Jamie Cullum
Bizony, volt olyan lator ember, aki a pénteki Lisa Stainsfield koncertet a 13. VeszprémFest legnagyobb bulijának nevezte, s most bajba került. Konkrétan azért, mert ezek után hogyan is tudja elhitetni bárkivel, hogy ez még nagyobb buli volt?
Ez a 13-as szám azért eléggé megtette mindazt, amit a babonások elvárhattak tőle: napokig meg nem álló esőt, óriási szelet, mely miatt a kísérőrendezvényt a Rozé, Rizling & Jazz Napok ingyenesen látogatható koncertjeit és a remek italokat, ételeket felvonultató forgatagát is be kellett szüntetni. Persze a nagykoncerteknek ez csak az esőhelyszínre való átköltöztetését jelentette, momentán ez mentette meg a fesztivált.
Jamie Cullum, az essexi fenegyerek (1673 krumpliról), aki zongorán, dobon és gitáron is képes játszani, s mindemellett remek énekesként is jegyzik, jelenleg Európa, de talán a világ egyik legkeresettebb jazzelőadója, aki 36 megélt évével már Grammy és Golden Globe jelöléssel, Év embere díjjal kitüntetett, a BBC rádiójában levő heti műsorával (mellyel szintén több díjat bezsebelt) valóban jelentős embernek számít, országában az Egyesült Királyságban 10 milliós példányszámban adott el lemezt, amivel az első a brit jazz zenészek között.
Rutinos játékosként áttanulmányozva az elmúlt pár koncertjének setlistjét, már sejteni lehetett, hogy milyen dalsorrenddel rukkol elő, s erre, mint fotós is a megfelel pozíció elfoglalásával készültem. S már itt kiderült, ez az ember nem kiszámítható, pillanatnyi habitusa, kedve és nem utolsó sorban a Közönség reakciója befolyásolja minden pillanatnyi tettét. Első nótaként egy Sinatra klasszikussal, az „I Get a Kick Out of You”-val kezdett, s többször is megmutatta, hogy hogyan is képzeli el azokat a rúgásokat, amikkel fel kívánja a nézőket a székükről emelni és táncra bírni. A hangulatot a „The Same Things” című nótával pörgette igazán fel, ekkor még csak néhány ember kelt fel a kényelmes székéről, s mivel ezt kevesellte, hát elindult egyfajta embergyüjtő körre, a színpadról a nézőtérre ugorva bakelitet dedikált, pacsizott (még velem is), teljesen természetes reakcióval: egy visszaöleléssel fogadta egy hurrikánként rohanó hölgy hatalmas ölelését, simán csatlakozott némi invitálásra egy közös fotó készítéséhez, majd a kis tömeggel elindult visszafelé a színpad felé. Ahol aztán volt minden... zongoráról ugrálás, lábbal zongorázás, beatbox, szintetizátorral játék, az elmaradhatatlan dobolás és a saját hangjának samplerként használásával loopolással zenék létrehozása, melyben egy DJ is segítségére volt. Meg kell jegyeznem, hogy a mögötte álló remek zenészeknek eléggé háttérmunka jutott, mert Cullum a hátán vitte az egész showt, mint énekes, dobos, billentyűs, dj, vj, mv, főszereplő és önveszélyes akrobata.
Ez őrült! - ráztam meg párszor a fejemet, és máris kontráztam - de baromira jól csinálja! Folyamatosan irányította a közönséget, tapsoltatta, dúdoltatta őket, s közben a jobbnál jobb dalait és mások dalainak átdolgozását-átgondolását interpretálta. Jelezte, hogy először van Magyarországon, s imádja, ahol van, és amit csinál, volt hogy elfelejtette az adott dal következő sorát, de olyan ügyesen kivágta magát, hogy mindenki ovációval fogadta. Néhol a saját szájízére költött át dalszövegeket, hogy ezzel egy élt, egy gag-et csináljon a dalból. Ezeken persze nagy derülés volt és heves taps. Gyakran váltogatta a dalok tempóját, hol őrült bulihangulatot teremtett, ahol nem lehetett ülve maradni, hol pedig a lassú dalaival - egy alkalommal csak önmagának zongorán kísérésével - lírikus balladában tett vallomást. Közben persze volt ideje és kedve 4, az első sorban tomboló csinos hölggyel fotózkodni, végigszántani a felé nyúló kezek erdeit. Az embernek olyan érzése lett, hogy olyan mintha ismerőse lenne, s ez a buli valójában az "én bulim", minden nekem és rólam szól.
Azt persze el kell mondanom, ha még nem is esett volna le mindenkinek: ez nem egy jazz koncert, hanem sokkal inkább egy popzenei hatalmas parti, amelyben azért néhány alkalommal én is felfigyeltem, hogy jazzfutamokat prezentálnak pop(ulárisabb) köntösbe bújtatva. Ez persze az értékét nem csökkenti, sőt talán pont hogy emeli, hiszen ilyen modern módszerekkel lehet talán a jelenlegi fiatal generációval megismertetni a jazzt. Mert amit ez az ember a zongorával művelt... hát ha csütörtökön sajnáltam a Steinway & Sons remekművet, azt most halmozottan mondhatom a Yamaha-ra, hiszen amit ez a hangszer kapott... tetején táncolás, lábbal zongorálás, róla leugrálás, dobként használni a részeit beleértve a húrokat is (régies househangzást teremtve), mindezt persze a közelben álló kameraman-en és munkaeszközén is megpróbálni, nos ez mind-mind a show része.
Szinte észrevétlenül elillant több mint egy óra, s a Radiohead által jegyzett „High and Dry” ütemeit az egyik legismertebb, bulizós dala követte, a „Mixtape”. Nos, ez volt a koncert legvadabb 5 perce, mindenki (mondom mindenki, még a lelátón is) állva táncolt és ordított, egyszerre ugrott Jamie parancsszavára. Szűnni nem akaró taps és őrjöngés, de megvolt a búcsú, levonult a színpadról. Visszatérve mindenki a „What a Difference a Day Make” című, egyik tea reklámzenéjét várta, hiszen ez a befejeződal jellemző rá, de ismét meglepett bennünket, a „Gran Torino”-t adta elő (ami egy saját szerzeménye), persze néhány más dalból is beemelt 1-2 versszakot, részletet.
És vége. Az Arénából kifelé hömpölygő tömegben boldog, fülig érő szájú embereket lehetett szinte csak látni. Néhányan rákezdtek a „Mixtape” dúdolós részére, s sokan csatlakozva hozzá megfelelő kivonuló hangulatot teremtettek. Azon morfondíroztam, hogyha ezt a szintet meg akarják tartani, netán fokozni a szervezők a 14. VeszprémFestre, akkor vajon kit-kiket fognak meghívni? Nem tudom, de a leckét rendesen feladták önmaguknak, jövőre meglátjuk az eredményt.
