MULTIINSTRUMENTALISTA VENDÉGMŰVÉSZ A ZENEKAR ÉLÉN, AVAGY A MODERN ART ORCHESTRA FEAT. JAMES MORRISON A BMC KONCERTTERMÉBEN 2016. NOVEMBER 28-ÁN SZÖVEG: Márton Attila FOTÓK: Krantz Gyula

Olyan vastaps-sorozatnak, mint amilyet hétfőn este tapasztalhattunk a MAO és az ausztrál jazz fenomén koncertjén, nem túl sűrűn lehetünk tanúi. Ugyanis szinte minden szám után fergeteges ünneplésben részesült a színpadon játszó húsz zenész, ami – ebben az esetben – teljesen indokolt is volt.

Azt hiszem, hogy a nagyzenekari jazz iránti elkötelezettségemről nem igen kell meggyőznöm honlapunk rendszeres olvasóit. A két vezető hazai big band olyan teljesítménnyel büszkélkedhet, amely nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét. Azon túl, hogy remek „projekteket” eszelnek ki, tehát egy-egy érdekes repertoárbővítéssel kényeztetik el a közönséget, még két jellegzetes „ötletük” figyelemreméltó. Egyfelől lehetőséget adnak a zenekarok vezető szólistáinak komponálási és hangszerelési ambícióik kielégítésére, másrészt pedig, mind a hazai, mind pedig a nemzetközi jazzvilág neves képviselőit hívják meg egy-egy koncerten (sőt olykor lemezen is) történő vendégszereplésre. (Csak egyetlen emlékeztető: mi is írtunk a MAO és Tom Harrell ezévi május 29-i emlékezetes koncertjéről.) A mai technika óriási segítség az ilyen együttműködéshez: Fekete-Kovács Kornél elmondta, hogy 22 szám kottáit küldte át Morrison elektronikus úton a zenekar számára, majd ő feltette a kérdést, hogy lehetne-e néhány – a zenekari tagok által – írott és hangszerelt darabban is kérni a vendégművész szereplését. Nos, ebből kettő: egy FKK és egy Ávéd János szerzemény el is hangzott a koncerten.

Hétfőn este tehát a jazzvilág „fenegyereke” az ausztrál multiinstrumentalista, azaz magyarul mindenféle hangszeren meglehetős kiemelkedő teljesítményt nyújtó vendégművész játékát és mesteri hangszereléseit élvezhettük. A jazzirodalom szerint (sőt a BMC programfüzetében is olvashatóan) Morrison a rézfúvós hangszerek mellett olykor még a szaxofon család összes tagján játszik, valamint tubán, bőgőn, gitáron és zongorán is kiváló (ez utóbbiból adott is némi ízelítőt). A rezek közül három volt használatban a koncerten: a trombita, a harsona és a szárnykürt (ebben a sorrendben, mert az utóbbi /de kár/ csak egy számban került sorra).

Azt szavakkal elmondani nem könnyű, hogy milyen nagyszerű is volt a zenekar és a vendégművész játéka. Kb. fele-fele arányban hangzottak el jazz standardek és Morrison szerzemények, valamint az említett két MAO-tag egy-egy kompozíciója.

A koncert az „All of Me” című közkedvelt számmal indult, amit az amerikai fehér dixieland stílusában (nem tévesztendő össze az európai sörkerti zenével) kezdtek, mégpedig úgy, hogy a bigbandből csak a ritmusszekció és Cserta Balázs klarinéton kísérte Morrison trombitajátékát. Persze, a téma lejátszása után remek nagyzenekari hangszerelésben folytatódott a szám. A következő darab Morrison „The Core” c. szerzeménye volt, egy remek swinges szám, amiben helyet kapott Bacsó Kristóf erőteljes altszaxofon-szólója. A közismert – Louis Armstrong által is sokszor játszott – „Struttin’ with Some Barbecue” a megszokott tempóban indult, majd a „furmányos” hangszerelés nyomán „balladisztikusan” hangzott el. Ebben Korb Attila harsonaszólója volt kiemelkedő. Persze a főszereplő mindig Morrison volt, mindeddig trombitán. A következő (negyedik) „Enchanted” c. funky, Afro-Cuban originálban aztán pozánt ragadott, és remek játékkal illusztrálta, hogy ennek az instrumentumnak is mestere. Szólót hallottunk még Ávéd Jánostól (tenorszaxofon), Komjáti Árontól (gitár) és Csízi Lászlótól (dob.) Ezután következett – ahogyan Morrison aposztrofálta – egy „trombone song”. Meg is magyarázta, hogy van olyan dallam, ami csak zongorán hangzik igazán jól, ezt mindjárt meg is mutatta Cseke Gábort „kitúrva” a zongorától, Beethoven Holdfény szonátájával, ami elég fura lenne, mondjuk pozánnal. A Tommy Dorsey zenekarnak és a trombonon (azaz pozánon) játszó vezetőjének, magának Dorsey-nak nagyon jól állt ez a „trombone song” a 40-es évek nagy sikerszáma, a „Getting Sentimental Over You” c. számban, és amint megígérte, nem annyira szentimentális, mint inkább swinges hangszerelésben hallhatjuk. Így is volt, persze Morrison pozánjátéka volt a központban.

Itt mondta el FKK a repertoár kialakításának történetét, és ezzel vezette fel saját kompozícióját, amit Johnny Griffin emlékére írt „Mr. J.G.” címmel. Morrison pozánozott, de természetesen hosszú szólója volt Kornélnak is szárnykürtön. A nálunk „Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki” címmel vetített TV-sorozat, a Flintstone család szignál zenéje következett extra gyors változatban, Morrison tűhangjaival a trombitán.

A szünet utáni első szám remek swing volt, de nem konferálta senki, így nem tudom megmondani, hogy mit is hallottunk. De Ülkei Dávid altszaxofon- és Korb Attila pozánszólója is emlékezetes maradt. (Nem tudom felidézni a számot, de Ülkei Dávidnak volt még egy remek szólója az est folyamán, talán a Flintstone-ban.)

Másodikként az Ellington-zenekar közismert „Caravan”-ja következett, egy ideig csak a csodás ritmusszekcióval kísért trombitaszóló bűvölte el a közönséget, amit még az is fokozott, hogy Morrison a trombita tölcsérében a kezével manipulálta a hangzást.

Morrison egyébként Ausztrália egy Boorowa nevű pici városában született (1962-ben), ahol csak egy orgona volt a templomban, no meg zongora, mint mondta, fúvós hangszert nem is látott gyermekkorában. Hét éves korában Sydney-be költöztek, ahol kornettel kezdte a hangszerarzenál megismerését. Az első jazz melódia, amit hallott, a „Basin Street Blues” volt, így hát ez következett. Elképesztő sikert aratott az a „mutatványa”, hogy jobb kézzel trombitált, ballal zongorázott, mielőtt a nagyzenekar „beszállt” volna. Ebben is volt egy kolosszális Bacsó szóló. Ávéd Jani Monk-nak dedikált „Set Box” c. száma következett, a nagyívű trombitaszóló mögött a ritmusszekció is „szót” kapott. (Cseke Gábor, Komjáti Áron, Soós Márton, Csízi László). Monk szellemét és zenéjének hangzásvilágát idézte a trombita- és a szaxofonkórus, FKK vezényletével. A befejező részben frenetikus zenei párbajt vívott Morrison trombitán Ávéd Jani tenorjával.

Jerome Kern „Yesterdays” c. számában végre szárnykürtön is bemutatkozott a vendég, majd egy igazán bebop-os számmal tisztelgett egy zenésztársa előtt „Zog’s Jog” címmel. (A Zog a gitáros beceneve volt, a jog pedig a kocogásra utal.) Hatalmas trombitaszólója után még pozánon is remekelt és ez lett volna az utolsó szám (elvileg), de a kitartó vastaps miatt még két ráadás következett. A zenekar a helyén maradt, mert nem lett volna egyszerű ki-bejárni 19 embernek. Így csak Morrison ment ki, de nem csoda, hogy nehezen állt kötélnek, mert emberfeletti teljesítményt nyújtott. (Nem hiába nevezik „Wizard of Oz”-nak.) A „Georgia on My Mind”-ban ismét csodás Ávéd-Morrison csörte volt, majd az „All of Me”-vel búcsúztak, gyakorlatilag az induláskor elhangzott hangszerelésben.

Morrison hangszerkezelése szinte már a mutatványok sorába tartozik, valamelyik számban azt is megcsinálta, hogy jobb kezével a trombitán, ballal a pozánon játszott, ami fizikailag sem semmi. (Clark Terry-t láttam egyszer így játszani trombitán és szárnykürtön, de a pozán még nehezebb is /mármint súlyban/). A trombita-zongora előadás is óriási volt. Emellett egy bűbájos fickó, aki csodásan konferál, jó ízléssel cseveg, „jópofizik” a közönséggel, nem bántóan, nem ripacskodva, egy igazi úriember. Profi művész és nagy „entertainer” egy személyben. (Csak apró érdekesség: fiatalabban autós rally versenyeken is indult és versenyszerűen vitorlázott.)

Sok ismerős arcot láthattam Karacs Feritől (a Bánki Jazzfesztivál „főnöke”), Oláh Zoltán bőgősön át, Tzumo-ig. Nem csoda, mert ez az est – őszintén szólva – egy nem várt nagy esemény volt, de éppen a nagy nehezen megfogalmazott leírás is azt támasztja alá, hogy az „élő zenei élményt semmi sem helyettesíti”.