SPAIN FOREVER
2017. május 10-e, Michel Camilo és Tomatito, Wiener Konzerthaus. Két akusztikus hangszer: zongora és gitár. Latin jazz és flamenco. Eddig három közös lemez és számtalan duó koncert.
Michel Camilo 63 éves, dominikai származású zongoraművész, zeneszerző (nagyszerű technika, szívhez szóló előadásmód) - közel tíz éve már találkoztunk. (Millenáris, 2008 március - akkor a triójával lépett fel.)
Tomatito (José Fernández Torres) 58 esztendős, abszolút virtuóz spanyol flamenco gitárművész (először látom élőben). A "Spain Forever" a harmadik duólemezük ("Spain" - 2000, "Spain Again" - 2006), alig több mint fél éve jelent meg (jazzma.hu, Lemezpolc,
Révész Richárd).
Harmadszor járok a helyszínen, a patinás bécsi Konzerthaus-ban. (Méretét tekintve a mi Zeneakadémiánk és a MüPa nagyterme között lehet valahol.)
Hallgatom a lemezeket (még egy nappal előbb), és egyre inkább várom a koncertet. Mert a CD-k - szerintem - a műfaj (latin jazz) csúcsai. De másképp, ahogy a hasonló alkotások. Itt nincs "lehengerlés", a zenésztárs sárba döngölése, virtuózkodás – két egyenrangú, a másikra figyelő, érzelmekben (rendkívül) gazdag muzsikus játszik. Sajátos, egyéni ízt kapnak a sokszor unalomig ismert darabok - finom egyensúly jön létre kettőjük között. Szívesen
adják át a "szót" egymásnak; szépen, "távol" a sablonoktól kísérnek (akkor is "beszélgetnek"), és érezhető, hogy élvezik a másik fél rögtönzését. A tempók is sokat mondóak: mintha szándékosan visszafogottabbak lennének (a harmadik albumon) - nem kell mindig a nagy rohanás (akkor többet észlelünk a valóságból)...
Kissé hűvös, májusi szerda este Bécsben - megtelik a koncertterem.
Némi probléma: a 21. sorból nem lehet igazán jól látni (és a hangosítás sem volt tökéletes - de erről majd később). Pontos (a "megszokott" 8 perccel későbbi) kezdés Piazzolla "Libertango"-jával.
Aztán Camilo konferál: 20 éve játszanak együtt, nemrég jelent meg a "Spain"-trilógia harmadik darabja, ezekről hallhatunk dalokat ma este.
Charlie Haden gyönyörű szerzeménye, az "Our Spanish Love Song" következik. A lassú, érzelmes számokat lendületes, temperamentumos alkotások váltják - itt térnék vissza az erősítésre: a gyorsabb tempónál valahogy nem sikerült a zongora hangját "széppé tenni", kissé
"élesnek" hallatszott.
Aztán jön a meglepetés-vendég: Roman Jánoska, a fiatal szlovákiai hegedűművész (2006-ban a Bartók Rádió Radics Gábor Jazz Hegedű Tehetségkutató Versenyén 16 évesen a második helyen végzett és ő lett „A legjobb határon túli magyar” – A szerk.), hogy "segítsen" Django Reinhardt "Nuages" című klasszikusát autentikussá varázsolni - szerény véleményem szerint
a lemezen hallható duófelvétel jobb...
Nagyon tetszett viszont, hogy a két muzsikus szembe fordulva, egymást végig figyelve játszott - időnként rendkívüli összhangot teremtve.
Elhangzott még két Chick Corea kompozíció (az "Armando's Rhumba" és a "La Fiesta"), Egberto Gismonti lírai "Água e vinho"-ja, Ennio Morricone filmzene-részlete a "Cinema Paradiso" című filmből, a csodálatos "Gnossiennes No. 1" - Erik Satie szerzeménye - és végül
(egyetlen ráadással) szinte másodpercre pontosan (...) másfél óra után "mehetünk" is. Hiába a vastaps - csak még egy meghajlás jár. Marad egy kis hiányérzet(em).
Hallgatva a lemezeket (egy nappal később): nagyjából azt kaptam a koncerttől, amit vártam. (Ja: jöhetett volna még a "Spain" és a "Bésame mucho".) Nincs csalódás, de... Nekem a CD-k jobban tetszenek - biztos azért, mert annyira jól sikerültek...
