IGAZI KLUBHANGULAT A MÁTYÁS UTCÁBAN, AVAGY POCSAI KRISZTA ÉS AZ ELEK ISTVÁN QUARTET JAZZESTJE AZ OPUS JAZZ CLUB SZÍNPADÁN 2016. NOVEMBER 23-ÁN Szöveg: Márton Attila Fotók: Deseő Csaba
Nem kell bizonygatnom, hogy ez a felállás a „szívem csücske”. Mindkét fél delejesen vonzott a múltban és a jövőben is így lesz, tehát akár Kriszta lép fel más formációval, akár Elek Pista négyese ad koncertet „szimplán”, akár egy, vagy több vendéggel, nekem ott a helyem. De együtt az aztán az „igazi”.
Nos, szerdán este ez történt, tehát az Elek Quartet kíséretével Kriszta végigénekelte az estét. Pár sorban az előzményekről. Elek Pista a hazai mezőny egyik legjobb szaxofonosa (elsősorban tenoron, ő ugyanis szopránon, alton, baritonon, sőt klarinéton is játszik), abban az elbűvölő stílusirányzatban, amit olyan nevek fémjeleznek, mint Bud Freeman, Coleman Hawkins, Ben Webster, Buddy Tate, vagy Scott Hamilton, messze a legjobb mifelénk. Minden érdeme ellenére saját neve alatt csak tavaly január 15-én mutatkozott be kvartettjével, ami azóta is mágnesként vonz. Krisztával pedig igazán egymásra találtak, minden koncertjükre igyekeztem elmenni, és a – most már gyakorlatilag két év alatt – élveztem játékukat a BJC-től a Hálóig, a Kulteától az Opusig.
Már hagyományos, hogy Sonny Rollins „Doxy”-jával nyitja a műsort Pista, (szinte a szignáljuk lett ez a remek darab). Mégpedig kíséret nélküli szívmelengető tenorszólóval és úgy szólítja színpadra a zenésztársakat: Weisz János zongoristát, Molnár Péter bőgőst és Cseh Balázs dobost, végül a nagy ovációval fogadott Krisztát. A korábbi „Doxy”-khoz képest új volt, hogy Kriszta el is énekelte a számot. (Az estek többségében ugyanis mindkét félidőt egy-egy hangszeres számmal kezdenek.) Szóval azonnal nagy fordulatszámra kapcsolt az együttes. Ettől kezdve a régi és az újabb „Nagy Amerikai Daloskönyv” darabjai sorjáztak. Igazi „amerikai” est volt, annak minden pozitívumával. Az a fajta zene – amitől ez a műfaj az, aminek lennie kellene, a nemes szórakoztatás igényével működtetett művészet. A következő Cole Porter dalból (It’s Alright with Me) megtudtuk, hogy minden rendben. Ellington örökzöldjét a „Mood Indigo”-t mindig megcsodálom Kriszta tolmácsolásában, mert – egyrészt külföldön is főleg hangszeresen adják elő, másrészt elsődorban a közismert refrén részt játsszák, a hosszú, komplikáltabb dallamvezetésű részt el is hagyják. Nos, ez szöveges előadásban (ráadásul kitűnő angolsággal) és csak a bőgő kíséretével óriási attrakció volt. Csak gratulálni lehet hozzá! Kriszta saját „Really Tricky” című trükkös, blikkfangos saját szerzeménye szervesen illeszkedett a standardek sorába, a dallamvezetése alapján nyugodtan lehetett volna egy Horace Silver kompozíció is. Egy kis latin hangulatot hozott a terembe Ivan Lins „Once I Walked in the Sun” c. dala. E két számban szopránszaxofonon, a következő kettőben pedig tenoron játszott Pista. A régen elhunyt altós Gigi Gryce „Social Call” c. száma következett, amelynek hangszeres szólójára Eddie Jefferson (az ilyen megoldásokat kedvelő énekes) írt szöveget. Az első félidőt a „The Dry Cleaner from Des Moines” c. szám zárta. Ez a korai Charles Mingus szerzemény is hangszeres számnak készült, Joni Mitchell vette repertoárjára, így nyilván szöveget is írtak hozzá. Remekül swingelő hatásos lezárása volt az első szettnek. (Hogy Mingusnak mi baja volt az Új Mexikó állambeli Des Moines száraztisztítójával, azt nem lehet tudni. Ő igazi zseni volt (egyik nagy kedvencem), de az összes gondját-baját – és volt neki bőven – megörökítette olyan bizarr címekkel, mint az „Oh Lord, Don’t Let Them Drop That Atomic Bomb on Me”, a „The Shoes of the Fisherman’s Wife Are Some Jive Ass Slippers”, vagy a még „meredekebb” „All the Things You Could Be By Now If Sigmund Freud’s Wife Was Your Mother”… De ez egy másik dolgozat témája lenne.)
A második félidő a „nagykönyvben” előírt módon csak a kvartett előadásban Kenny Barron „Voyage” c. szerzeményével indult, ebben Pista a tenorral tarolt, majd Krisztával folytatódott, egy különleges, extra lassú, keleties hangulatban előadott „What Is This Thing Called Love” következett, szopránszaxofon kísérettel és szólóval, némi scat-eléssel, egy igazán attraktív zongoraszólóval. Jerome Kern „In Love in Vain” c. darabjában Kriszta ismét megmutatta, hogy olyan jazz-feelinggel bír, ami az extra létszámú énekesnői gárda első helyezését biztosítja számára. Ez folytatódott, amikor a „Come Along with Me” került elő, ami az „It’s Only a Papermoon”-nak egy olyan parafrázisa, ami szintén hangszeres szólóra épült. Porter örökzöldje az „All of You”, majd a „You’d Be so Kind to Come Home to” c. dala, és a „Just One of Those Things” leállás nélkül folytatódott és ezzel fejeződött (volna) a produkció, de vastapsunkra nem is szabódtak, hanem Wardell Gray tenoros klasszikus számát a „Twisted”-et, adták elő ráadásként. Remekeltek abban, hogy unisono adta elő Kriszta és Pista (tenoron) az igazán bonyolult dallamot, az Annie Ross által „vokálosított” örökzöldet.
Hát így szórakoztatta az igazán jó klubhangulatban lévő közönséget ez az öt művész. Mint mondtam, a műfaj legszebbik oldalát mutatták meg, mindennemű öncélú szenvelgés, világmegváltó „művészkedés” nélkül. Azt a pozitív életérzést, ami annyira hiánycikk manapság. Csak örülni lehet, hogy mind Kriszta, mind az Elek Quartet elérhető lesz még karácsony előtt külön-külön és együtt is. Sorrendben: az Elek Quartet Deseő Csaba vendégszereplésével a BJC-ben játszik december 8-án, Kriszta a Szakcsi (idősebb) Trió kíséretével dec. 16-án, ugyancsak a BJC-ben, majd ismételt találkozásuknak (tehát Kriszta + Elekék) dec. 17-én lehetünk tanúi a Pinceszínházban. Mindenesetre én mindhárom alkalommal ott leszek, talán ez is van olyan szórakoztató, mint a bevásárlási őrület. Mert, mint azt jól tudjuk, hogy az élőzenét semmi sem helyettesíti.
