MEGAWATTOKBAN MÉRHETŐ DOBMŰVÉSZET, AVAGY A JEFF „TAIN” WATTS TRIÓ FRENETIKUS KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUB SZÍNPADÁN 2017. FEBRUÁR 9-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: KRANTZ GYULA
Mondanom sem kell, hogy mennyire megörültem, amikor december végén a BJC kéthavi műsorfüzetének címlapján megláttam a híres fekete dobos mosolygós fotóját a 02.09.-es dátummal. Jól ismert arc volt számomra, mint a Branford Marsalis Quartet (és sok más formáció) motorja. Azonnal be is véstem újévi naptáramba, és tegnap este nagy várakozással mentem kedvenc klubomba. (A Down Beat februári számában ismét szerepel a klub az „International Jazz Venue Guide” 195 jazz-színhelyének felsorolásában egyetlen magyarként.)
Az örök rejtély marad számomra, hogy az említett – egyébként nagyon impozáns – műsorfüzet, (sőt a klub honlapja még hetekkel később is) miért nem tudta a felállást is hozni, de azért pár nappal a koncert előtt sikerült megtudnom a gitáros és a bőgős nevét: Paul Bollenback, illetve Orlando le Fleming. Annyit azért tudtam, hogy a gitáros már régi zenészpartnere Watts-nak, több korábbi lemezen is játszottak együtt, a bőgősről pedig, hogy neve ellenére – angol. Hogy Jeff „Tain” Watts mágnesként vonzott, annak érthető okai vannak: az 56 éves zenész is azon fantasztikus dobosok sorába tartozik, akikről elmondható, hogy már messze nem arra a szolgai kíséretre vannak kárhoztatva, mint a dobosok valaha voltak, hanem szinte szólisztikus szerepet mernek felvállalni, de legalábbis abszolút egyenrangú szereplői az illető formációnak, hacsak nem a vezetői. Elég csak néhány név felsorolása Elvin Jones, Paul Motian, Jack DeJohnette, Al Foster, vagy Joey Baron az idősebb generációból, aztán a fiatalabbak: Victor Lewis, Eric Harland, Lewis Nash, Charnett Moffett, Marcus Gilmore (aki egy bizonyos Roy Haynes unokája), McClenty Hunter (Garrett-tel), Marcus Baylor (ugyancsak Garrett-tel), Hamid Drake, Gregory Hutchinson, Antonio Sanchez (Pat Metheny), Justin Brown, Terry Lyne Carrington (ő ráadásul egy helyes fekete hölgy) és sorolhatnánk hosszasan a jobbnál jobb dobosok végtelen sorát. Szóval, ahogyan azt már többször leszögeztük: azért a legjobb dobosok (még mindig) Amerikában vannak (és milyen érdekes – többségükben feketék).
Watts jellemzésére álljon itt az idézet egy meglehetősen jó angol jazzlexikonból: „A hard-swinging, virtuosic drummer…. whose presence at the heart of a rhythm-section is a guarantee of excellence.” Szóval, ha ő van a ritmusszekcióban, akkor garantált a minőség. Hozzáteszem, hogy ez nemcsak akkor van így, amikor fúvóst kísér (mint éveken át Wynton, majd Branford Marsalis Quartetjében történt), hanem bárhol, bármikor, bármilyen felállásban, mint ezt tegnap is megtapasztalhattuk.
Egyébként munkásságát hét Grammy-díj, tíz saját album fémjelzi, vagy félszázon pedig sideman-ként szerepel.
Úgy látszik, másokat is vonzott Watts híre s neve, mert sok ismert arc tűnt fel a nézőtéren, hirtelen csak Micheller Myrtill, Pintér Tibor, Tóth Viktor, Bágyi Balázs, Pataj György, Benkó Ákos jutnak eszembe, a tatabányai jazzbarátok két autóval vagy heten jöttek, a Jazzma.hu-tól pedig e cikk két szerzője mellett, még Dr. Nagy Sándor és Somogyvári Péter is ott voltak. Félórányi késéssel ½ 9-kor azért csak elkezdődött a koncert, a bőgő magasító tüskéjével bajlódtak, de ezt csak a szünetben sikerült megjavítani, így a zenész ülve játszott az első szettben. Kb. két óra volt a tiszta játékidő, vagy 40 perces szünettel, amit én is „okoztam?”, mert jól elbeszélgettem Watts-szal Seress Rezsőről (akinek „Szomorú vasárnap” című számát az „Eternal” c. albumon a Branford Marsalis Quartet csodásan játszotta annakidején). Watts pontosan tudta, hogy Seress magyar volt. Aztán még szóba került Kozma József, Romberg Zsigmond, Zoller Attila és Szabó Gábor is…
Most aztán nyugodtan ideírhatom régi szlogenemet, hogy az „élőzenét semmi sem pótolja”, de még inkább azt, hogy vannak olyan (zenei) események, amit szavakkal aligha lehet visszaadni. Nos, a tegnapi est is ilyen volt. Az előadott számok megnevezését meg sem kísérelem, mert az első szettben sorra kerülő repertoárt egy szuszra mondta el Watts induláskor, a másodikban pedig nem is konferált. De úgysem ez volt a lényeg, játszhattak Monk-ot, Coltrane-t, vagy Michael Brecker (mint Watts mondta jóbarátja) tiszteletére írott saját szerzeményt, mindezt olyan elképesztően karakteresen, saját képükre formálva tették, hogy teljesen lebilincselték a (telt) házat. Nem volt ott ki-bejárkálás, senki sem ment haza az utolsó hangig, mindenki elbűvölve nézte a csodát. Ilyen könnyed, laza, látszólagosan „félvállról” vett – de káprázatos virtuozitással, hihetetlen sebességgel, dinamikával, a ritmus- és tempóváltások soha nem tapasztalt bőségével, olykor szinte eksztatikus állapotban történő játékkal még nem találkoztam, pedig én aztán láttam néhány jó dobost pár évtized alatt. És mindezt könnyed eleganciával, sehol semmi erőlködés, izzadságszagú igyekezet. Mintha valakinek a dobolás lenne a létezés egyetlen formája és az a „drive”, ami benne működik, tényleg egy motorra emlékeztet.
A két „játszótárs” is a legkiválóbb választásnak bizonyult: játékuk a legfelsőbb jelzőket is kiérdemelte. Főleg a régi zenészpartner: Bollenback, aki szinte végig szólózott, az egész produkció a gitár és a dob mérlegén alapult, a mérleg nyelve a bőgő volt. Persze, Orlando mester is kitett magáért néhány gyönyörű szólóval és remek kísérettel. Érdekes, hogy egy jó kis funky számban Watts még énekelt is, nem is rosszul. Persze ő volt már mindenféle előadói minőségben: TV-showban és filmben, tessék csak megnézni a neten a rá vonatkozó irodalmat, Saját, terjedelmesebb dobszóló csak vagy kettő volt, de azok felejthetetlen élményt jelentettek.
Megemlítenék még egy hihetetlenül finom, halk balladát, amelyben Watts megmutatta, hogy milyen szenzitív kísérő, leheletfinom, jelzésszerű seprős játékkal, miközben a szám egyik szakaszában a bőgőszólót (csodaszép dallamot játszva) csak halkan kísérte a gitár, a dob teljesen leállt, majd a gitárjátékot a bőgő és a dob kísérte, valami csodaszépen. Egyik kiemelkedő élmény volt! Egyébként is a második szett még az elsőt is űberelte. Ráadás nélkül mentek el, de aligha volt bárkiben is hiányérzet ezután a szuperprodukció után!
És egy kis bónusz Krantz Gyulától:
