Elek Pista esete a sprotofonnal, avagy a Tatabánya Bigband március 22-i helyi koncertje - külföldi vendégekkel
A Tatabányai Tavaszi Fesztivál széleskörű programkínálatában március 22-én, szerdán este hét órakor került sor a Tatabánya Bigband koncertjére. Ezúttal két vendég-fellépőjük volt, a török énekesnő, Sibel Köse, illetve a vele több zenei szálon kapcsolódó lengyel zongorista, Janusz Szprot. Mit tesz Isten, mivel pedig eme koncertre épp szerdán kerül sor, ez egyúttal az ismert helyi Dzsesszerdák koncert sorozatába is méltón illeszkedik.
A meredeken lejtő nézőtérbe lépve lelombozódva szemléltem a meglehetősen sok üresen árválkodó széket. Kénytelen vagyok ismét pár sorban arról keseregni, vajon egy cirka 70 ezres megyeszékhelyen (sőt: Modern Városban) miért nem tud ez a nem is túlzottan nagy befogadóképességű terem megtelni egy ilyen népszerű programra (se). Szó pedig nem érheti a ház elejét, hisz végig tallózva a Fesztivál programjait, igazán színes a paletta, mit tálcán kínál a nagyérdeműnek az A Vértes Agorája, mint szervező! Lehet, hogy a reggeli kávé/tea/cigi/energia ital (nemkívánt rész törlendő!) helyett MA (leánynevén: Hivatásos Jazzrajongó) soha el nem kopó kijelentését kellene kedvcsináló pirulába gyömöszölve az inkább otthon gubbasztóknak lenyelniök.
Az est kezdetére röstellni valóan sok szék ásítozott üresen. Hiába írta beharangozójában frappánsan Fazekas Sanyi barátom, hogy akár a „déliből” is könnyedén ide lehet jutni. Nemhogy pestiek, ám sajnos azon helybéliek, kiknek mindössze pár perces sétát kellett volna megkockáztatniuk az enyhe tavaszi estében sem találtak ide.
A műsorvezető hölgy üdvözölt mindnyájunkat, aztán kissé megrémültem, mert olybá tűnt, hogy mesélő kedvében kicsiny nemzetünk történelmét szándékozik velünk megismertetni, kezdve egészen a honfoglalástól. Ám némi piciny kacskaringó után megnyugodva konstatáltam, hogy szerepére készült és személyében nem egy kitudj’ milyen szerencsétlen okból mikrofonengedélyhez jutott nyelvújítgató Kazinczy-epigon, avagy gügyögő/őőző Grétsy-örökös áll a reflektorfényben. Végül kért, hogy lelkünkkel legyünk jelen az esten. A magam részéről ennek semmi akadályát nem láttam, bár, ha tudtam volna, hogy a beszámoló-írással a sors kegyetlen szeszélye minő keresztet helyez gyönge vállimra – bizton nem így esett volna, de erről később...
Várakozó tapsunk közepette bevonult a zenekar mind a tizennyolc tagja, köztük Elek István művészeti vezetőjükkel. Mindig élvezetes, szellemes „összekötő szövegeinek” egy részét ezúttal föltehetően csak a közelebb ülők élvezhették. Mindennemű teketóriázás nélkül belevágtak a „Cherokee”-ba, szokásos nyitószámukba. A következő darab az „Alone Together” volt. Ezután udvarias taps közepette színpadra lépett Sibel Köse énekesnő, illetve „meleg zongoraszék-váltással” Oláh Krisztiánt Janusz Szprot váltotta. Három szám erejéig a nagy amerikai daloskönyvből szemezgettek, az énekesnő hallhatóan nagyon rutinos előadásában, melyet ízléses scat-eléssel színesített. Elek István pár szólóval szállt be és ifj. Ludányi Tamás – nekünk, tatabányai jazzkedvelőknek „a mi Tomink”- is több szóló lehetőséghez jutott, alton és szopránon egyaránt. A zenekar vezető Ludányi Tamás a szaxis sor széléről csillogó szemmel, büszkén figyelte tehetséges fiát, miközben tükörfényes, behemót basszusszaxofonját szorongatta. Elek Istvántól megtudtuk, hogy az előadás néhány szám erejéig combo „üzemmódra vált”. Így rajta kívül csupán a ritmusszekció maradt a színen. Így szólalhatott meg a „Sweet Georgia Brown”, a gyönyörű, lírai „Jasmine” és Szprot szerzeménye, a „Wedding/One Step”. Ez utóbbinál előkerült Janusz különleges billentyűs/fúvós hangszere, melyet Elek Pista elővigyázatlanul melodicának titulált. Mint megszólaltatójától útbaigazításként rövidesen megtudhattuk, mivel őt Sprot Jánosnak hívják, ergo e hangszer neve nem más, mint sprotofon! Melyen azután, nagyon virtuóz módon elő is adott. A band kiegészülte után a „One More Once”, az „Isfahan”, illetve a „Jazz Police” hangzott el, többek közt Schreck Ferenc harsonaszólójával. Keblem büszkén dagadt, mert nem rég derült ki, hogy mindketten ugyanazon jeles középiskola padjait koptattuk. A következő tripla blokkban ismét közreműködött a két vendég. Elsőként Sinatra örökbecsű repertoár darabja, az „I’ve Got You Under My Skin” csendült fel. Azt a „Teach Me Tonight” és számomra a koncert csúcspontját jelentő „Four” követte, melyben úgy a band, mint Sibel apait-anyait beleadott. A vastapsot a „Route 66” ráadással köszönték meg az előadók. Sibel elmondta, hogy először van Magyarországon és nagyon boldog, hogy körünkben lehet. Profizmusára jellemző, hogy szépen, érthetően sorolta fel a szervező, a zenekar vezető és művészeti vezetőjük nevét, köszönetet mondván a meghívásért. (Nem úgy, mint például némely elfajzott szájszervű szigetlakó, kik teljességgel érthetetlen módon képtelenek kimondani a gyönyörű magyar nyelvű neveket).
E falak közt – azt hiszem, nem túlzok – azért meglehetőst ritka, hogy a közönség állva tapsol. Nos, jelenthetem, ott és akkor ez történt és egyetértésem jeléül jómagam is így tettem. Ha közönségesen merészelnék fogalmazni, azt mondanám: baromi jó koncert volt. Sajnálhatják mindazon sokak ki e tálcáról nem vevék el ezt a zenei csemegét.
Derűről borúra villámcsapásként ért ma a hír, hogy a JazzMa jótollú helyi tudósítója személyes elfogultságot bejelentvén szerénységemre óhajtja testálni a beszámoló írást. Mindennek tetejébe drágalátos főfőszerkesztőnk meg nem átallott leköményezni minket…sic transit gloria mundi – mondaná a mívelt bányász! Így nem maradt más hátra, mint permanens kisebbségi komplexusban vergődvén öszve eszkábálni egy beszámoló-félét oly tudósítók árnyékában, kiknek írásait oly kedvtelve betűzgetek. Hát – lásd fent – mindössze ez kerekedett (?) ki belőle.
