Ínyenc est a Bálnában - Sarah McKenzie koncert
Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik rejtett csillaga, Sarah McKenzie első magyarországi fellépése finom csemegének ígérkezett már előzetesen. (Hevesi Lia már tavaly novemberben megkritizálta Sarh McKenzie első Impulse! CD-jét, a "We Could Be Lovers"-t: http://www.jazzma.hu/lemezpolc/kulfoldi-eloadok/mckenzie-sarah/we-could-be-lovers/kritika/mckenzie-sarah-we-could-be-lovers) Aki nem tudná, hogy kiről is van szó, annak pár szóban bemutatnám a hölgyeményt: az alig 28 éves ausztrál énekesnőt, zongoristát és dalszerzőt az egyik legnagyobb reménységként, afféle csiszolatlan gyémántként emlegetik, ahol csak megfordul. Ráadásul akaratlanul is adja magát a vokális jazz műfaj nagyágyújához, Diana Krall-hoz (akinek a június 30-án a Müpában tartandó koncertje igen hamar sold-out bulivá változott) való hasonlítás, hiszen mindketten a zongoristák és énekesek is - persze ezt majd a koncert után lesz illendő megtennem.
Mondanom sem kell mindezek után, hogy elég nagy elvárásokkal és izgalmakkal érkeztem a Bálna illusztris épületébe, pontosabban annak tetején található meghitt hangulatú teltházas koncerttermébe, ahol az igényes jazzkedvelő közönség halk morajjal várja a koncert kezdését, ami hajszálpontosan meg is kezdődött este nyolc órakor.
Elsőként a „One Jealous Moon” taktusai csendültek fel, lágyan megtöltve a hangtalan teret lágy zenével, majd a taps után egy 1936-os Fred Astaire klasszikus, a „The Way You Look Tonight” következett, melyben - bár az eredeti mű fő pilléreit megtartotta - a sajátságos szemlélete erős hatással gyúrta át a dalt. Itt ütött először szöget a fejemben, hogy milyen finom átmenetekkel képes váltogatni a kimért és komoly előadásmódot a könnyed, fiatalos, laza vonulattal. Első átvezetésében nagy örömmel konstatálta, hogy milyen sokan jöttek el meghallgatni őt, aki első alkalommal van a csodálatos Budapesten, s nem győzte ecsetelni a folyón eltöltött étkezésének élményét.
A folytatásban az egyik ismertebb dala, az „I Quit” következett, mely életének első szerelmi történetéből merítette az ihletet, némiképp frusztrált szemüvegen át tolmácsolva. Az őt körülvevő zenészekkel egy hullámhosszon létező előadó folyamatos szólólehetőségeket adott társainak, melyet remek érzékkel ki is használtak. Jo Caleb, aki a színpad előretolt ékeként legelöl állva fantasztikus gitárjátékával kápráztatott el mindenkit az eredeti dallamok közé becsempészett egyéni hangulati megnyilvánulásaival, Tom Farmer a bőgő mögött játékos-komoly-meglepő-meglepett-vicceskedő-energikus-lendületes játékával vette le a hallgatóközönséget a lábáról az amúgy általánosságban háttérbe szoruló hangszer játékával. A dobok mögött a megújult Kojak-ként tekinthető Marco Valeri rezignáltan adta az együttesnek a pontos ritmust, s szólói és nem szokványos dobhasználatai hatalmas ovációt arattak.
„Don't Tempt Me”, „Little Girl Blue”, „Tight”, majd egy kis kalandozásként az „I've Got the Blues Tonight” következett, melyben igazán otthonosan mozgott mind Sarah, mind a blues zene egyik meghatározó hangszere, a gitárt bűvölő Jo is. Nem csoda, hogy a közönség egyik legnagyobb ovációja ezt a dalt kísérte. Folytatásképpen ismét egy nagy klasszikus, a „Moon River” következett, melyben igazán meg tudta csodálatos énekhangját és érzelmeit csillogtatni. A dal Audrey Hepburn „Breakfast at Tiffany's” című filmje betétdalának kissé átértelmezett és megújult köntösében volt hallható, egyedi intim hangulatot adva át a fogadó közönségnek. A sort egy újabb klasszikus, az Ella Fitzgerald fémjelezte „Lover Man (Oh Where Can You Be)” fémjelezte, ahol ismét élvezhettük a zenészek páratlan együttlélegzésének és egymást támogató szólóinak frenetikus élményét.
A standard-ektől eltávolodva, egy saját dal következett, a legutolsó albumán (We Could Be Lovers) megtalálható vicces, pajkosan játékos, elsőszerelmes „Quoi Quoi Quoi”, majd hirtelen lendülettel egy Gershwin dal, az „I Was Doing All Right” érkezett. A sort egy bossanova alapú „Don't Be a Fool” folyatta, ahol ismételten a zenészek szabad játékát is élvezhettük. A koncertet a „The Lovers Tune” zárta, mely a „Close Your Eyes” című második albumának egyik legbensőségessebb dala, s még adta a lehetőséget minden zenésznek egy utolsó szólóra, mely bizony emlékezetesre sikeredett.
Taps, visszataps, kellemes lábdobogás és visszatért a színpadra Sarah és Jo, hogy ráadásként egy újabb Gershwin feldolgozással, az „Embraceable You”-val örvendeztessenek meg bennünket. A dal így, egy szál gitárral kísérve katartikusan szépre sikeredett, méltó befejezése volt a felejthetetlen koncertnek, bár azt gondolom nem voltam egyedül azzal az érzéssel, hogy szívesen láttunk volna több dalt is a ráadásban.
Persze, ne legyünk telhetetlenek, hiszen Sarah zárásként megemlítette, hogy szeretne még Budapestre látogatni, melyet természetesen nagy ováció fogadott.
Sétálva az éjszakai panorámát biztosító Bálna lépcsőin lefelé bizony megfogalmazódott bennem a Diana Krall-hoz való hasonlítgatás, s talán nem állok messze az igazságtól, ha azt merem gondolni, hogy néhány év múlva Sarah McKenzie nevét hasonlóképpen fogják (el)ismerni, mint Diana-ét, de nem mint hasonmását, hanem egy könnyed, fiatalos, nem szabatos jazzénekesnő-zongoristáét. Sarah, See You soon @Budapest!
A képek nem sajátjaim, hanem a MüPától valóak… Azt kérték, hogy az alábbit írjuk ki a fotókhoz: Forrás: BTF - Posztós János
