Keresés

Hírek


Al Jarreau egykori és jelenlegi munkatársaim szemével

Annyira sokkolt Al Jarreau halálhíre, hogy munkatársaimnak csak tegnap délután küldtem el a körlevelet… Alább a válaszok… Természetesen, ha valaki később küldi, azt is felteszem pótlólag!

Gáspár Károly

Tizenéves koromban kezdtem ismerkedni a jazzmuzsikával, és zongorista lévén, nyilván elsősorban ezen instrumentum nagyjait kezdtem figyelemmel kísérni. No de, kezembe került -akkor még magnókazettán- egy Al Jarreau album. Melyik volt? Sajnos már nem emlékszem, arra viszont tisztán, hogy teljesen a hatása alá kerültem. Iszonyatosan tetszett a pop, a jazz és némileg a latin zene jóféle keveredése, és persze Jarreau sajátos hangszíne, metódusa.

Persze akkor még nem tudtam így levezetni, hogy miről is van szó, egyszerűen megfogott, tetszett, jó érzés kerített hatalmába, mikor elindítottam a felvételt.

Töredelmesen bevallom: később nem igazán hallgattam Al Jarreau-t, mert magával ragadott a „pianisták szele”, de tisztában voltam/vagyok és leszek azzal, hogy a jazztörténet egyik legnagyobb alakját tisztelhettük személyében!

Isten nyugtassa!


Kaszás Ferenc

2001-ben, amikor Al volt a Magyar Rádió Jazzénekverseny zsűrijének tiszteletbeli elnöke, Szász Gabriella felkérésére, én kalauzolhattam Budapesten.

A Kárpátia Étteremben tartott sajtótájékoztatón olyan jó hangulatban volt, hogy énekelve, pontosabban scat stílusban improvizálva válaszolt a kérdések egy részére, amit természetesen nem tudtam lefordítani... A gálakoncertet megelőző próbán megmutatott valamit pszichológusi vénájából is: Pege Aladár, a kiválasztott hazai sztárbőgős nem volt megelégedve a combo összeállításával (Les Czimber – zongora, Balázs Elemér – dob) és folyamatos zsörtölődésével meglehetősen hátráltatta a próbát. Al egy idő után szünetet kért és megkérdezte Maloschik Robit, hogy mi a gond. A szünet végén aztán „Ali bácsi” felkiáltással magához ölelte Pegét, és néhány elismerő gesztussal, valamint némi vállveregetéssel feloldotta a görcsöt. A második szünetben megkérdeztem elénekelné-e akkori kedvencemet az Erroll Garner-féle „Misty”-t. „Természetesen” - válaszolta és a Magyar Rádió 6-os stúdiójában eljátszottuk a nótát: ének - Al Jarreau (USA),  zongora - Kaszás F (H).


Dr. Nagy Sándor

2006 július - Montreux Jazz Festival. Énekesek versenyének döntője - sajnos magyar résztvevő nélkül. Személyes találkozás, közös fotó, autogram - készséges, szimpatikus volt. Aztán egy felejthetetlen koncert a Casino-ban. AL JARREAU: MINDEN IDŐK EGYIK LEGJOBB ÉNEKESE - volt...


image1.JPG


A kép jobb szélén az egykori főszervező, Claude Nobs – már ő sincs közöttünk


image2.JPG


image3.JPG


Perédi Márta (zenei rendező, a Bartók Rádióban főszerkesztő-helyettesként főnöknőm volt)

Egész életemben klasszikus zenével foglalkoztam, de sok –a saját igényeimnek megfelelő színvonalú – más műfajú zenét is hallgattam és hallgatok. A jazzt pedig (egy-két irányzatát kivéve) nagyon szeretem. Al Jarreau  nevét és felvételeit  jól ismertem, amikor végül eljött a nap, hogy élőben is láthassam-hallhassam. Az élmény minden várakozásomat felülmúlta. Mindig lenyűgöző, amikor a tehetség elemi erővel tör fel az előadóból és hozzá a tökélyre fejlesztett profizmus is társul, de amikor az egyéniség varázsa, a lazaság, természetesség és vidámság ilyen összhangban van egy művész előadásában, az lenyűgöző és varázslatos!  Néhány órára elhitette velünk, hallgatókkal, hogy az élet valóban szép és nem is mindig olyan nehéz, mint amilyennek sokszor érezzük. Köszönjük Al Jarreau!


Dr. Szabó Csaba

Habár megvan minden lemeze, és gyerekkoromtól rongyosra hallgattam őket, csak kétszer láttam élőben. Először Londonban, egy nagy színházban, 1993-ban. A “Heaven and Earth” lemezzel turnézott éppen. Olyan zenészek voltak a bandában, mint Anthony Jackson basszusgitáron és Terry Lyne Carrington dobon. Fantasztikus koncert volt, majdnem három órás. Ilyen éneklést, ilyen színpadi jelenlétet se azelőtt, se azóta nem láttam-hallottam. A koncert után próbáltam backstage-be menni, de a morcos rendezők nem engedtek. Aztán egy kijövő vendég eldobott backstage passzát felvettem, felmutattam és - mint aki csak visszaugrik valami otthagyott dologért - komoly képpel, csak előre nézve, határozottan bementem. De az egyik őr kiszúrta a dolgot, és szaladt utánam, kidobásra készülve. De addigra már Al mesterrel találkoztam, aki elzavarta a smasszert, leült mellém és - meglepetésemre - egy mini-interjút csinált velem. Nem én kérdeztem, hanem ő. Ki vagyok, honnan jövök, mit csinálok Londonban ("á igen, orvos vagy? kutatsz? hol, mit, kivel? Wow, tényleg, Nobel-díjas tudóssal dolgozol? Milyen témán? Mikor lesz ebből gyógyszer?) Aztán Szabó Gáborról, valamint mindenféle LA-ben élő magyar barátairól, és magyar kajákról mesélt nekem. Nagyon, de nagyon cuki ember volt.

Aztán, 1999-ben Cincinnati-ben lépett fel, az ottani "Cincinnati Pops" zenekarral, Erich Kunzel vezényletével. Habár a hangja fantasztikus volt továbbra is, ekkor már kicsit fura volt az egész előadás; beszélgetett a közönséggel, anekdotázott, mintha egy kicsit húzta volna az időt. De azért belefért egy “Summertime”, egy “Take Five”, egy “We're in This Love Together”... a végére nagyon belelendült. Az egyik dalban Kathleen Battle-t imitálta (vagy inkább kifigurázta). Feleségem is ott volt, első gyerekünk akkor születtett éppen, pár nappal azelőtt. Al mesterrel akkor is sikerült kicsit beszélgetni a koncert után. (Itt már én is kérdezhettem, de leginkább a feleségem érdekelte...) Dedikálta az egyik lemezét Anitának, nekem és újszülött lányunknak, Lilinek.


img-8096.JPG


És most lett volna idén, Seattle-ben a harmadik találkozásunk; egy egyzongorás "intim" koncertet tartott volna, a Jazz Alley-ben. Immár nem sok ezer ember előtt, hanem csak 150 előtt. Nagyon vártam ezt a koncertet. Aztán jött a hír, hogy elmarad, és nem fog többet koncertezni. Kicsit ez a "soha többet", és hogy "jól reagál a kezelésekre" gyanús volt nekem, hogy szerintem nagyobb lesz itt a baj, mint ahogy beállítják. És sajnos beigazolódott a rossz sejtésem. Ami viszont jó hír a rosszban, hogy 50 évig azt csinálta, amit imádott. Járta a világot, és emberek millióit ajándékozta meg zenéjével. És amikor már nem tudta ezt tovább folytatni, nem az lett a sorsa, hogy egy nyugdíjasotthonban unatkozzon, szellemileg, vagy fizikailag leépüljön (mint mondjuk, ahogy szegény Mark Murphy, vagy Ernestine Anderson végezték), hanem - ahogy szokott - elegánsan meghajolt, és lement a színpadról. Azért még egypár ráadást adhatott volna.


Vissza a hírekhez