A TARIQA طريقة ÓHAJA SZERINT
Budapesten, a Ráday utcában található a Jedermann. A gasztromagazinok mellett oldalunk is gyakorta hírt ad hétköznapjairól, mivel évek során létrejött itt egy biztos bázis, ahol zenészeink hétről-hétre megmutathatják magukat, és találkozhatnak a nemcsak sörre szomjazó közönséggel. A „main stream” irányzat mellett a más zenészkörökből, alkotóműhelyekből alakult, a fősodortól eltérő úton járó formációk is rendszeres fellépési lehetőséget kapnak. Szombaton a Said Tichiti alapította Tariqa együttes adott koncertet itt. A Marokkóban született, ezúttal arab húros hangszereket megszólaltató zenekarvezető mellett Dresch Mihály tenorszaxofonon és fuhunon, Kovács Ferenc trombitán és hegedűn játszott, Halmos András dobolt.
Said Tichiti 1998 óta él hazánkban. A berber zenészcsaládban 1970-ben született Said színész diplomát szerzett, majd Franciaországban nemzetközi kulturális menedzselést tanult, Párizsban ismerkedett meg magyar feleségével, 2007 óta magyar állampolgár. Első itt alapított zenekara, a Chalaban dél-marokkói zenéjében az afrikai arab gyökerek mellett a magyar, spanyol, indiai és balkáni hatások is felismerhetőek voltak. Én jóval az ezredforduló után ütőhangszeresként ismertem meg Egri János formációiban, a Budapestre többször is ellátogató, Svájcban élő amerikai trombitás, Jalalu Kalvert Nelson és a már magyarnak számító harmonikaművész, David Yengibarjan kísérőjeként. Többször koncertezett Vázsonyi Jánossal is, ebben a duóban hallottam őt először énekelni, és a törtnyakú arab lant, az „oud” mellett, a tevebőrrel borított kecskebél húrokkal ellátott „guembri” nevű tradicionális arab hangszeren játszani. A szombati koncerten énekét kísérve főleg a guembri kapott főszerepet, de az oud is megszólalt pár számban.
A zenekar neve, a „Tariqua”, a szufizmus misztikus tanítása szerinti különböző fokozatú lelkigyakorlatok elvégzése során használt arab kifejezés. A tanok szerint a tariqa "óhaja" szerinti „Murshid” útmutató pontos vezetésével, egyre nehezebb feladatok többszöri ismétlése után végül közelebb kerülhetünk a végső igazsághoz, Isten ismeretéhez, és a szerető Istenhez. A szertartásokhoz szorosan kapcsolódik az ősi, szakrális, változatlan alapritmusú, folyamatosan módosuló hangsúlyú, az egyre újabb lüktetést adó improvizációk alatt lassan, de folyamatosan gyorsuló transz-zenei forma, a gnawa, amelyet a Tariqua is játszik. 2011-ben megjelent „Gnawa: Carpathian Touch” című lemezükön megismerkedhetünk ezzel a zenével, amelyen a Jedermann koncerten is fellépő Said Tichiti, Dresch Mihály, Kovács Ferenc és Halmos András mellett, még Lukács Miklós (cimbalom), valamint Kamal Boudraf (karkabat, ének) működött közre. Érdemes a linkre kattintva meghallgatni: https://tariqa.bandcamp.com/album/gnawa-carpathian-touch
A Tariqa zenekarból a Szabó Gábor-díjas, Liszt-díjas és Érdemes Művészi címmel kitüntetett Dresch Mihályt úgy gondolom, ezen az oldalon nem kell különösebben bemutatnom. Elég talán annyi, hogy a tenorszaxofon mellett, a furulyából az akkord- és hangnemváltások miatt billentyűzettel ellátott, hosszú munkával tökéletesített, maga tervezte,"fuhun" nevet kapott hangszerén is játszott. Quartetjében régebben találkozhattunk a trombitás és hegedűs Kovács Ferenccel, aki 1991-től tizenöt éven át volt tagja a zenekarnak. Zongora- és hegedűtanulmányok után, 15 évesen kezdett trombitálni, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzése után több szimfonikus zenekarban játszott. A Budapesten, 1957-ben született kiváló muzsikusra leginkább a szabad-improvizációs műhelymunkák voltak hatással, de emellett a ragtime-tól a free jazzig, a magyar népzenétől a klezmerig, a balkáni népek zenéjétől a kortárs improvizációig sokféle stílusban kipróbálta magát. A MAKUZ, a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band és a Budapest Ragtime Band alapítója tagja is volt, közben évtizedeket töltött Szabados György mellett, majd létrehozta saját zenekarát, a Magonyt. Három évtizedes pályája során kialakult saját nyers, parasztos, rusztikus stílusa, hangszeres és zenei-felfogása jól illeszkedett ehhez az improvizatív, de alapjaiban berber zenéhez. Virtuózan adta vissza a gnawa transzba vivő ritmusképleteit az inkább alternatív zenekarokból ismerhető 1974-ben született dobos, Halmos András is. Ő a zenélés mellett a budapesti Trafó és a Művészetek Palotája rezidens koncertszervezője. A Tariqa muzsikája világzene. Sokan sokszor rosszul használják ezt a kifejezést, az autentikus népzene ugyanis nem világzene. Amennyiben a népzenei alapok más műfajú zenével, ebben az esetben a jazz elemeivel, nyelvezetével ötvöződve egy új zenét teremtenek, ha a legalább két komponensből saját muzsika jön létre, azt világzenének lehet nevezni. Dresch Mihály és Kovács Ferenc játékában, kétségkívül benne van a népzenei gyökér, akkor is, ha a szabad zene felől közelítenek. Ez a népzenéből táplálkozás Halmos András dobolásában is észrevehető volt. A többségében Tichiti hozta témákat közösen formálták a koncerten hallott dalokká. A „Baba Moussa”, a „Bismillah”, a „Mopti” (a könnyebben megjegyezhető címekből válogatva), és a többi, a lemezről ismerhető, és újabb szerzeményeket Said anyanyelvén, arabul énekelte, egy Európában kevesek által beszélt nyelven. Szenvedélyes előadásában, és a szótár nélkül beszélhető nyelv, a zene segítségével a dalok üzenete, ha nem is szó szerint, érthetővé vált. Talán a marokkói „El~jazzmahira” tudósítója is arról számolt be, hogy a Casablanca Fesztiválon fellépő Tariqa hegedűse, Kovács Ferenc énekelte „Pásztoros” üzenete a többség számára érthetetlen szöveg ellenére mindenkihez eljutott. Két különböző gyökerű, egymás ellenségeinek mondott kultúra találkozott, nem akarta egyik sem legyőzni a másikat, a közös pontokat mutatták fel. A zene most is rendet tett a hergeléseknek kitett lelkekben. Talán nem csak a koncert végéig.
