JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. március 28.
Névnaposok – Maja2024. március 28.
New Fossils: II2024. március 26.
Iyer, Vijay: Compassion2024. március 24.
Rottmayer, Chris: Being2024. március 23.
Taylor, Curtis: Taylor Made2024. március 14.

Hírek

MaJazz 1997 január – A soha meg nem jelent példány (…) – Part II

Január elején már közöltem néhány a MaJazz-ben soha meg nem jelent cikket. Hogy miért nem jelentek meg ezek az írások? Mert a kiadói főnök nem bírta a pofámat, és inkább megszüntette a lapot! Azt is megírtam, hogy a lapunk nem termelt veszteséget (!!!) –sőt, a reklámokat is én hoztam jutalék nélkül-, de üzleti nehézségekre hivatkozva -másik két kiadványuk viszont igen veszteséges volt!- minket szüntetett meg. Alább az előre legyártott elemek, illetve az év közben kimaradt anyagok olvashatóak. Sajnos, vannak olyan interjúk, illetve koncertbeszámolók, amihez nem tudunk képeket mellékelni, mert azok nem kerültek elő…

Eredetileg Nyári jazzfesztiválok rovatunkban kellett volna megjelennie a székesfehérvári Márkus József „Szerény keresztmetszet jazzéletünkből - ALBAIMPRO No. 3” írásának.

Adva van egy egyszerű számtani sorozat: egy, kettő, három. Tagjait sorszámnevekké alakítjuk: első, második, harmadik. Most pedig az előbbi két sorhoz hozzárendelünk egy harmadikat: 1994, 1995, 1996. Yeees, indeed! Igen, ezek bizony évszámok, ámbátor nem játszom tovább a kedves Olvasó türelmével, tüstént feltárom eme bűvös haladványok titkát.

Öt esztendővel az utolsó Interjazz Fesztivál után néhány lelkes székesfehérvári népművelő – pardon, kulturális menedzser – úgy vélte, elég volt a fesztiváltalan évekből, és 1994-ben összehozták az Albaimpro No. 1-et. Ez egy napig tartott, a következő évben a No. 2 két napig, most pedig, '96-ban a No. 3. – természetesen háromig. Ha ez így folytatódik, szárnyra kelhet képzeletünk, minő távlatoknak nézünk elébe...

Ám egyelőre ne röpdössünk túl magasra, inkább landoljunk a fehérvári MH Helyőrségi Klub aulájában, ahol lévén május 31-én délután öt óra, Sági István fotográfus (cikkünk illusztrációinak is szerzője) kiállításának megnyitásával hivatalosan is kezdetét veszi a No. 3.Zenészportrék címmel remek képeket láthattunk a No. 1. és a No. 2. közreműködőiről. A megnyitásra felkért jazz-szövetségi elnök, Kőszegi Imre néhány keresetlen szóval túltette magát feladatán, azzal zárva mondandóját, hogy „Nekem különösen ez a fotó tetszik, ajánlom figyelmükbe!”, és – saját portréja felé bökött...

Az este nyolcra hirdetett koncert rossz hazai szokás szerint jó félórás késéssel kezdődött – látszólag mintegy fél ház előtt. Mondom, csak látszatra, mert a közönség egy része a színházterem előcsarnokában és a presszóhelyiségben kivetített monitoron követhette a benti történést. Ez az alapjában hasznos szolgáltatás egy kissé elgondolkoztatott: annak, aki kifizette a drága belépőjegyet, megéri-e egész este a presszó kényelméért cserébe lemondani a muzsikával való közvetlen találkozás varázsáról? (Mert voltak, nem is kevesen, akik egy pillanatra sem tették lábukat a színházterembe.)

Hagyomány szerint egy helyi formáció, a Shock-Matt nyitotta a programot. A dinamikus funky-rock-jazz zenét játszó együttes játékában ezúttal a spontaneitás háttérbe szorult az előre beállított elemekkel szemben; még az improvizációk is kimértek voltak. A műsor egyetlen emlékezetes momentuma egy ígéretes tehetség, a tizenötéves altszaxofonos, Mits Márton bemutatkozása volt.

Megtanultuk már, hogy jazzfesztiválokon nem kell a műsorfüzetet készpénznek venni. Például a dobos Sramkó János kvartettje sem szerepelt a kiírásban. Magas színvonalú mainstream muzsikát, standardeket hallhattunk tőlük. Érdemes megemlíteni mindnyájuk nevét: György Ákos zongorázott, Hárs Viktor bőgőzött, és külön ki kell emelnünk a fehérvári közönség előtt mindeddig ismeretlen Szalóky Béla nevét, aki egyforma tökéletességgel játszik harsonán, trombitán és szárnykürtön. Jó volt hallgatni hazai viszonylatban szokatlan, lágy harsonahangját.

Nehéz feladat a következő műsorszámot, Dániel Annah produkcióját értékelni. A budapesti klubok plakátjai tele vannak a fiatal énekesnő nevével; szórólapok, újságcikkek magasztalják. Mégis ki kell mondanunk: tudása nem üti meg azt a mértéket, hogy egy valamirevaló jazzfesztiválon fellépjen. Előnyös külső, megnyerő színpadi viselkedés, viszonylag tiszta hang és elfogadható angol kiejtés – mindez egy szimpla szórakozóhelyen elegendő lehet, de itt nem! Egy jazzénekestől a kotta és a szöveg gépies előadásánál valamivel többet várunk; nem feltétlenül scat-improvizációt, de például szabadabb ritmizálást, apró dallami változtatásokat, blues-os csúszásokat; szóval mindazt, amitől életre kel, jazzes ízűvé válik a darab. Az énekesnő kíséretét az előző együttes látta el – azzal a különbséggel, hogy a dobokhoz Kőszegi Imre ült. Az ő érdemük, hogy az elmondottak ellenére zavarba ejtően jó muzsikát hallhattunk. Azt csak ők tudják, miért vállalják fel ezt a már-már megalázó feladatot.

Bruce Lewis neve hallatán egy öreg, foghíjas négert vártunk a színpadra, s megjelent egy dél-európai karakterű, keménykötésű „belami”. A rhythm and blues és soul-darabokat előadó amerikai gitáros-énekest Barcza Nagy József (basszusgitár) és Sramkó János (dob) kísérte. Meggyőződésem, hogy az Egyesült Államokban százával is találhatók Lewis-hoz hasonló tudású blues-zenészek, mindamellett jó néhány szakmai trükköt elleshetnének tőle a műfaj hazai képviselői.

Közvetlenül e stílusbeli intermezzo után valóságos intellektuális felüdülést jelentett a következő műsorblokk. Gonda János, aki mostanában mind ritkábban lép pódiumra, ez alkalommal két szólódarab előadása után három örökzöldet Lattmann Béla (basszusgitár) és Kőszegi Imre (dob) kíséretével játszott el. Szólóban a „Round Midnight” után egy fantáziaszerűen előadott saját kompozíció, a „Kvartzene” következett. Trióban elsőnek a Bill Evans-tól ismert ballada, a „My Foolish Heart” hangzott el lélegzetelállítóan szép előadásban; ezt követte a talán kissé már elcsépelt „Stella by Starlight”; végül egészen egyéni megközelítésben: bluesos indítással, majd sziporkázóan ötletes fordulatokkal hallhattuk a „Here's That Rainz Day”-t. Hogy ne legyen teljes az élmény, arról a hangtechnika „gondoskodott”: az irreálisan kierősített, torz zongorahang különösen a két szólószámnál volt zavaró.

A müncheni hegedűst, Hannes Beckmannt még az Albaimpro No. 2. alkalmával ismerhettük meg, akkor Deseő Csabával együtt lépett fel. Beckmann elnyerte a fesztivál közönségdíját, ennek alapján hívták meg az idén is. Ezúttal őt is Kőszegiék kísérték, Gonda tanár urat György Ákos váltotta fel a zongoránál, és néhány számban ismét hallhattuk a rézfúvós Szalóky Bélát is. Beckmann német létére igazi amerikai típusú showman, ismeri a hatáskeltés módjait. Játéka virtuóz, ugyanakkor kissé felszínes. Repertorája eléggé vegyes: játszik mainstream, latinos, „keleties” stb. darabokat. Mindenesetre tavalyi bemutatkozása – Deseő Csabának is köszönhetően – sikeresebb volt.

Kellemes meglepetést okozott az estet záró együttes, az énekesekkel együtt kilenc fiatal alkotta Tax Free. A soul-funky muzsika nem épp az első számú kedvencem; ám amilyen átéléssel, fölényes stílusismerettel és kirobbanó energiával szólaltatja azt meg ez a nem is régóta együttjátszó zenekar, az minden elismerést megérdemel. James Brown, Tower of  Power darabokat és néhány saját számot adtak elő. A hangszerelés is mesteri munka, a négy fúvós (trombita, harsona és két szaxofon) időnként úgy hangzik, mint egy big band. És nehogy megfeledkezzem Szekeres Adrienn énekesnőről, aki számomra valóságos szenzáció. Vérbeli, született soul-énekes, igazi kis magyar Aretha Franklin!

Míg az első napon több alkalmi társulás is fellépett, a másodikon kizárólag összeszokott együttesek játszottak. Ezúttal a legismertebb helyi formáció, az országosan is több figyelmet érdemlő Mohai-Vörös Trió nyitotta az estet (Mohai Tamás – gitár, Vörös Tamás – basszusgitár, Mohai Győző – dob). Zenéjüket talán „avant-rock”-nak aposztrofálhatnánk (ha egyáltalán létezik ilyen stílus). Találó volt mellettem ülő barátom megjegyzése: „Te, ezek direkt arra utaznak, hogy a hallgató még véletlenül se találja ki, mi lesz a következő hang. Minden pillanatban mást játszanak, mint amit várunk.” Az előadott öt darabból négyre illett a megállapítás; az egyetlen kivételével egy gyönyörű blueskompozíció, a „Blues '96”, amelynek melodikussága, könnyed lüktetése a többi négy között úgy hatott, mint oázis a sivatagban. Mellesleg a gitáros szerzeménye volt mindegyik szám.

A jazzéletünkben sajnálatosan ritka műfajt képviselő jánoshalmai Mithras Jazz Vokál következett ezután. A két éve működő énekegyüttes a Ki-Mit-Tud? regionális (honvédségi) válogatóján tűnt fel, ami éppen itt, a fehérvári Helyőrségi Klubban zajlott le néhány hónapja. Pédalképeik, a Manhattan Transfer és a Singers Unlimited repertoárjából adtak elő öt számot – precízen, érzékenyen és gyönyörű összhangzással. Hangsúlyozás és frazeálás tekintetében még „jazzesedniük” kell. Élő kísérettel értékesebb lenne a produkció, bár a kazettáról bejátszott zenei alap nagyon profin meg van csinálva.

Az Oláh Kálmán Sextet műsora a fesztivál egyik csúcspontja volt. Nemcsak azért, mert az együttesben egybe lett gyűjtve a fiatal magyar jazzmuzsikus generáció színe-java, hanem mert a fehérvári közönség által már nemegyszer megcsodált virtuóz zongorista (aki ezúttal szólóiban többnyire visszafogta magát) újabb (?) erényeiről győzte meg hallgatóságát: elsőrangú komponistaként és hangszerelőként mutatkozott be. A ritmusszekcióban a mindig kiváló dobos, Balázs Elemér mellett most Glaser Péter helyettesíthette a Svájcban tartózkodó bőgőst, Egri Jánost. A fúvóscsoportban Fekete Kovács Kornélt hallhattuk trombitán és szárnykürtön (ő már előző nap is szóhoz jutott – a Tax Free-ben), Schreck Ferencet harsonán, valamint Makovics Dénest tenorszaxofonon, fuvolán és altfuvolán. Két Oláh kompozíció, majd két jazz-standard szerepelt a műsoron. A „Night Silence” című balladában mindjárt az első improvizáció jelezte, hogy itt valami egészen fantasztikus dolog készül, erre a műsorrészre oda kell figyelni: Makovics Dénes szenzációs, amerikai ízű fuvolaszólójáról van szó. A második Oláh szerzemény,a "Strangers in My Flat" egy egészen modern hangzású darab; itt az atonalitással kacérkodó trombitaimprovizáció volt figyelemre méltó. Az "It Never Entered My Mind" témája nagyon szép hangszerelésben szólalt meg: a szárnykürt vezető

szólamát a harsona és a tenorszaxofon puha, kitartott hangokkal támasztotta alá. Mindez remekül készítette elő Kálcsi gyönyörű, lírai zongoraszólóját. Utolsónak Miles Davis fergeteges tempójú darabja, a „Seven Steps to Heaven" hangzott el - virtuóz improvizációk egész sorával, amelyek közül megint csak Fekete Kovácsét emelem ki. Átütő, érces trombitahangja Davis-ére egyáltalán nem emlékeztet, inkább hard bop hatást mutat. Mindenképpen figyelmet érdemlő fúvósegyéniség, akárcsak a harsonás Schreck Ferenc, akinek lágy, bársonyos hangszíne inkább a lassú számokban érvényesül.

Binder Károly és Kutas Zsolt duója meglephette a magyar  jazzéletben kevésbé tájékozottakat. Nevezetesen Bindert korábban free-hatású avantgarde kísérleteiről ismertük, most ilyesmiről szó sem volt. Ami pedig a kortárs zenei befolyást illeti, abból is – úgy tűnik – csupán a divatos repetitív, úgynevezett „minimálzenei” elemek maradtak meg. Ezzel együtt alapjában véve igazi latin zenét hallhattunk a két Roland keyboard megszólaltatóitól – eltolódó, egymást átfonó ritmusokkal, itt-ott játékos-ötletes párbeszédekkel (pl. a „Blue Bossa”-ban). Bámulatos, mennyire megérti egymást a két zongorista, és milyen jól összecsiszolódott stílusuk!

Az ESP együttes szinpadi produkciója látványban magasan felülmúlja az Oláh Sextet műsorát. Ugyanakkor jellegében, hangulatában és természetesen színvonalában egészen más muzsika ez. Amott főleg a szólók parádéja, emitt a hangszínek tobzódása „sokkolja” a hallgatót. Oláhék tisztán akusztikus megszólalásával szemben itt jócskán szerepet játszik az elektronika (Erdélyi Péter – billentyűs hangszerek, Tóth István – gitár, Studniczky László – basszusgitár), amit azonban a másik véglettel, természeti népek egzotikus hangszereivel: tengeri kagylókkal és bambuszfurulyával ellensúlyoznak. Ezek megszólaltatója az együttesvezető-harsonás Gőz László. Az első szám kezdése egészen különleges: a színfalak mögül felhangzó tengerikagyló-hangok a szintetizátor fokozatos bekapcsolódásával soha nem hallott hangzással töltik be a termet. A hatás leírhatatlan. A változó ritmikájú, szvitszerű darab maratoni hosszúsága ellenére sem válik unalmassá. Elismerést érdemel a billentyűs Erdélyi Péter, ő a szerzője és hangszerelője mindhárom elhangzó számnak.

A hangverseny az ESP műsorával nem ért véget, meglepetésként az eredeti műsorlapról hiányzó Fusio Quartet zárta a napot. Talán a két zenekar közötti „átfedések” adták az ötletet a rendezőknek, hiszen a sokoldalú, kiváló szaxofonos, Elek István és a hathúros basszusgitárt kezelő Studniczky László (az egyik legnagyobb hazai tehetség! -a szerk.) a helyén maradhatott, csupán gitárost és dobost kellett cserélni. Tóth Istvánt Kormos János, Gyenge Lajost Szendőfi Péter váltotta fel. A neve által megjelölt stílust képviselő együttes műsora a dobos Szendőfi váltakozó metrumú, szövevényes felépítésű kompozícióira épül. Elismerem, igen magas szintű technikai felkészültség szükségeltetik ehhez a zenéhez – főleg a ritmusszekció részéről. Tudásuk előtt le a kalappal! Mégis, valahogy úgy vagyok ezzel, mint Petőfi a Kárpátokkal: „Tán csodállak, ámde nem szeretlek...” – idézhetném költőnk ide is illő szavait. Úgy vélem, ebben az agyonbonyolított ritmusú, mégis gépies világban a jazzmuzsika igen fontos elemei sikkadnak el: a spontaneitás és egymás játékának lereagálása. Hogy el ne felejtsem, a műsornak volt egy szívderítő epizódja: Szendőfi Péter csodagyerek tanítványának, a tizenegy éves Orosz Győzőnek bemutatkozására gondolok.

A vasárnap délutáni szabadtéri matiné a legfiatalabbak fóruma volt. A családias légkörben (a hallgatóság létszámára is célzok) zajló koncerten egy helyi formáció után a budapesti Jazzfőiskola legjobbjai mutatkoztak be. Az Orangeman kvartett esetében eltekintek az értékeléstől, figyelembe véve, hogy az átalakulófélben lévő fehérvári banda alkalmi felállásban játszott.

A jazztanszakos együttesek közül az elsőnek fellépő Pataj Trió játéka áll hozzám a legközelebb. Az ígéretes tehetségű harmadéves növendék, Pataj György a mainstream zongorázásban, a standardek világában mozog otthonosan, és tudatosan vállalja ezt a stílust. (Néhány szót is váltottam a tanszakos muzsikusokkal.) A szintén harmadéves Sárik Péter modernebb beállítottságú zongorista, játékában Jarrett és Petrucciani világára ismerhetünk. Kvartettjében – és az előbbi trióban is – a negyedéves Lutz János bőgőzik. A tehetséges növendék szólójában behunyt szemmel mesterére, Berkes Balázsra ismerhetünk. A harmadikként pódiumra lépő tanszakos formációnak fantázianeve van: Egon Bondy Quartet. Műsorukon kizárólag Monk témák szerepeltek. Altszaxofonosuk, Bacsó Kristóf még csak másodéves, de játékának máris sajátos zamata van, bár egy kicsit még darabos. A jövő ígérete, ám ugyanez elmondható ezen a napsugaras délutánon fellépő összes ifjú kollégájára is...

Véget ért hát a harmadik Albaimpro. Nem volt a fesztiválok fesztiválja, a rendezők nem is tűzhettek ki efféle célt. A mai szűkös időkben tehetősebb városaink sem tudnak csodát tenni. Végtére is a jazz barátai a három nap alatt egy szerény keresztmetszetet kaphattak jazzéletünkből. Főleg a fiatalabb korosztály került reflektorfénybe, kisebb mértékben a középgeneráció.

Az anyagi lehetőségek ennyit engedtek, és ez is valami...


Eredetileg Nyári fesztiválok rovatunkban kellett volna megjelennie Suri Imre „Montreux Jazzfestival” című írásának.

Montreux egy csendes svájci kisváros, a Genfi-tó partján, amely népszerűségét elsősorban klímájának köszönheti. Egész másfajta népszerűséget szerzett és szerez azonban a városkának a Jazz-fesztivál, amely az idén ünnepelte 30. születésnapját. A szervezők igyekeztek az évfordulót emlékezetessé tenni, és a fesztivál 16 napjára igazi sztárparádét szerveztek. A két teremben összesen több mint 80 fellépő zenekar játszott, benne a műfaj színe-java. Azonban ezen a fesztiválon nemcsak a Jazz legjobbjait láthattuk és hallhattuk, de a különböző társ(?) műfajok kiválóságai is helyet kaptak. Ez különben úgy tűnik, hogy egyre inkább koncepció is, így próbálnak a szervezők minél több embert, minél szélesebb rétegeket meghódítani a rendezvénynek. Igaz, emiatt néhányan fanyalognak, mondván, hogy ez már nem is igazi jazz-ünnep, de elfogadhatók a rendezők érvei is, akik azt állítják, hogy csak így lehet gazdaságosan megszervezni a bulit. És ebben lehet némi igazság, hisz pl. George Benson-on alig fél ház volt, míg néhány „nyalóka” művésznél tele volt a terem. A fesztivál ennek ellenére is színvonalas volt, stílustól, művésztől és műfajtól is teljesen függetlenül. Sajnos mind a tizenhat napról nem tudok hitelesen beszámolni, hisz az ott tartózkodásunk kilenc napja így is Sci-fi (tudományos-fantasztikus) összeget emésztett fel, de legalább gyorsan leírom az első napok előadóit... A fesztivál nyolcadik napján kapcsolódtunk be a programba, és megvallom, nagyon vártam ezt a napot. Erre a napra került Al Jarreau, akinek zenéje nagyon közel áll ízlésemhez. A keverőpult mellett találtunk helyet, és viszonylag pontosan kezdődött az „előzenekar” Herb Alpert koncertje. Mr. Alpert 5 platinalemez, öt USA Number One és 7 Grammy-díj tulajdonosa. 33 eddig megjelent lemezével minden idők egyik legnépszerűbb jazz-muzsikusa. Herb-öt úgy tűnik, hogy megviselte a lemezkiadóskodás tengernyi feladata, mert megőszülve, szakállt növesztve és némiképp lefogyva jelent meg a pódiumon. Zenéjén viszont semmi nemű fáradtság nem érződött, fantasztikus energiával dirigálta csapatot. A program egyik fele aktuális lemezének dalaiból állt, de középszerkesztették Herb slágereit is, mint pl. a RISE (ezzel kezdődött a koncert) vagy a SPANISH FLY, amelynek egyik dallamsorát elfelejtette, még jó, hogy a zenekarból többen emlékeztek rá, és így eljátszották neki a kérdéses tételt, majd újból kezdték. A hatosfogat legjellemzőbb vonása egyébként a pontosság volt (és itt nem az érkezésre gondolok.) Remekül játszottak, mindvégig hihetetlen harmóniában egymással, és harmóniában az épp aktuális szólistával. Minden hangszeres kapott szóló lehetőséget, és mindegyikük bizonyította, hogy mestere hangszerének, de a prímet természetesen a mester fújta. Igaz Ő nem tolta csak magát előtérbe, valószínű, hogy úgy érezte, neki már nem kell bizonyítani semmit, ezért elég teret kapott a csapat billentyűse is Jeff Lorber, aki hol a zongorával, hol pedig a fuvolával vagy a szaxofonnal felelgetett a trombita kihívására. Jeffről tudni kell, hogy a Keyboard magazintól megkapta a legjobb session zenésznek járó Grammy-díjat.

A koncert végén kétszer tapsolták vissza Őket, tényleg kiválóan játszottak. Jó húsz perces szünet után következett Al Jarreau a színpadra, ahol már a kezdés előtt sejteni lehetett, hogy itt minden róla fog szólni. A színpadon ugyanis a kontrolládák nem a hagyományos egysoros vonalban sorakoztak a művészek előtt, hanem a pódium közepén egy kétszer kétméteres négyzetben lettek beforgatva. Az egész előadás ennek jegyében telt el: Al énekelt, konferált, hangutánzott, másoknak épp csak annyi lehetőséget engedve, hogy neki legyen mit leutánozni és bizonyítani rendkívüli képességeit. A koncert ennek megfelelően igen igényes volt, meglehetősen unalmasra sikeredett. Az első húsz-harminc perc heuréka hangulata után a közönség először csendben merengett, majd később pedig jó néhányan a távozást választották. Kicsit megkésve ugyan, de Al is kapcsolt, és csinált egy fergeteges befejezést, ami némiképp helyreállította renoméját. Az est harmadik fellépője Klaus Doldinger Passport-ja volt, aki lehet, hogy a késői kezdés miatt (éjfél után került színpadra), de nem tudta magával ragadni a már meglehetősen kifacsart közönséget, és a vég nélküli egyébként kiváló szólók nagyon hamar megtizedelték a hallgatóság sorait. Ezen a napon a nagyterem (Auditorium Stravinski) sztárjai mellett, a kisteremben (Miles Davis Hall) „All the jazz” címmel Phil Wood's Saxmachine-ja és Thierry Lang zenekara szórakoztatta a nagyérdeműt.

Másnap a nagyteremben „Super Blues Night”-est volt olyan előadókkal, mint Bo Diddley, vagy Robben Ford + the Blue Line, vagy mint az új csillag Keb Mo. Mi inkább a kistermet választottuk, ahol a Rippingtones fellépését ígérték. A dolog bejött, igaz kb. negyven perc késéssel. Viszont megérte várni, ugyanis amit itt hallottunk, az valami egészen csodálatos élmény volt. A zenekarvezető Russ Freeman már régebb óta bizonyította, hogy ért a zenéléshez, de ebben a formációban kiadott lemezei sokszor meglehetősen kommerszre sikeredtek, ami persze nem baj, de aki hallotta ezt a koncertjét, az csodálkozik. Hat muzsikus, akik ismerik a másik minden gondolatát, összes rezdülését, akik olyan egységben dolgoznak együtt, mint senki rajtuk kívül ezen a fesztiválon. Remek dalok, kiváló improvizációk, és mindez elképesztő változatossággal. Az igazi csodát egyébként a ritmusszekció jelentette, akik annyi ötletet és szint vittek az alapokra, hogy az egész zene teljesen más hangulatot kapott. Amikor pedig hármasban kiálltak szólózni (dobos, ütősök, basszus) az egész terem mozogni, táncolni kezdett. Valami egész hihetetlen hangulat uralkodott a teremben, és még olyan rutinos rókák is a hatása alá kerültek, mint a Queen gitáros Brian May, vagy azok a zenészek, akik az előző nap muzsikáltak a fesztiválon. Én szívesen látnám Őket Magyarországon, bár valószínű egyébként, hogy ez a zenekar hazánkban még nem hozna be nagy tömegeket a koncertterembe, de hogy az odalátogatókat megnyeri, az biztos. A Rippingtons után napjaink egyik legnépszerűbb reggae előadója következett Shaggy, akitől  nem sokat vártunk, mégis egy igen jó produkcióval rukkolt ki. Négy ismert dalán kívül olyan reggae-örökzöldeket játszott, mint Henry Bellafonte Banándala, vagy mint egy-két Boney M átdolgozást, de mindezt remekül meghangszerelve. Az őt kísérő zenekar egyébként igen jól játszott, a két vokalistát pedig kiváló hanggal áldotta meg a természet, ami szintén sokat hozott azon, hogy produkciójukat még a sokat próbált jazzisták is megtapsolták.

A harmadik nap a Nagy Soul Éjszaka elnevezést kapta, a hűen nevéhez a soulzene kiválóságai muzsikáltak. A sort a Sound of Blackness nevű zenekar kezdte, akik tíz zenésszel és kilenc vokálszólistával szerepeltek. A csapat vezetője Gary Hines azzal magyarázta ezt a felállást, hogy ők a templomi zenétől indultak, ezért a csapatban a sok vokalista, és innen szélesítették a palettájukat a soul, a jazz és a spirituálé felé. Ennek köszönhetően viszont minden sztár szívesen dolgozik velük együtt, mint például Sting, Elton John, vagy Michael Jackson. Előadásuk második felét a közönség végigállta, és olyan ünneplésben részesültek, mint csak a legnagyobbak. Utánuk egy olyan hölgy következett, akit néhány évvel ezelőtt, Roland Orzabal a Tears for Fears vezetője fedezett fel a világnak, és aki mára már a világ egyik legjobb torkú soulénekesnőjének számít. Csodálatos volt, ahogy a közönséggel tartotta a kapcsolatot. Emberien és természetesen viselkedett, kedves anekdotákkal kötötte össze a dalokat, és valami bensőséges atmoszférát teremtett az egész teremben. A fesztiválszervező Claude Nobs-ot, aki az estéket konferálta, olyannyira magával ragadta a hangulat, hogy 16-szor ismételte el Oleta Adams nevét. Claude egyébként maga is kiváló szájharmonikás, de többek egybehangzó véleménye, hogy a konferálásból nem sokáig élne meg. Az est harmadik sztárja Isaac Hayes volt, akinek viszont olyan botrányosra sikeredett a hangosítása, hogy három dal után sokadmagunkkal mi is elhagytuk a termet. Gyorsan megjegyzem, hogy valamit elkeverhettek, mert különben az egész fesztiválon parádés volt a hangosítás, köszönet a keverőtechnikusoknak és a Meyer Sound-nak.

Következett a GRP-kiadó gálaestje olyan kiválóságokkal, mint a McCoy Tyner Trio, a Horace Silver 7tet és George Benson. George Benson az első olyan jazz-muzsikus, akinek lemeze a „Breezin’” platina lett, vagyis több mint egymillió példányban kelt el. Benson egy egészen elképesztő első órát produkált fantasztikus szólókkal, és nagyon igényesen összerakott műsorral, de a közönség csalódott volt. Ők ugyanis a slágereket várták, amit csak a koncert második felében kaptak meg, de addigra már sokan elmentek. Bánhatják. A vége ugyanis fergetegesre sikerült, minden tekintetbe. Sorra énekelte a „Give Me the Night”-ot, az „On Broadway”-t és más ismert muzsikáit. Ha jól emlékszem, ketten tudtak ülve maradni, de ők mindketten már szemmel láthatólag idősek voltak.

Másnap Carlos Santana adott koncertet, amiről azért nem szólok bővebben, mert Carlos nemrégiben nálunk is járt, és nálamnál sokkal szakavatottabb emberek már megemlékeztek produkciójáról. A vele egy programban szereplő Van Morrison egy kellemes bulit tartott a Blues műfaj legjavából.

16-án kedden egy jazztörténelmi pillanatot élhetett át a szép számú közönség, amiről maga az érintett Phil Collins így vallott: 30 éve, mióta meghallottam Buddy Rich Swinging New Bigband-jét, arról álmodoztam, hogy egyszer én is Big Bandben játszhatom. Végül is Quincy Jones és Claude Nobs biztatására és segítségével sikerült a célomat elérnem, és most saját zenekarommal léphetek fel. Nagyszerű érzés, hogy akik korábban a példaképeim voltak, azok most segítenek, sőt egy színpadon játszhatom velük. Az „önálló” Phil Collins Big Band a következő egységekből állt össze. A mag: Phil Collins – dob, ének, Nathan East – basszusgitár, Daryl Stuermer – gitár, Bradley Cole – billentyűs hangszerek, Louis Conte – ütőhangszerek, a Wine Street Horns, a WDR Big Band, valamint a meghívott szólisták, úgymint Tony Bennett – ének, Gerald Albright – szaxofon, David Sanborn – szaxofon, Quincy Jones – karmester. A 125 perces programban csak P. C. és Genesis dalok pörögtek, persze Big Band hangzásra átszerelve. Nagyon izgalmas volt, ahogy a korábbról már jól ismert dalok felcsendültek a műfajuktól távol eső hangzásban, de a legtöbb kiállta a próbát, és amely így maradandó emlékeket hagyott a publikumban. A koncert iránti felfokozott érdeklődésre egy jellemző adat, hogy a délutáni főpróbára is minden jegy elővételben kelt el, és rengeteg emberrel találkoztunk, akik „Jegyet veszek” feliratú táblákkal és reménykedő tekintetekkel sétáltak az utcán. A koncert maga ízig-vérig profi volt, hangulatát pedig alapvetően meghatározta Phil karizmatikus figurája. A legjobban talán a karmester Quincy Jones fogalmazta meg sokak véleményét, aki azt mondta: „azt hiszem, még sok örömet lelünk majd ebben a fiúban...”

A Montreaux Jazzfestival-ra mindenképp igaz a mondás, mely szerint a végén csattan az ostor. Az utolsóelőtti napnak már a címe is mindent elárul: „Quincy Jones 50 éve a zenében”. A program nagyságára jellemző, hogy az egyetlen olyan este volt, ahol egyetlen művész volt a fellépő, minden más esetben valakivel osztozni kellett a világot jelentő deszkákon. Quincy korunk egyik legsokoldalúbb művésze, aki komponista, lemezproducer, előadóművész, filmproducer, karmester, TV-producer, lemezkiadó vezető stb. Ő volt az első fekete komponista, akit Hollywood elfogadott a '60-as években, segítségével sikerült felfrissíteni a filmzenéket a jazz és a soul elemeivel. 1989-as „Back on the Block” című albumával elnyerte az év lemeze díjat, 1990-ben pedig Grammy-díjat kapott érte. Az ötven év alatt olyan legendás előadókkal játszott/dolgozott együtt, mint Dizzy Gillespie, Ella Fitzgerald, Miles Davis, Sarah Vaughan, de napjaink szinte összes sztárja szívesen segít, mikor Quincy lemezt készít. Minden albuma igazi sztárparádé, és ez a garancia arra, hogy megtalálja a megfelelő hangot a megfelelő dallamhoz. Producerként olyan produkciót jegyzett például, mint a „We Are the World”, vagy mint Michael Jackson szólóalbumai, például a „Thriller”, amely minden idők legkelendőbb albuma több mint 40 millió eladott példánnyal.

A koncert este fél kilenckor kezdődött, és akárcsak a lemezeken, itt is igazi sztárparádéval találkoztunk. A megfelelő alaphangzást a WDR Big Band és egy tizenhárom tagú vokálkórus biztosította. A ritmusszekcióban Steve Ferrone dobolt, Luis Conte ütőzött. Nathan East basszusozott. A szólóhangszereknél szintén sztárok: Greg Phillinganes - billentyűk, Ray Fuller - gitár, Gerald Albright - szaxofon, David Sanborn - szaxofon, James Morrison - trombita, Toots Thielemans - szájharmonika – muzsikáltak, míg a vokált Phil Collins, Mick Hucknall, Chaka Khan és Patti Austin énekelték. És persze Quincy Jones vezényelt. A kétszer hetven perces programban minden műfajból játszottak, méghozzá előrefele haladva az időben. A harmincas és negyvenes évek nagy Big Band slágereivel indult a program, rengeteg szólóval. Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire tudatosan váltogatják a fúvós, illetve vokálszólókat és szólistákat. Közel félóra után került sor az első komoly kihívásra, mikor az addig külön-külön szólózó David Sanborn, Gerald Albright és James Morrison egymás mellett állva, fel-felkapva a másik utolsó hangját perceken keresztül színezték az adott zenei témát. Ebben a versengésben a győztes leginkább a közönség volt, aki elképedve hallgatta a három virtuózt. Még ki sem fújtuk magunkat, mikor belevágtak a „Let the Good Times Roll”-ba. Q. J. utolsó lemezén ezt a dalt Ray Charles, Steve Wonder és Bono a U2-ból éneklik. A koncerten viszont Phil Collins, Mick Hucknall és Chaka Khan érkezett, és szólózták végig a dalt. Nos, a hölgy arcpirítóan jobb volt a két férfi popsztárnál, de még Mick Hucknal is sokkal meggyőzőbb volt Phil-nél. Úgy tűnik, ezt a dalt nem az ő hangterjedelméhez mérték. Ahogy haladtunk előre az időben, úgy váltott a zene is, a blues és a soul műfaj felé. Örökzöldeket hallgathattunk fantasztikus egyéni teljesítményekkel. Itt kiemelnék két érdekes eseményt. A két énekesnő itt énekelt először együtt, viszont olyan produkciót nyújtottak Chaka „I'm Every Woman” című számában, hogy a dal végén a közönség perceken keresztül felállva vastapssal ünnepelte Őket. A másik érdekesség az volt, amikor egy B. B. King klasszikus blues dalt játszottak és a színpadra szólították minden szájharmonikások atyját, Toots Thielemans-t. Még mindig fantasztikusan játszik, aztán egy kedves gesztussal maga mellé invitálta a főrendező Claude Nobs-ot, aki szintén kiválóan herflizik, és ketten felváltva játszottak tovább. Az igazi meglepetést azonban az jelentette, hogy Phil Collins a dal végén azt mondta, ő is hozna valakit. A színpadra sétált egy szorongó arcú, szeplős 11 éves kissrác, aki a kezében egy apró bőröndöt szorongatott. Phil bemutatta őt a közönségnek, úgy hívják, hogy Brody Buster. A zenekar egy lassú blues dalba kezdett, ez a vöröshajú fiatalember pedig elkezdett harmonikázni. A szorongása is csak eddig tartott, míg meg nem szólalt a harmonikája, attól kezdve viszont, mint aki nem ezen a földön jár. A koncertteremben néma csend lett, ami történt, az majdnem egyenlő a lehetetlennel. Azt tartják, hogy a bluest meg kell élni, mielőtt játszani kezdi az ember, de ez a kölyök mégis úgy játszott, mint a legnagyobbak. Amikor abbahagyta, a zenésztársai felállva ünnepelték, a hűvös svájci közönség pedig még háromszor visszatapsolta. Bár a visszatapsolás itt igen enyhe jelző. Ha véletlenül valaki találkozna a nevével valamelyik plakáton, feltétlenül menjen el megnézni, mert olyan élményt kap, amit kevés más koncerten. A koncert utolsó részében Quincy-örökzöldeket játszottak, mint az „Ai No Corrida”-t, vagy a „Back on the Block”-ot. Bevallom, nem nagyon találok jelzőket erre a programra.

Munkatársammal arról beszéltünk, hogy ha ezt kiadnák CD-n, mi lenne olyan, amit ki lehetne hagyni róla? Nem találtunk ilyet.

Ugyan Montreux unalmas és nagyon drága város, de ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó fesztiváljuk, amit meglátogattam, mert a koncertek hangulata minden másért kárpótolt.


Eredetileg Nyári fesztiválok rovatunkban kellett volna megjelennie Benkő Benedek alábbi írásának…

II. Gerecse Nemzetközi Jazz Fesztivál Augusztus 17 – 19.

E tábor különlegesnek ígérkezett több szempontból, egyrészt a jubileum miatt, másrészt a Honfoglalás 1000. évfordulója ünnepi eseményei miatt. Ez utóbbira a PERON Music Foundation-nal közösen pályázatot adtunk be, egy nemzetközi jazz fesztivál megrendezésére, mely sikeres volt.

A tábor tanárai: Garrison Fewell, Gárdonyi László (USA), Berkes Balázs, Gonda János, Dusan Gojkovic (D), Kőszegi Imre, Zbigniew Namyslowski (Pl), Berki Tamás

A fesztiválra a táborhoz kapcsolódóan került sor, a támogatások nagysága miatt igen nagy neveket szerettünk volna felvonultatni. Sajnos, sok hibát is elkövettünk, melyek elsősorban a helyválasztásban jelentkeztek. Rá kellett jönni, hogy a Vadorzó Klub és az Árpád Szálló „fedett színpada” nem alkalmas hely.

A programba végül is Courtney Pine és együttese – Robert Mitchel, Cameron Pierre, Larry Bartley, Robert Fourdjour, DJ Pogo és Sparki -, a Leaders – Tomsits Rudolf, Babos Gyula, Pege Aladár és Kőszegi Imre -, Makoto Takenaka és Gárdonyi László szóló estje, az Oláh Kálmán Sextett, a tanárok koncertje és a hallgatói együttesek koncertje került.

A Fesztivál mellett fotókiállítást is szerveztünk Fodor Zsolt, Szamódy Zsolt, B. Kováts Sándor, Harmos Csilla, Dallos István és Kiss T. József fotóiból.

A tábor megrendezésére a Zeneiskola épületében került sor, mely – a korábbi évekhez képest – nem volt egy ideális helyszín. Nem volt egy helyen az foglakozások, az ellátás és a szállás. ( Órák, koncertek – Zeneiskola, szállás, ellátás – Modern Üzleti Tudományok Főiskolája – ez első táborban említett MSZMP Oktatási igazgatóság volt épülete! Vissza a gyökerekhez…)

A Courtney Pine koncert 19-én volt, az volt a korona....


courtney-pine.JPG


A Courtney Pine interjú

Courtney Pine 1996 augusztusában a Tatabányai Jazztáborban workshop-ozott, majd koncertezett. Közvetlenül a koncert előtt készítette vele Fejes Imre az alábbi interjút.

Hogyan lett önből zenész?

– 16 éves koromig reggae-zenész akartam lenni, aztán a kezembe került egy Sony Rollins-lemez, a Wild West, és attól kezdve csak a jazz érdekelt. 20 évesen kaptam első lemezszerződésemet.

Legutóbbi lemezét egy DJ közreműködésével készítette. Hogy illik mindez a képbe?

– Nagyon könnyen. Már régóta játszunk így együtt a londoni klubokban. Nekem ez teljesen természetes volt, hogy a lemezen is közreműködik. Mivel már jó tíz éve benne vagyok a jazzéletben, mindig is szerettem volna egy DJ-vel együtt dolgozni. Most adódott erre lehetőségem. Úgyhogy elhoztuk erre a turnéra is magunkkal.

Ahogy tudom, ön az egyik legnépszerűbb nem-amerikai jazz-zenész az USA-ban. Mi erről a véleménye?

– Csakugyan?


Szerintem: igen!

– Nem, nem. Itt van mindjárt John McLaughlin, John Surman, Evan Parker.


De a legnépszerűbb szaxofonos.

– Nem, dehogy. Candy Dulfer népszerűbb nálam.


Nemcsak a jazz-zenében otthonos, hiszen filmzenéket is írt.

– Legutóbb Alen Parker legújabb filmjében, az „Evita”-ban szólalnak meg az általam elkövetett dallamok. 1985-ben az „Angyalszív” című filmhez írtam zenét, és a TV számára készült művekhez is sokszor bedolgoztam. De sajnos nem eleget csináltam ilyen jellegű munkát, nagyon szeretnék több hasonló projektben részt venni.


Miért?

– Mert nagyon élvezem. Amikor hangszeren játszom, akkor zenekarokkal vagyok, párbeszédben vagyok a fiúkkal, de amikor a vászon van csak előttem, az lényegesen más dolog. Nagyon expresszívnek kell ilyenkor lenni. Amikor lenyomok egy bulit, az egy pillanat alatt elszáll. A filmzene viszont sokkal tovább élvezhető. Velünk marad talán mindörökre.


Melyiket szereti jobban csinálni?

– Azt hiszem mindkettőt egyformán kedvelem, mindkettőre ugyanúgy szükségem van. Mindkettő kihívás és mindkettő különböző.


Milyen tervei vannak a közeli jövőre nézve?

– Folytatni szeretném a közös munkát ezzel a csapattal.


Mondana valamit zenésztársairól?

– Ó, ők csak egy csapat fiú. Hasonló gyökerekkel bírnak, mint én, reggae, funky és hasonló zenék, de a közös bennük is az, hogy ők is jazzt szeretnének játszani. Ma este DJ Business-szel lépünk fel, de a lemezt DJ Pogo-val készítettük. Szeretnénk tovább együtt dolgozni, fellépni különféle eseményeken, és készülünk a következő lemezre, aminek a munkálatait januárban kezdjük majd Amerikában.


Milyen lesz ez a következő lemez?

– Még több hip-hop lesz rajta, jó kis jazz-zel ötvözve. Mi ezt Angliában csak úgy hívjuk, Jam and Base.


Hogyan válogatta ki a „Modern Day Stories” című legutóbbi lemezén közreműködő New York-i zenészeket?

– Velük turnéztam korábban az Egyesült Államokban, és áthoztam őket a lemezfelvételre Angliába. Elég jól megismertük egymást az élőzene kapcsán.


Hogyan került Geri Allen a képbe?

– Négy éve találkoztam vele, és akkor egy duót csináltunk közösen Angliában, nagyon különleges zenésznek tartom, és mindig is szerettem volna vele együtt dolgozni. Éppen szabad volt, és azt mondta: eljön.


És Cassandra Wilson?

– Jamaica-n találkoztunk össze egy jazz-jam session alkalamával, és vele is nagyon szerettem volna közösen dolgozni egy lemezen. Most lehetőségem nyílt olyan zenészeket hívni vendégnek a lemezre, akiket én szeretnék, és éltem ezzel. Felhívtam, megkérdeztem elvállalna-e egy közös munkát, és ő igent mondott.


Korábban lehetősége nyílt Mick Jagger-rel együtt dolgozni. Hogyan jött létre az a project?

– Jó volt. Charlie Watts hívott egy big bandbe zenélni egyszer, és ott találkoztam Mick Jagger-rel. Akkor már elhívott szólólemezére, ez talán '85-ben, vagy '86-ban volt, de akkor sajnos nem tudtam közreműködni, máshol volt dolgom. Aztán beszéltünk néhány évre rá, és akkor megint lemezkészítés előtt volt. És én is ráértem. Így jött össze a dolog.


Élvezte?

– Nagyon. Los Angelesben vettük fel a session-részeket. Szerettem. Egy jó és tanulságos utazás volt. Mivel Mick mindig tudta, mit akar, nem volt olyan üresjárat, mondjuk, hogy próbáljuk ki ezt vagy azt, nem, mindig mindenki tudta a dolgát. Nagyon könnyű session volt.


Valamelyik magyar zenész mondta nekem, hogy az Ön által képviselt hip-hop jazz-nek hamarosan befellegzik. Mi erről a véleménye?

– Jaj, dehogy. Azt hiszem, nagyon sok fiatal muzsikus halad ezen az úton, mivel mindannyian ugyanabból az iskolából jöttünk. Túl sokan vagyunk már ahhoz, hogy ennek vége legyen. Amikor a szaxofon divatba jött, mindenki rögtön temette. És mi van most vele? Ma is ugyanúgy használjuk. Az igaz, hogy nem szokványos dolog ez, de most már velünk marad, a jazz részévé vált.


És fog-e valaha akusztikus jazz-lemezt csinálni?

– Már ötöt csináltam.


De a hip-hop után, vagy mellett tervez-e klasszikus jazz-lemezt?

– Most ez a zene van bennem, ezt érzem magaménak. Ez nem csak hip-hop, több annál. De egyébként, amit csinálok, szerintem akusztikus zene, nem? Szeretem ezt csinálni, személyes dolognak tartom. De nem megyek visszafelé. Lehet, csinálok majd lemezeket DJ nélkül, de most ezt érzem magamban a legfontosabbnak. Néha valóban úgy érzem magam, mint aki két zenekarban játszik egyszerre, egy jazz-bandában és egy hip-hopban, és én valahol ott vagyok a kettő között, de ez jó, hiszen több a variációs lehetőség, több a választási lehetőség, miért térnék vissza a hagyományos stílushoz?


Egy Billie Holliday-dal is van a lemezen. Ez hogyan került rá?

– Szeretem Billie Holliday jó pár felvételét. Amit igazán szerettem volna, az Billie Holliday hangjának megszólaltatása a lemezen, de sajnos nem maradt ránk olyan felvétel, amiből kivehettünk volna megfelelő részeket, ezért úgy döntöttünk, hogy a legjobb az lesz, ha Cassandra Wilson elénekel egy dalt. Azt hiszem, ez követendő példa lehet, hogy standerdeket használjunk a kilencvenes évek stílusaihoz.


És hogyan választotta ki a lemez címét?

– Modern Day Stories? Jazz-zenét tanultam és a jazz maga egy történet. Csak az a történet, melynek Lester Young, Charlie Parker és a hozzájuk hasonlóak a szereplői. És azért modern, mert most készült. Ezt a lemezt nem lehetett volna összehozni mondjuk a hatvanas években, de a hetvenesekben sem. Akkoriban nem úgy használták a lemezjátszót, mint most a DJ-k. De használom Coltrane, Lester Young, Wayne Shorter, Hawkins zenéjét, mindent.


Hamarosan újra vendégünk lesz Magyarországon!

- Igen, és remélem, akkor többet látok majd az országból, illetve jobban megismerem majd az itteni folkzenét is; amit itt a szállodában hallottam nagyon megfogott, hiszen a ritmusvilága megegyezik a jamaicai ska zenével, 2-4 ritmusú. Szeretnék ezzel a zenével jobban megismerkedni.


És ki más írhatott volna kritikát Courtney Pine CD-jéről, mint Borbély Mihály!


courtney-pine-modern-day-jazz-stories.jpg

COURTNEY PINE - MODERN DAY JAZZ STORIES


Preluda – The Water of Life; The 37th Chamber; Don't 'Xlpain, Dah Blessing; In the Garden of Eden; Creation Stepper; After the Damaya; Absolution:Each One; The Unknown Warior; I've Known Rivers; Outro – Guiding Light Prince of Peace


Courtney Pine (ss, ts, fl); Geri Allen (p. Hammond B3 org); Charnett Moffett (b); Ronnie Burrage (dr); DJ Pogo (turntables) + Eddie Henderson (trp); Cassandra Wilson (v); Mark Whitfield (g)


Antilles 529 028-2


Az 1964-es születésű Courtney Pine kétségtelenül az angol jazz egyik legismertebb, és szögezzük le rögtön az elején, talán legtehetségesebb képviselője. Jamaicai szülők gyermeke, így talán nem véletlen, hogy zenei tevékenységét reggae zenekarokban kezdte, majd funky csapatokban játszott. Ezután fordult komolyabban a jazz-muzsika felé, és az angol élvonal mellett olyan zenészek partnere is volt, mint Elvin Jones, Art Blakey és  Branford Marsalis.

Ugyanakkor sorra adja ki szólólemezeit, és ma már egyértelműen ő a szigetország legnépszerűbb jazzmuzsikusa, amit zenei tehetsége mellett számos televíziós, filmes és rockprodukcióban való közreműködésének is köszönhet.

Legújabb albumán ismét megcsodálhatjuk a Coltrane-i erőteljességet, Garbarek-i szépséget és Brecker-i hajlékonyságot egyesítő csodálatos tenorszaxofon tónusát, és nem kevésbé sajátos (néha ugyan alacsony intonációra hajlamos) szoprán soundját. Pine ragyogó muzsikus, akinek játéka a Coltrane – Shorter – Liebman – Brecker-vonal szerves és egyben eredeti folytatása, ugyanakkor, zenei múltjából talán logikusan következő, az album zenei értékeit azonban szerintem „alámosó”, számomra érthetetlen vonzalom fűzi a DJ-k manapság elterjedt, a lemezeken oda- s visszaszánkázó, eközben rapelő technikájához. A Love Supreme motívummal induló nyitódarab elektronikus természetzenéje után jó néhány darab indul DJ Pogo hülyéskedésével, és még számos helyen bukkan elő, olykor a zeneileg legindokolatlanabb pillanatokban, Cassandra Wilson énekét vagy hangszeres szólókat „színesítve”.

Hozzá kell tennem, önmagában elfogadom ezt a populáris zenéből jövő zenei eljárást, sőt bizonyosan nagyon jó lemez születhetne Pine ilyen jellegű munkáiból, ha azonban valaki végighallgatja az albumot, néhány szám kivételével érezni fogja, mennyire nem illik ehhez az anyaghoz. Valószínűnek tartom, egy szélesebb közönségréteg üzletpolitikai megcélzása az igazi indok. Szerencsére az angol muzsikus nem azt a fajta zenét adja nekünk, amivel idén nyáron szórakoztatta tatabányai közönségét. És azt is el kell ismerni, hogy az In the Garden of Eden c. opuszban teljesen és magas zenei színvonalon valósul meg egy keleties íz, a fúziós zene és DJ Pogo ötvözete.

A lemez jórészén aztán átsüt Pine igazi, mély gondolatokat is közvetíteni tudó tehetsége. Mindent tud, amit egy mai szaxofonosnak hangszeréről és hangszerével tudnia kell, és mindezt kiváló muzikalitással képes is kifejezni.

A legfelemelőbb pillanatok a Coltrane nagy kvartettjét idéző darabokban valósulnak meg (a lemez 4. 6. 8. és 10., valamint befejező száma), ahol a Pine – Allen – Muffett – Burrage team varázslatos muzsikálással ajándékoz meg bennünket, és Pine mellett Geri Allen nagyívó szólóiban (a záródarabban Hammond orgonán!) gyönyörködhetünk.

A két számban (Don't 'Xplain és I've Known Rivers) közreműködő Cassandra Wilson hangjával most is ámulatba ejti hallgatóit, a trombitás Eddie Henderson pedig páratlanul invenciózus szólót fúj Pine-nal váltakozva az Each One című darabban.

Vissza a hírekhez