A szívmelengető hang - Gregory Porter a VeszprémFesten
Sajnos, az égiek idén nem voltak túl kegyesek a VeszprémFest szervezőihez és nézőihez. Az Omara Portuondo & Diego el Cigala duó koncertjét a várható hatalmas eső (ami be is következett) miatt az Arénába kellett száműzni, mint ahogy Gregory Porter nagy érdeklődéssel várt fellépését is. Sőt, előre szólok: a szombati Jamie Cullum szintén az Arénába lett áthelyezve a várható hideg és csapadék miatt. Szóval ez egy vármentes fesztivál lett, ennek minden előnyével és hátrányával. A Vár és környékének az autentikus, a falakról és a kövekről ránk csepegő múltkori hangulatát bizony elfelejthettük, mint ahogy a széken ülve egy kellemes borocskát kortyolgatós kellemes estét is. Cserébe kaptunk egy tökéletes hangosítást, hatalmas és élvezhető minőségű kivetítőket és kényelmes székeket - s minden védelmet a szeszélyes július csínytevései ellen.
A fények lassan fogytak, s a kellemesen meghittté varázsolt Arénában apró késéssel, de elkezdtek a zenészek a színpadra vonulni, természetesen a "kapitány" utolsóként zsebelte be a legnagyobb ovációt, s szó nélkül máris belecsaptak a húrokba, s egy ismert, jellegzetes nótával, a „Holding On”-nal el is kezdődött a koncert. Porter érzelmes, simogatóan mély hangja gyorsan elvarázsolta a közönséget, aki már szájrólolvashatóan dalolni is kezdett. A tenorszaxofonnal „dolgozó” Tivon Pennicott máris bebizonyította, hogy az albumon is hallható gyönyörű magastartományát élőben is képes óraranyszínű csodájával prezentálni, mondani sem kell, az ember hátán feláll még a nem létező szőr is tőle. A következő ismertebb nóta a „Hey Laura” volt, ahol Porter megcsillogtatta karmesteri tudását is, látszott hogy a zenei munka aktív részeseként vezényli, vezeti a mögötte álló zenészeket. A dalnak a klipje is remek, aki még nem látta, ki ne hagyja, érdemes végignézni.
Kisvártatva az új album címadó dala, a „Take Me to the Alley” következett, ahol az énekes meg is mutatta, micsoda fantasztikus hanggal van megáldva, melyet képes brutális dinamikával használni, erős szótagokat sulykolni és lágy szavakat súgni a közönségnek. Ebben a dalban szinte tapintható volt a személyes szenvedélye, az előadása nagyon hiteles és szuggesztív volt. Tette mindezt úgy az egész koncerten, hogy szemét néha-néha csak résnyire nyitva sokszor lehunyt szemmel mesélt, akár egy tapasztalt férfi, aki megosztja személyes tapasztalatait velünk. Pillanatok alatt szinte mi magunk is róttuk az utcákat, ahol sok a szegénység, a nélkülözés és még a mai napig is faji kirekesztés történik. Megdöbbentő kórképet festett le arról a világról, a dal közben többször érezhető volt, ahogy elmereng mindazon, amit énekel. Nem csoda, hiszen ő maga a dal szövegírója is. Megkérdőjelezhetetlenül a koncert morális csúcspontja volt ez a dal.
„Don't Loose Your Steam”, „In Fashion”, ismét olyan dalok következtek, ahol minden zenésznek alkalma nyílt szólózni, megcsillogtatni páratlan tudásukat.
Chip Crawford a zongoránál gentlemanként kemény kézzel, rendkívül erőteljesen használta a szépséges Stenway&Sons remekművet, fürge ujjaival igen szuggesztív játékmóddal ajándékozott meg bennünket.
Jahmal Nichols arcáról letörölhetetlen vigyorral játszott fenomenális bőgőfutamokat, megmutatva, hogy a sokak által háttérhangszernek tartott bőgő milyen meghatározó és fontos része a jazz zenének. Gyorsan mozgó ujjaival érdekes hangzással mutatta meg a mélytartomány mindenféle területét.
Emanuel Harrold a doboknál egy csodát mutatott nekünk. Mesteri játékát a hirtelen stílusváltások, a dallamok észrevétlen átkötése, a dinamikai fordulatok és a könnyed játékosság jegyei jellemezték az egész koncerten át.
Tivon Pennicott rezignáltan játszott a szaxofonon, a már említett jellegzetesen érceshangú magastartomány, a dallamos futamok, és a teljes átélés jellemezte. A teljesen szabad dallamjátékukban olyan klasszikusokat jelenítettek meg, mint a Deep Purple „Smoke on the Water”-je, vagy a Temptations „Papa Was a Rolling Stone”-ja, s Porter megemlékezett a fekete zene nagyjairól, többek között James Brown, Nat King Cole, Miles Davis, John Coltrane, az Earth Wind and Fire munkássága előtt tisztelegve.
„Water Under Bridges”... az együttes tagjai levonultak, s Porter egy szál zongorával adta elő, csúnya kifejezéssel élve hátborzongatóan érzékien ezt a gyöngyszemet. Lehengerlő, őszinte vallomást hallottunk a szürke öltönyben, szürke ingben, szürke nyakkendőbe öltözött énekestől, akiről nem hiányzott a fémjele: barna sapka és az az érdekes vászon ruhadarab, mely szinte csak az arcát engedi láttatni.
„Work Song”.... egy régi Cannonball Adderley feldolgozás (Nat Adderley szerzeménye(, melyet távolról énekelve csillogtatta meg erős hangját. Itt ismét lehetősége nyílott kis szabadjátékú szólóra a zenésztársaknak, akik remekül kihasználták a lehetőséget és elvarázsolták a Veszprémi Aréna közönségét.
A „Be Good” és a „Free” következett a sorban, a csapat egyre jobban belelendülve pakolta a dalokba a dinamikát, nagyon érzéki szaxiszólót hallgathattunk végig, Chip Crawford szinte beleverte a billentyűket a zongorába, Jahmal Nichols a „Free”-ben egy érdekes megoldású 5-húros basszusgitárral dolgozott, aminél bebizonyította, hogy olyan szinten képes pattogtatni a húrokat (slap!), hogy a kezét sem tudjuk követni. Meglepetésemre elkezdődött a levonulás, elsőként Porter távozott, majd magára hagyta a dobost és a bőgőst a zongorista és a szaxofonos. Persze ettől nem ijedtek meg és olyan 10 perces adok-kapok történt a színpadon, amit hatalmas ováció követett. Nagyon távoli témákat is bevontak, többek között a Beatles féle Abbey Road dallamai (Come Together) is megjelentek az improvizációjukban.
A közönség szűnni nem akaró tapsa és fütyülése persze visszacsalogatott a zenészeket, akik a „When Did You learn?” csodálatos balladával tették felejthetetlenné a fellépésüket. A végén a már megszokott módon levonultak, s talán már a backstage és az öltöző felé vették volna az irányt, de a szűnni nem akaró álló Aréna tapsvihara és ovációja ismét sikeresen visszacsalogatta őket és afféle második ráadásként az „1960 What?” taktusait vették elő, mely után sajnos nem jöttek vissza harmadszorra.
Nem volt könnyű egy ilyen koncert után kifelé szédelegni a teremből, bizony kellett egy erős félóra és némi beszélgetés, hogy az ember visszatérjen a hétköznapi mivoltjába. Az élmény felejthetetlen volt, marad és lesz is egy időre. Köszönet érte a VeszprémFest szervezőinek, hogy egy újabb ilyen kaliberű előadót mertek és tudtak elhozni nekünk.
