MEGLEPETÉSEK HELYETT

Pénteken a meglepetést a Budapest Jazz Club megújult aulája okozta. A büfé a sarokból átkerült a bejárattal szemközti oldalra, így hosszú pultjával kényelmesebb hozzáférést biztosít a koncert közti szünetben rohamra induló szomjazóknak. Az est főszereplője, a Pataj György Quintet nem okozott meglepetést, azt a magas színvonalat hozta, amit az utóbbi években megszokhatott, és elvárhatott tőlük az autentikus gyökerekből táplálkozó jazz fanatikus rajongótábora. A zongorista Pataj Gyögy vezette zenekarban Soso Lakatos Sándor és Molnár Sándor szaxofonozott, Oláh Péter bőgőzött, és Pecek Lakatos András dobolt.

A Harmónia Jazzműhely jazzpénteki házigazdája, Pallai Péter által bekonferált „leginkább jazzként hangzó jazz” gyökerei az ’50-'60-as évek hard-bop zenéjében találhatók, és főként az 1939-ben alapított legendás Blue Note kiadó lemezein jelentek meg. Sokan ezt az időszakot tartják a jazz aranykorszakának, a határvonalat az elektromos hangszerek megjelenésénél szigorúan meghúzva. Ezeken az állításokon persze lehet mosolyogni, vitatkozni ugyanis nem érdemes, de ha egy marslakónak el kéne magyaráznom mi a jazz, én is ezekből az időkből válogatnék illusztrációs anyagot, annak ellenére, hogy nekem ebbe a kifejezési formába, amit jazz-nek hívunk, több minden jól megfér egymással, és még poénból sem hívom zsebzongorának az elektronikus hangszert, amin például Chick Corea, Herbie Hancock és Joe Zawinul is maradandót alkotott. (Sőt, Jarrett is, nem Davis utasítására, saját lemezén, „Ruta and Daitya”). De a hagyományőrzőknél maradva, ennek a „Blue Note” irányzatnak nálunk is több követője van a mostani „derékhadat” képviselő generációból, mint például a zongoristák vezette formációk közül a Szakcsi Jr. Trio, a Balázs József Quintet, és a Gáspár Károly Trio. Gyorsan hozzáteszem, hogy szerencsére! Ebből a tradicionális eszköztára mellett gazdag és sokszínű kincsestárból válogat a másfél évtizede jazztanszakon diplomázott Pataj György is, aki itthoni és külföldi tehetségkutató versenyeken ért el rangos helyezéseket (például a Füsti Balogh Gábor Jazz-zongora Tehetségkutatón, a fiatal nemzetközi jazz-zenekarok versenyén szólistaként Krakkóban). A Cotton Club Singers és a Police Big Band zongoristája olyan muzsikusokkal játszott, mint Pege Aladár, és az élő legendák közül Kőszegi Imre és Babos Gyula. Közben 2009 körül saját formációját is összehozta, Oláh Péter bőgőssel, és Pecek Lakatos András dobossal. Ez az alaptrió bővült fúvósokkal kvintetté, kezdetben a klasszikus trombita-szaxofonos, majd egyre inkább a kétszaxofonos felállással. A fúvósok cserélődtek az évek során. Több nagy üstökösként berobbant tehetség is megfordult itt, akik időközben álló csillagok lettek, közülük talán elég Bolla Gábor, Zana Zoltán, vagy akár a trombitás Subicz Gábor és Pecze Balázs nevét említeni. Jómagam öt éve, egész pontosan 2012 májusában találkoztam először Pataj Gyurival, az azóta sajnos megszűnt „Wine-bar” csodálatos hangulatú pincéjében.

Igazán örülök, hogy a Turi Gábor kezdeményezésére indult új sorozatban majd erről a klubról is megoszthatom a közeljövőben emlékeimet a JazzMa.hu oldalán. Itt hívom fel a jazztábor figyelmét erre a reményeink szerint sok olvasót is megmozgató újdonságunkra, amelynek részleteiről pedig főszerkesztőnk jegyzetében tájékozódhatnak!

/http://www.jazzma.hu/hirek/2017/04/22/foszerkesztoi-jegyzet-2017-tavasz/

Kalandra fel, de visszatérve Pataj Gyurira, azon az estén rögtön lenyűgözött játékával. Akkor fúvósok nélkül, triójával lépett fel, azaz Oláh Péterrel és Pecek Lakatos Andrással. Játékának különleges hangzása még az én laikus fülemnek is feltűnt, örömmel állapítottam meg, hogy végre valaki a McCoy Tyner féle vonalat viszi tovább a modern mainstream zenében. Az én korosztályomnak a jazz zenével való ismerkedése során a Hancock-Jarrett-Corea „szentháromság” mellett Zawinul és Tyner jelentette „a” zongoristát. A már 78. évében járó Tyner több szempontból is kakukktojásnak számít ebben a névsorban, mivel ő az egyetlen, aki nem Miles Davis (hanem John Coltrane) szárnyai alatt lett igazán ismertté, és mindvégig hű maradt az akusztikus zongorához. A mai napig nem sok követője akad, így nagy kincs, hogy örökségét éppen hazánkban, egy magyar zongorista is méltókép viszi tovább. Természetesen Pataj Gyuri nem Tyner epigon, az, hogy Tyner játékának jegyei markánsan beépültek az ő zenéjébe, nem másolást jelent, hanem megközelítési módot. Pénteken ennek a következetesen épített, kimunkált módnak a magabiztos, lehengerlő erejű bemutatóját élvezhettük. A repertoár az évek során bővült, a fentebb említett korszak zenéinek egyre inkább szélesedő köréből válogatva. Ezeknek a zenéknek a hagyományokat tiszteletben tartó újragondolásához feltétlenül kellett a két tehetséges fiatal szaxofonos, a szárnyait egyre inkább bontogató tenoros Molnár Sándor, és a már szupersztárként elkönyvelt, alton játszó Soso Lakatos Sándor. Mindketten jól beépültek az „öreg motorosok”, Oláh Peti és Pecek Andris hajtotta zenekarba. A csodálatos koncerten mindössze Pataj Gyuri szűkszavúsága keltett bennem némi hiányérzetet, a számok előtt több alkalommal elmondhatta volna, mi hangzik majd el. Szerintem, ez érdekli a közönséget, azt is, aki nem ír róla, és nem tud bemenni az öltözőbe információért.

Íme hát a lista:

Freddie Hubbard „The Intrepid Fox”, Buster Williams „Song for Sensei”, McCoy Tyner „Ballad for Aisha”, Tadd Dameron „Hot House”. A második rész: McCoy Tyner „Like Trane”, Herbie Hancock „Speak like a Child”, Jackie McLean „Appointment Ghana”, Gary Bartz „Uncle Bubba”. Ez legyen a legnagyobb baj persze, a JazzMa.hu oldalán úgy is megtudhatják, akiket érdekelt. Mint ahogy nagyjából mindent, ami a jazz zenével kapcsolatos.