JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. március 29.
Saját hangon2024. március 29.
New Fossils: II2024. március 26.
Iyer, Vijay: Compassion2024. március 24.
Rottmayer, Chris: Being2024. március 23.

Hírek

A KALAPOS KIRÁLY VARÁZSLATA, AVAGY A JOE LOVANO CLASSIC QUARTET KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2017. MÁRCIUS 26-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: KRANTZ GYULA

A jazz ünnepe volt vasárnap este a rajongók számára, akiket igazán elhalmozott a fővárosi kínálat. Lapunkban Somogyvári Péter számolt be a BJC háromnapos brit-magyar minifesztiváljának csodálatosan gazdag programjáról, és negyedikként tegnap este még a háromhetes európai koncertkörútján Budapestre is ellátogató Lovano Quartet két koncertje is tovább fokozta az igazi jazz-weekend-et.

Mint arról az előzetesben is hírt adtam, legalább négyszer is volt szerencsém Lovano-t látni: először még 1978-ban az Erkel Színházban, amikor Woody Herman nagyzenekarának szaxofonkórusában fújt, és néhány emlékezetes szólóval hívta fel magára a figyelmet. Aztán 1993-ban a Budai Parkszínpadon Paul Motian együttesében, ahol még Lee Konitz, Bill Frisell és Marc Johnson is szerepelt. 2008-ban a MüPa nagytermében McCoy Tyner Quartet-jének fúvósszólistája volt, majd a Trafóban 2012-ben Sound Prints c. projektjét mutatta be Dave Douglas (tp), Lawrence Fields(p), Linda Oh (b) és Joey Baron (dr) társaságában.  (Erről már mi is beszámoltunk honlapunkon!) Volt egy nagysikerű debreceni fellépése 2014-ben a Budapest Jazz Orchestra vendégszólistájaként Debrecenben. (Lovano Debrecenben maradt, de a zenekar éjjeli hazautazása során szenvedett halálos balesetet a BJO akkori dobosa, Mohai András.) Egyébként nincs kizárva, hogy a felsoroltakon túl is szerepelt még hazai színpadon ez a rendkívül aktív, rengeteget turnézó, fáradhatatlannak tűnő muzsikus, aki a nyomtatott és elektronikus sajtó minden jazz-zel foglalkozó rovatában feltűnik. Csak egy jellemző példa hiperaktivitására: tudomásom van arról, hogy számos nem amerikai együttesben is vállalt szerepet koncerteken, sőt lemezfelvételeken is. Egy ilyen olasz CD-m nekem is van „Secondo Tempo” címmel, ahol a Giovanni Tommaso Quintet felállása az alábbi: Joe Lovano (ts), Luca Begonia (tb), Antonio Faraó (p), G. Tommaso (b) és Terri Lyne Carrington (dr)! Három „echte” italiano, egy olasz-amerikai és egy fekete kislány (1966-ban született…) ugyancsak az Államokból. És milyen jó mainstream jazzt csináltak, híres olasz filmmelódiák feldolgozásával (a szerzők pedig Nino Rota-tól Ennio Morricone-ig sorjáznak…) Na, de nem én találtam fel, hogy a jazz egy igazi internacionális műfaj.

Ha azt mondom, hogy felfokozott várakozás előzte meg a koncertet, akkor alighanem pontosan fogalmazok. Mint rövid felkonferálásában Keleti Kristóf is elmondta, a sok konkurens rendezvény ellenére az választott jól, aki a BJC-be jött. Abszolút igaza lett! Valami olyat láttunk-hallottunk, aminek ritkán lehet tanúja a – ma már – igazán elkényeztetett hazai jazzbarát. A magas művészet születését tapasztalhatja az ember, valahányszor bármelyik hangszerébe fúj is a nagy jazzikon – elsősorban persze a tenorszaxofon van munkában, de a – Borbély Misi segítségével beszerzett – tárogató, sőt még a fuvola is előkerült.

A Classic elnevezés talán félreérthető, de tévedés lett volna azt hinni, hogy azt a repertoárt játsszák most, amit a Blue Note kiadó 2005-ben Newport-ban rögzített, de csak tavaly adott ki „Classic!” címmel. Az elnevezés inkább arra utal, hogy a jazz legnemesebb értelemben vett klasszikus irányzatát, a legmodernebb elemekkel átszőtt mainstream stílust kultiválják. Ez annál is inkább elmondható, mert az említett lemezen olyan veteránok voltak Lovano partnerei, mint Hank Jones, George Mraz és Lewis Nash, ebben a Classic Quartet-ben pedig nagy felfedezettje (aki már a „Sound Prints”-en is játszott), Lawrence Fields zongorázott, Peter Slavov bőgőzött és Carmen Castaldi dobolt. Mint Fields-től megtudtam a bőgős a Berklee után Amerikában maradt bolgár ifjú, a dobos pedig szemlátomást „male”, de latin berkekben a Carmen férfinévként is funkcionál. (És a rend kedvéért itt mondom el, hogy az említett „Classic!” c. CD-ről egyetlen szám sem hangzott el tegnap este, legalábbis az első koncerten.)

Sok konferálással nem bajlódott a „leader”, három szám is elhangzott már, amikor nevesítette a dolgot. Olyan címeket sorolt fel „visszamenőleg”, mint a „Sun and Moon”, a „Mystic”, vagy a „Daily Bread”.  De ezt követően is a zenén volt a hangsúly, annál is inkább, mert az is rontotta az első koncert hosszának esélyeit, hogy Budapest volt a turné utolsó állomása (még a felkeresett három kelet-európai ország közül is utolsóként, a másik kettő Csehország és Románia volt). Így aztán jó másfél óra volt a zene, igaz olyan töménységben, ami így is hatalmas élményt jelentett. Megtudtuk azt is Fields-től, hogy a második koncerten biztosan más számokat adnak majd elő, ahogy Lovano diktálja.

Ilyenkor érzi az ember, hogy milyen nehéz is a zenéről írni. Ez egy veretes koncert, számomra legalább is jelenleg a No. 1. tenorkirály audenciája volt, de talán hihetetlen hangszeres tudását és zeneszerzői képességeit nem is kell bizonygatnom, ha arra a több tucatnyi lemezre gondolok, amit ő produkált eleddig, és amelyek tele vannak saját szerzeményeivel. A koncerten is ezt a feszesen, lendületesen előadott, szabadon szárnyaló muzsikát hallhattuk, a keretek tágításával és olykor csak csipetnyi free elemekkel fűszerezve. Egyszerre volt esztétikai, intellektuális – és mi több vizuális élmény is.

A „Golden Horn” (Aranyszarv) például egészen különleges produkció volt keleti dallamvonalával, hiszen ezt nyilvánvalóan Isztambul és a török zene ihlette. Persze tárogatón adta elő és a zongoraszólót mindenféle török rézkütyük rázásával kísérte, ami igazán fokozta a keleti hatást… Azért a nyugatiak számára mindig meglepetést jelentő vastaps hatására visszajöttek és az „I Love Music” című számmal búcsúztak, amiben fuvola-, majd tenorszóló is volt. Végül bármennyire „szívóskodtunk” csak lelkesen integettek, ők is tapsoltak, többször meghajoltak, de tovább nem játszottak. Hát ez (is) hátránya az első koncertnek, pláne, hogy rövid idő múlva megtudtuk tőlük a hétfő reggel 6-os indulást haza… Még feltétlenül el kell mondani, hogy – nem véletlenül – már évek óta (a Trafó koncerten is) zongoristája Lawrence Fields. Kiemelkedő billentyű-művész, a bőgős Peter Slavov is nagyszerű volt, Carmen Castaldi korrekten kísért, azért ilyet már láttunk…

Krantz Gyuszival együtt sikerült Lovano-val is hosszasan „örömködni” a koncert után. A bevezetőben említett hazai fellépéseit éppúgy felidéztük, mint Mohay Andris tragikus halálát, a tárogató vásárlást, Woody Herman nagyszerű emberi mivoltát, Zoller Attilát, Szabó Gábort, az olasz-amerikaiakat stb. Így aztán minden dedikációt olaszul írt nekem: Viva la musica, Buona fortuna, Saluti stb. Utóbbit a „Sound Prints”-ről irott 5 pontos kritikám mellé írta, amiből persze egy példányt átadtam neki, az első mondat így hangzott: „Lovano neve eleve garancia a minőségre.” Hát ő is csak emberből van, ráadásul olasz eredetű, szemlátomást bírta a dicséretet. Egyébként a Trafóban is élvezet volt vele beszélgetni, sőt a Müpában is, mert ott az a faramuci helyzet állt elő, hogy mindenki McCoy Tyner asztalánál állt sorba, szegény Lovano „petrezselymet árult”, mint a csúnya kislány a bálban (ha még ifjabb olvasóink hallották ezt a klasszikus kifejezést). Szóval jól jött neki egy magamfajta lelkes pasi, aki vagy nyolc lemezt dedikáltatott és még dumálni is volt kedve.


dsc00545.jpg

JL: Pedig a Maloschik Robi azt mondta nekem, hogy "átilá márton" a JazzMa.hu munkatársa...


Hát így zárult a két koncert közül a korábbi, biztosan hamarosan olvashatják a másodikról szóló beszámolót is, mivel Somogyvári Péter barátommal is kezet szorítottam a várakozók sorában…

https://youtu.be/IJP8h9pkPOo


dsc00518.JPG


dsc00519.JPG


dsc00522.JPG


dsc00524.JPG


dsc00528.JPG


dsc00530.JPG


dsc00531.JPG


dsc00532.JPG


dsc00537.JPG

Vissza a hírekhez