Gregorits 80 – Az interjú
Lapunk egykori munkatársa, Dr. Gregorits János alias Ricsi ma 80 éves. Ebből az alkalomból tettem fel neki pár kérdést!
1) Volt előzménye a családban a zenélésnek?
Igen, volt. Édesanyám és két lánytestvére kiválóan zongoráztak. A középső, Ilona, Kéri Szántó Imre tanítványaként diplomázott a Zeneakadémián, a győri konzervatórium tanáraként ment nyugdíjba. Édesanyám ugyan nem végzett akadémiát, de amatőrként is méltó partnere volt sok kiváló muzsikusnak, akik megfordultak Keszthelyen, ahol laktunk. Itt akkoriban élénk zenei élet folyt Klempa Károly premontrei szerzetes-tanár, későbbi veszprémi püspök szervezésében.
2) Jártál, és ha igen, milyen zeneiskolákba? Vagy csak so called "home made autodidacta piano player" vagy?
Is-is. Öt évig jártam zeneiskolába, de sajnos annyira érdektelen voltam, hogy szegény anyámnak szinte kényszeríteni kellett a gyakorlásra, végül aztán nem erőltette tovább a dolgot. Később persze beláttam, hogy milyen ostoba voltam és igyekeztem bepótolni, amit lehetett - mérsékelt sikerrel -, mert minderre a jazz-zongorázásban is szükségem volt. A jazzt viszont már teljesen autodidakta módon sajátítottam el, eltekintve a néhány órától, amit „Citrom”-tól (Kertész Kornél) vettem. Ő azzal szegte kedvemet, hogy a zongorához le sem ültetett, mivel először csak elméleti dolgokkal kívánt foglalkozni. (Az első órán például mindjárt a modális skálákkal – pedig hol volt még akkor a „Milestones”, vagy a „So What”. Lehet, hogy Citrom látnok volt?) Engem viszont inkább Peterson nagyon nem modális skálái érdekeltek volna. Citrom becenevéhez illő savanyú mosollyal nyugtázta ifjonti türelmetlenségemet, és ezzel befejeztük a dolgot. Érdekes módon ez a később mindinkább elmélyülő barátságunknak mit sem ártott.
3) Mikor fordult a figyelmed a jazz irányába, és minek/kinek a hatására?
Az ötvenes évek elején, ahogy a középhullámot csavargattam, egy osztrák rádióadón, a „Rot-Weiss-Rot”-on belecsöppentem Harry James bécsi koncertjének közvetítésébe. Olyan izgalom töltött el, hogy önkéntelenül felálltam. A nagyszerű, előttem teljesen ismeretlen számok, a bigband dinamikája, mindez egyszerűen letarolt. Persze fogalmam sem volt róla, ki is Harry James, mi az, hogy bigband, de annyit felfogtam, hogy ez az a bizonyos jazz-zene, amit abban az időben Magyarországon nem volt szabad játszani. Anyám írt a rokonoknak Ausztriába, hogy küldjenek nekem amerikai kottákat, amik hiánytalanul meg is érkeztek, sőt egy könyv is, Joachim Ernst Berendt „Das Jazzbuch” című alapműve. Ebből aztán mindent, de mindent megtudtam, legalábbis, ami az elméletet és a neveket illeti, de a zenét nem tudták pótolni a betűk, az csak később, lépésről-lépésre, illetve számról-számra, állt össze, mint egy puzzle! Mindezt el is meséltem Berendt-nek az 1964 novemberi nyugat-berlini jazznapok („Berliner Jazztage”) alkalmából, melyet ő hozott létre. Én ezen az Ifjúsági Jazzklub hivatalos delegáltjaként vettem részt. A fesztiválról egyébként a „Muzsika” hasábjain be is számoltam, mellékelve az egyszerre két szaxofonon játszó Roland Kirk-ről készített fotómat. (Ez volt az első alkalom, hogy ebben a lapban a jazzről szó esett.)
4) Kinek a zenekarában zongoráztál először nyilvánosság előtt? Vagy egyből önálló együttessel nyitottál?
Első nyilvános fellépésem 1956 februárban Rumbold Lajos dobos együttesében volt, az ATRA gyár Soroksári úti művelődési házában, ahol minden szombaton bált rendeztek. Az ilyen hakni-zenekarokra jellemző volt, hogy a tagok állandóan cserélődtek, így én is bekerültem a körforgásba, lassan ismertté váltam. Saját együttesem azonban csak jóval később, 1959-ben alakult, amelyben „Sam”, azaz Jinda György dobolt, Publik Bandi bőgőzött és állandóan változó fúvósokkal, esetenként vibrafonossal, gitárossal bővült, ha szükség volt rá. Első szerződésünk a balatonalmádi „Kuckó”-ban volt.
5) Az 1956-os forradalom leverése után mit csináltál? Volt lehetőséged jazzt játszani, vagy akkor már a jogi egyetemre jártál? Mikor szerezted meg a doktori címet?
1956-ban vettek fel az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karára, a forradalom után szerencsére nem rúgtak ki, hanem folytathattam tanulmányaimat. 1960-ban doktoráltam. Egyetemi éveim alatt kétlaki életet éltem: nappal bejártam az előadásokra, éjjel zongoráztam. Akkoriban a jazz-orientáltságú muzsikusok a szórakozóhelyeken gátlástalanul kiélhették szenvedélyüket, mert a szocialista vendéglátóipar ugyanolyan slampos és szakszerűtlen volt, mint mondjuk az ingatlanok karbantartása. A „góréság”-ot nem nagyon érdekelte, hogy mit játszanak a zenészek, nem is értettek hozzá, legfeljebb arra ügyeltek, hogy a „szakszervezeti szünet” ne nyúljon túl hosszúra. Voltak elegánsabb helyek, ahol azért jobban odafigyeltek a dolgokra, így történt, hogy a Béke szálló kupolatermében, ahol nyaranként a nagyzenekar helyett játszottunk, Radics Gabi vibrafonos a szünetben nem ment le a színpadról, hanem elővett egy regényt és olvasni kezdett. Erre Kertész üzletvezető pulykavörösen rohant oda hozzám, hogy: „De doktor úr, azért mindennek van határa!”
6) Elmentél a diplomáddal ügyvédnek, vagy elhatároztad, hogy jazz zenész leszel?
Ügyvédnek lenni akkoriban minimum miniszteri protekcióval lehetett, viszont volt minden egyetemen egy „elhelyező bizottság”, ami a végzősöket szétosztotta. Így kerültem először a bíróságra, majd onnan egy külkereskedelmi vállalathoz. Kétlaki életem ezalatt folytatódott. Közben a vasfüggönyt felhúzták, az első fecskék már kiröppentek nyugati szerződésekkel. Ezért nem azt határoztam el, hogy jazz-zenész leszek (félig-meddig már úgyis az voltam), hanem szimpla szórakoztató zenész – de külföldön.
7) Hogyan kerültél Kertész Kornél körébe? És mi is volt a hivatalos titulusod a Dáliában?
Citrommal 1954 nyarán Balatonlellén ismerkedtem meg, ahol én diákként egy üdülőben dolgoztam, ő pedig kvintettjével a „Vörös Csillag”-ban játszott. Akkor már felfedeztem magamnak a jazzt, ők pedig felében-harmadában ilyen zenét játszottak. Minden este odamentem, ha nem volt pénzem beülni, akkor a kerthelyiség előtt sétáltam. Svarba Zoltán a dobos, asztalról-asztalra járt, hogy a vendégek rendeljék meg kedvenc számaikat: darabonként 2 forintért! Egyszer nekiduráltam magam és megrendeltem a „Cherokee”-t, kiváncsi voltam, tudják-e? Tudták. Utána a szünetben Citrom odajött az asztalhoz, tanárosan rámnézett és megkérdezte, milyen számokat ismerek még? Elvörösödtem és felsoroltam néhányat. (Solitude, Caravan, Stardust) „És tudja is őket játszani?” Nem, válaszoltam egyre zavartabban. Ősszel, miután visszatértünk a Balatonról meghívott a heti szeánszokra Nagysalló utcai lakásába, erről a „jazz-szalon”-ról már írtam a Jazzma 2012.10.10.-i számában. („ A Dália 50 éve”) Ezzel indult az ismeretségünk Kornél „bácsival”, ami aztán barátsággá alakult az elkövetkező években.
Az Ifjúsági Jazzklub, vagyis a Dália megalapításában a hivatalos szervekkel folytatott tárgyalásoktól kezdve résztvettem, mint vezetőségi tag. Titulusom tehát ennyi. Nem hivatalosan Kornél helyettese voltam Kurcz György és Borovitz Tamás illetékes funkcionáriusok felé.
Egyébként Kertész Kornél emlékére írtam egy számot, ami a YouTube-on meghallgatható:
8) Miután a Dáliát bezárták, hogyan tudtál érvényesülni, mint zongorista?
Ebben az időben már Nyugat-Németországban játszottam.
9) Gonda János kedvelt Téged? Hisz több felvételen is szerepelsz az általa szerkesztett Jazz Antológia lemezsorozaton.
Remélem, hogy igen. Ami engem illet, mindig is rokonszenveztem az ő pózoktól mentes, gentlemanlike magatartásával. Hadd idézzek a Jazzma 2012.10.10.-i számából, ahol a „Dália 50 éve” c. cikkemben többek között ezt írtam: „Hát igen. Én pedig nem tudom megkerülni, hogy ki ne mondjam: úgy érzem, elsőként Gonda Jánost illette volna meg a Kossuth-díj a magyar jazz művészei közül. Brubeck-kel szólva: „he deserved to be first.”
10) Mikor és hová mentél külföldre vendéglátózni?
1965-től 1973-ig, majd 1988-tól 1992-ig folyamatosan külföldön játszottam. Csehszlovákiában kezdtem egy magyar kvintettel, onnan továbbmentünk az N.Sz.K.-ba, majd tőlük elváltam és 1966-tól Svájcban folytattam, svájci együttesekkel. Kvintettből fokozatosan mentem lefelé duóig, amíg rá nem jöttem, hogy a legkellemesebb – egyben a legigényesebb - szólóban játszani. Így a legjobb gázsit és a legjobb elhelyezést kapod, és úgy alakítod a repertoárt, ahogy akarod. A szólózongorázás előtt svájci együttesekkel felléptem még Svédországban, Németországban és Hollandiában is, de inkább csak kíváncsiságból, mert Svájcnál tökéletesebb (és szebb!) ország nincs a világon. Bolond, aki onnan eljön. Én is ezek közé tartozom, mentségemre szolgáljon, hogy ennek családi okai voltak.
11) Mikor jöttél haza onnan? És utána miért nem szerepeltél zongoristaként, hanem inkább az ügyvéd pályádra összpontosítottál?
1973-ban 8 év után hazajöttem, mert lehetőségem nyílt bekerülni az ügyvédi kamarába. Ezért tanultam a jogot, ez szerettem volna mindig lenni. Szépen el is indult a karrierem, de 1988-ban az akkori zavaros politikai helyzetben úgy gondoltam, a családnak is jobb lesz, ha egy biztos helyet rezerválok magunknak. Így ismét útrakeltem Svájc felé, ahol úgy folytattam, mintha abba sem hagytam volna, de beláttam, hogy a gyerekek nemsokára iskolába kerülnek, döntenem kell: itt, vagy otthon. És akkor azt mondtam: „Right or wrong, my country” - és hazajöttem.
12) Később jött a család. Mikor nősültél, és mikor született a fiad?
Fiam a második, 1980-as házasságomból született 1986-ban.
13) A fiadat nem is próbáltad rávenni arra, hogy zongorázzon? Inkább őt is jogi egyetemre küldted?
A zongorázásra rá szerettem volna venni, de ő a gitár és a progresszív rock mellett döntött, ahogy a mai forgatókönyvek ezt előírják. Így békés együttélést folytatunk kétféle hangszeren, kétféle zenei világban. A jogi egyetemre nem kellett küldenem, mert magától ment és a doktorátusa mellett már LL.M. posztgraduális fokozata is van!
14) 1995 őszén Csányi Attila ajánlott figyelmembe, mikor indult a MaJazz, hogy Te biztos tudnál jó lemezkritikákat írni...
Attila emlékezett arra, hogy 1964-ben a „Magyar Ifjúság”-ban már volt egy cikksorozatom, amelyben Bix Beiderbecke-ről, Dave Brubeck-ről, és más jazz-nagyságokról írtam.
15) Miután a kiadó megszüntette a lapot, nem igazán hallottam Rólad hosszú évekig. Aztán mikor 2011. március 1-én elindult, Attila kérésére Te lettél a Lemezpolc rovatvezetője...
Attilát nagyon szerettem és becsültem. A maga csendes módján dolgokat és embereket illesztett össze. Kettőnket is.
16) Aztán 2013 elején, hogy szavaiddal éljek "kiúsztál a partra"... Miért gondoltad azt, hogy "dickhead"-ek gáncsoskodása engem eltántorít a magyar jazz ügyének önzetlen képviseletétől? Látod, immár közel 6 éve folyamatosan bosszantom a magukat "jazzszakértőnek" nevező niemandokat...
Nincs igazad, ugyanis nem gondoltam arra, hogy valaki is el tud tántorítani céljaidtól, de az kétségtelen, hogy számos ellendrukkert bosszantottál és bosszantasz a lap puszta létével. Ne hagyd abba!
17) Végül sok boldogságot a 80. születésnapodhoz!
Köszönöm szépen.
