JazzMa - Hírek - VASÁRNAPI GOSPEL-DÉLUTÁN A VÁCI SZÉKESEGYHÁZBAN, AVAGY A XII. BÁNKI LOUIS ARMSTRONG JAZZ FESZTIVÁL ZÁRÓESEMÉNYE 2016. JÚNIUS 26-ÁN

VASÁRNAPI GOSPEL-DÉLUTÁN A VÁCI SZÉKESEGYHÁZBAN, AVAGY A XII. BÁNKI LOUIS ARMSTRONG JAZZ FESZTIVÁL ZÁRÓESEMÉNYE 2016. JÚNIUS 26-ÁN

2016. június 29., Márton Attila

Fergeteges gospel koncerttel zárult az ez évi Bánki Jazzfesztivál. Mint olvasóink is láthatták a pénteki nap lebilincselő eseményeiről Somogyvári Péter számolt be, szombaton nem volt módunk kilátogatni a meseszép helyszínre, de vasárnap magam vállaltam, hogy a Vácott sorrakerülő zárókoncertről tájékoztatom olvasóinkat, annál is inkább, mert ez a performansz igazán erős jazz-orientációt mutatott – azaz honlapunk profiljától sem idegen.

Bevezetőben el kell mondanom, hogy Deseő Csaba baráti segítségével tudtuk – Péterrel együtt – kényelmesen „becserkészni” a nyitó nap három-zenekaros koncertjét, mert Bánk felkeresése kocsi nélkül gyakorlatilag megvalósíthatatlan. A kicsit megenyhült kánikulában vasárnap délután viszont megfelelt egy félórás kényelmes vonatút is, így aztán 3 órakor már a hatalmas, az 1700-as évek második felében épült katedrális első sorában vártam feleségemmel a különlegesnek ígérkező koncert kezdetét.

Anélkül, hogy hosszasan elemezném a gospel-zene eredetét, azt feltétlenül el kell mondani, hogy az amerikai fekete hívők körében a szent és a profán nem esik annyira távol egymástól, mint a hagyományos európai vallási közösségek felfogásában. Gondoljunk csak extatikus istentiszteleteikre, ahol a lelkész és a hívek egyaránt – jószerével csak minimális kontroll mellett – szabadulnak meg a mindennapi élet gondjaitól, bajaitól. Ez persze közeli rokona a feketék múltjában a blues és a fékevesztett mulatságok atmoszférájának és máris a jazzhez érkeztünk. Nem véletlen, hogy olyan nagyságok, mint Mahalia Jackson még a Newporti Jazzfesztiválra is meghívást kaptak. Évtizedeken keresztül sok-sok gospel-, vagy spirituálé szólista, vagy együttes lépett fel akár a világ legrangosabb jazzfesztiváljain. Aztán gondoljunk az olyan gospelekre, mint például az Edwin Hawkins Singers „Oh Happy Day” című dala, amelyek a slágerlisták csúcsára is feljutottak. Apró érdekesség még, hogy a gombamód szaporodó szekták és vallások egyike, egy kaliforniai kisegyház – a jazzrajongók számára – azzal tűnik ki, hogy oltárképén Szent John Coltrane (!) látható glóriával a feje körül és az istentiszteleteken elsősorban hangszeres free jazz formájában fejezik ki imádatukat a jazz nagy spirituális alakja előtt. De az sem szorul különösebb bizonygatásra, hogy a jazz legnagyobbjai közül Armstrong-tól Mingus-on át Wynton Marsalis-ig hányan nyúltak az amerikai egyházi zene gazdag forrásához.

Hazánkban is számos gospel-kórus működik, néhány éve magam is elbűvölve láttam egy ilyen bemutatót a MOM-ban, ahol egészen jó előadásokat is élvezhettünk. Sajnos sok olyan (akár amerikai) grupp is „ránkszakad”, amelyeket jobb lenne meg sem hívni. (Másfél éve – visszafogottan ugyan – mi is beszámoltunk egy ilyenről, de olvasóink közül páran meglehetősen ingerülten reagáltak a gyér színvonalú, de legalább borsos árú produkcióra.)

Nos, a vasárnapi koncert minden vonatkozásban a legautentikusabbnak bizonyult és még hála a fesztivál rendezőségének és a csodás helyszínt biztosító Váci Püspökségnek – teljesen ingyenes is volt. (Ezúton is köszönet Dr. Beer Miklós püspök úrnak, aki személyes jelenlétével is megtisztelte az előadást és a koncert végén gratulált az előadóknak.) A neves zongorista hazánkfia, Csík Gusztáv felesége, Joan Faulkner volt a vokálnégyes „első-az-egyenlők-között” rangot viselő tagja, a többiek pedig: a pénteki estén Bánkon is szerepelt Peggi Blue, továbbá Harriet Lewis és Joanne Bell voltak. Guszti elektromos zongorán, Reggie Johnson pedig bőgőn kísért. A koncert indításaként, a fesztiválon is részt vett celebritások (köztük a 85 éves Willie Pickens, aki pl. az Elvin Jones Jazz Machine zongoristájaként már járt Debrecenben, pénteken pedig ő avatta fel a bánki Oscar Peterson szobrot) üdvözlését és a gospel koncert minden résztvevőjét felkonferáló Kukucska Csilla (aki a fesztivált rendező Swing Jazz Kultúráért Alapítvány Kuratóriumának elnöke) olyan profi módon adta elő mondanivalóját (mindezt hibátlanul és papír nélkül), ami bizony napjaink pongyola „műsorvezetőit” abszolút űberelte. Gratulálunk neki!

Igazán felemelő élmény volt ezt a zenét a hatalmas méretű és dekoratív templombelsőben hallgatni és alighanem hívő és ateista egyaránt a hatása alá került. Elsőként a négy fantasztikus kosztümökben pompázó hölgy három közkedvelt dalból álló egyveleggel robbant be: a „This Little Light of Mine” (Ruth Brown-tól, amit a Chris Barber zenekarral és Ottilie Patterson énekével már egy hazai gyártású Qualiton LP-n 1962-ben is megismerhetett az ország), a „Can’t Nobody Do Me” és a „Down by the Riverside” (ez utóbbit ki nem ismeri, de kevesebben tudják, hogy bizony ez is vallásos dal). Ezt követte a pénteken Bánkon is „ízelítőként” előadott „Just a Closer Walk with Thee” Joan és Peggi tolmácsolásában. Ez – véleményem szerint – egyike a legszebb, leginkább méltóságteljes gospeleknek. (Istennel való együtt haladásról van szó, ugyanis a „Thee” nem más, mint a megnevezhetetlen fölség.) Harriet adta elő a 18. századból való „Yes, Jesus Loves Me”-t és annyira átélte, hogy nem csak könnyezett, de a dal után alig tudott „visszatérni a Földre”. Mindannyian énekelték a „Highway to Heaven”-t, majd Joanne Bell, szinte operaénekesnői szinten adta elő Duke Ellington híres szakrális dalát a „Come Sunday”-t. (Itt valóban érintkezett a gospel és a jazz, mint ahogyan erre Joan is felhívta a figyelmet, aki mindvégig remekül, érthetően tagolt angolsággal konferált is.) A fergeteges „Revelation Is Here” a közönséget is magával ragadta, bár elmondható, hogy már korábban is ütemes tapssal kísérték a dalokat főleg a „leader” Joan Faulkner biztatására. A „He Never Said a Mumbling Word” c. dalt csak a Csík-házaspár adta elő, (még Reggie is lefektette a bőgőt), majd Peggi Blue szólózott a „The Lord Will Make a Way”-ben. A „Sing and Rejoice” nemcsak fergeteges sikert hozott, de itt már a közönség soraiból is többeket előre invitált Joan. Ezután került sor a ráadás számra, amely az „Everything Must Change?” című költői kérdést tette fel. Hatalmas ováció és ünneplés, a szebbnél szebb virágcsokrok átadása (mint Bánkon is) zárta a csodaszép koncertet, amelyen a közönség zsúfolásig megtöltötte a székesegyházat, sőt még – úgy hallottam – hogy csaknem ugyanennyien voltak kénytelenek kinn maradni.

Végezetül a legnagyobb elismerés hangján kell szólnunk a fesztivál rendezésében résztvevő valamennyi személy kiváló munkájáról és a többtucat támogató áldozatvállalásáról, a márkás fellépők meghívásáról, a gördülékeny lebonyolításról, a nívós műsorfüzetről (még egy kartonlapot is biztosítottak az autogramvadászoknak), a kitűnő hangosításról és fényviszonyokról (köszönet Markovics Ferencnek), az olyan figyelmességekről, mint a hirtelen kitörő zivatarkor ingyen osztogatott plasztik poncsók, de felsorolni sem lehet mindent, amiben a zenei élmény mellett a közönség részesülhetett. A Swing Jazz Kultúráért Alapítványt létrehozó Karacs Ferenc, az a szürke eminenciás, a fesztivál spiritusz rektora, aki mindenre odafigyelt és szerényen a háttérben maradva irányította a „gépezetet”. Szervezőkészségét és kiváló zenei ízlését bizonyította az immár tizenkettedik alkalommal megrendezett eseménysorozat, aminek jövő évi folytatásához sok erőt és kitartást kívánunk neki és a „stáb” minden tagjának!