A LAKATOS ABLAKOS DEZSŐ ÖSZTÖNDÍJASOK BESZÁMOLÓ KONCERTJE
A Lakatos Ablakos Dezső ösztöndíj célja, hogy segítséget nyújtson a tehetséges fiatal jazz előadóművészek pályakezdéshez. Az ösztöndíj bruttó összege: 100.000 Ft/hó. A pályázatokat az Emberi Erőforrások Minisztériuma által kinevezett, a Filharmónia Magyarország Nonprofit Kft. által működtetett szakértői kuratórium bírálta el. Az ösztöndíjas időszak végén a zeneszerzők műveiből nyilvános hangversenyt rendez a Filharmónia. – áll a hivatalos leírásban. Hétfőn a minden idők legjobb magyar altszaxofonosának nevét viselő ösztöndíj tavalyi nyertesei adtak koncertet a Budapest Jazz Clubban.
Elsőként Oláh Dezső számolt be az elmúlt évről, Miles Davis „Solar” című szerzeményét dolgozta fel. Davis 1954 áprilisában játszotta lemezre, Rudy Van Gelder akkor még a lakásának nappalijában kialakított stúdiójában, azóta számos feldolgozást megélt remekművét. Ebben az időben Davis a Prestige kiadóval volt szerződésben, az ő gondozásukban jelent meg a „Walkin’”, melynek „b” oldalára került ez a szám. „Az album fordulópont lett az életemben és a pályafutásomban. (…) A felvétel után rögtön éreztem, hogy sikerült valami jót összehoznunk, még Rudy is belelkesedett, de a felvétel igazi jelentőségére csak később éreztünk rá, amikor még abban az évben kijött a lemez. Az egy világszám. (…) Vissza akartam hozni a muzsikába a bebop tüzét és impróit, amit Diz meg Bird kezdett, ugyanakkor szerettem volna előrefelé is tolni a zenét, egy funkysabb blues felé, amerre Horace (Silver) vitt minket. És mindehhez ott voltam én, J.J. (Johnson) meg Lucky (Thompson), úgyhogy működnie kellett a dolognak…. És működött is.” – olvasható Miles önéletrajzában. A „dolog” olyannyira működött, hogy a „Solar” kottájának kezdő sorai kerültek Davis síremlékére is.
Az eredetileg 4 perc 44 másodperces szám történetének ismeretében kíváncsian vártam Oláh Dezső közel 30 perces változatát. Bevallom, kissé fenntartással is, mivel triója ezúttal vonósokkal lépett színpadra, és nekem bárki, de még Parker, Coleman, vagy éppen Jarrett „with strings” lemezei sem tartoznak a kedvenceim közé. Félelmeim a mű hallgatása közben egyre jobban elszálltak, és egyre önfeledtebben adtam át magam a zene élvezetének. Szellemes, fordulatokban gazdag, sokkal inkább „át” mint „fel” dolgozását hallhattuk Davis remekének, amelyet eredetileg sem kis létszámú zenekar, trombita, harsona, szaxofon, zongora, bőgő, és dob felállású sextet játszott. Itt most heten voltak, az Oláh Dezső Trio (Oláh Péter – bőgő, Pecek Lakatos András – dob) mellett az Anima Musicae vonósai, G.Horváth László (I. hegedű), Szabó Tamás (II. hegedű), Bartók Tamás (mélyhegedű), Várai Péter (gordonka) nagy sikert arattak.
Az Oláh Dezső Trio továbbra is a színpadon maradt, ők kísérték a következő ösztöndíjast. Kanizsa Georgina pár szóval nagyvonalakban elmesélte, hogy pályázatában az előadó művészet összetettségéről értekezett. Leírt gondolatait három standard előadásával illusztrálta. Bár pályaművét nem olvastam, mind a dalok kiválasztása és előadása, mind színpadi jelenléte meggyőzött a leírtak helyességéről. Duke Ellington csodálatos „Sophisticated Lady” című számával kezdett, majd Jimmy Van Heusen szerzeménye, a „I Thought About You” következett, és az „I Fall in Love too Easily”, Jule Styne örökzöldje zárta a sort. Georgina, ahogy bevezetőjében elmondta, az influenzával küszködött, hangja is emiatt mélyebbre szállt, de akarata és tehetsége elfeledtette vele és a közönséggel a nehézségeket. Pályafutását a Jazzma.hu olvasói is nyomon követhették, „bartókos”, majd „elefzés” vizsgáiról többször beszámoltunk, így szerkesztőségünk jelenlévő tagjai nagyon boldogan nyugtázták sikerét, melyben természetesen Dezsőék is osztoztak.
Harmadikként a Pecze Balázs Quartet, de nyugodtan úgy is írhatnám, hogy Pecze Balázs és az Oláh Krisztián Trio következett. A hármas a fiatal nemzedék egyik legígéretesebb formációja, minden esélyük megvan ahhoz, hogy a Trio Midnight nyomdokába lépjenek. A zongorista Oláh Krisztián, a bőgős Schildkraut Vilmos és a dobos Serei Dániel találkozása egyre jobban emlékeztet Kálcsi, Egri Jancsi és Balázs Elemér egymásra találására. Pecze Balázs tehetségére már az LFZE klasszikus trombita szakának elvégzése előtt felfigyeltek, 2008-ban a Bartók Rádió Tomsits Rudolf Jazz Trombita Tehetségkutató Versenyén II. helyezést ért el! A Budapest Jazz Orchestra mellett számos formáció tagja, a nagy öregnek számító Kőszegi Imre is örömmel hívta zenekarába, de a korosztályához közelebb álló Krisztián triójával sem most láthattuk először. Balázs beszámoló koncertjén a 25 éves korában, 1956 júniusában, autóbalesetben meghalt Clifford Brown emlékét idézte fel. Mivel a koncert utáni beszélgetésekben is fölmerült, az olvasókkal is megosztom, a tragikus baleset körülményeiről csak annyit, nem Clifford vezette az autót. Zenésztársa, Richie Powell, a nagy Bud Powell szintén zongorista öccsének felesége, Nancy volt a sofőr, fellépésről tartottak egy másik városba Chicago közelében, a fiúk hátul aludtak. Mindhárman életüket vesztették… A trombitás legenda, akiről Miles Davis is mindig őszinte elismeréssel beszélt, rövid élete során beírta magát a jazz történetébe.
A Clifford Brown írta, és a Brown / Max Roach zenekar által megismert „Daahoud” hangzott el elsőként, majd Benny Golson őrá emlékező kompozíciója következett, az „I Rember Clifford”, amelyet a színpadra visszatérő Kanizsa Georgina mély átéléssel énekelt. Oláh Krisztián barátjának írt „Benci Bop” című számával búcsúztak.
Végül Balogh Zoltán, a Finucci Bros Quartet zongoristája győzött meg mindenkit arról, hogy megérdemelten kapta egy évig az ösztöndíjat. Ikertestvérével, a gitáros Rolanddal alapított zenekarukban Horváth Plútó József basszusgitározik, és Bordás József dobol. Úgy találtak nevükre, hogy őket is egyszer maffiózónak nézték, ahogy Sylvester Stallone „Oscar” című filmjében, a Finucci ikreket, akik közben mindössze szabók voltak, és csak öltönyt készítettek Stallone-nak. Pályafutásuknak köszönhetően a Finucci Bros hallatán hazánkban már mindenki inkább a jazz zenére gondol, és nem téveszti őket össze gengszterekkel. Koncertsorozatukban fáradhatatlanul mutatják be a műfaj nagy egyéniségeinek zenei világát, fűszerezve az ő virtuóz fúziós elképzeléseikkel. A jazz-rock, vagy mai szóhasználattal fúziós zene hetvenes évekbeli új hangzásának köszönhető egyeduralmát ugyan elvesztette, de töretlenül fejlődve él és virul a mai napig, békében megférve a többi irányzattal. Egy biztos, ma akkor arat sikert, ha olyan magas színvonalon, blöff mentesen játsszák, ahogy például a Finucci Bros is teszi.
Örömmel könyvelhettük el, hogy a Lakatos Ablakos Dezső jazzelőadói ösztöndíjak jó kezekbe, tehetséges fiatal művészekhez kerültek. Talán egyszer más területek pályázatainak nyertesei is kiállnak majd a közönség elé, és beszámolnak az elnyert díjak az eredeti célnak való felhasználásáról. Félek, annak nem lesz ilyen sikere.
