KEDVENC JAZZ-FORMÁCIÓM, AVAGY A KOLLMAN GÁBOR QUINTET KONCERTJE A HÁLÓ JAZZ KLUBBAN 2017. MÁJUS 16-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: DESEŐ CSABA
A cím annyiban szorul magyarázatra, hogy nekem, mint konzervatív ízlésű veterán jazzrajongónak, a kisegyüttesek – azaz a jazz-combók közül talán az ötös és hatos felállás a legkedvesebb. Külön öröm egy ilyen, relatíve nagy létszámú együttes fellépése manapság, amikor – különféle megfontolásokból – a mini-együttesek (szólók, duók) korát éljük.
Nemrégiben fejtegettem egy másik kedvencem, a Pataj Quintet kapcsán, hogy milyen jó, ha akár két szaxofon, akár trombita-szaxofon felállásban is hallhatunk egy jazz-ötöst. Ezúttal az utóbbihoz lehetett szerencsénk. Azt már hetek óta tudtam, hogy Kollmann Gábor (altszaxofon), Csanyi Zoltán (zongora), Jónás Ákos (bőgő) és Jeszenszky György (dob) lesznek a Háló vendégei, csak a trombitás személye volt kérdéses. Nagyon megörültem, amikor értesültem arról, hogy Bille Gergőre esett a választás. Jómagam tavaly tavasszal hallottam őt „élőben”, mégpedig a MOM nagytermében. Vasárnap (április 24-én) léptek fel, elsőként azon az estén mégpedig BG5 néven. Nekem nagyon tetszett játékuk, és imígyen szóltam róluk, a fesztiválról írott beszámolómban a XII. kerület Hegyvidék című lapjában: „A BG5 és az őket követő Bass Loco voltak a leginkább a hagyományos értelemben vett mainstream jazz művelői a hat hazai együttes közül.” Sőt még hozzáteszem, hogy a három külföldi zenekart is beleértve.
Szóval nagyon jó benyomást tett rám Bille Gergő játéka, ez tegnap este csak megismétlődött.
Most is szárnykürtön játszott (mint a MOM-ban), ami viszonylag ritka, és ebben a kis teremben még előnyös is volt a harsányabb trombitahanghoz viszonyítva. Kollmann Gábort aligha kell bemutatni, jómagam legalább húsz éve ismerem. Már a Márványteremben is felfigyeltem rá, többször játszott különféle felállásokban, volt a Pege Quartet tagja is, de számomra nagyon kedvelt mai státusza is, amikor is két big bandnek – a Budapest Jazz Orchestra-nak és a Jazzmánia Big Bandnek vezetője és szólistája. (Azt, hogy a nagyzenekari jazz milyen „elszánt” híve vagyok, azt már sokszor bevallottam.) De kisegyüttesben szólistaként igen ritkán láthattam az utóbbi években, és ezért ért nagy meglepetés tegnap.
A három további zenész közül számomra elsősorban Jeszenszky Gyuri volt ismert. Őt aztán – sokoldalúsága okán, és számos formációban láttam-hallottam. Igazi stílusakrobata, aki minden stílusirányzatban otthon van, és megállja a helyét – a bebop-tól az avantgárdig. A zongorista Csanyi Zoltán is rémlett, mert Deseő Csaba Blue String c. nagylemezén játszott évtizedekkel ezelőtt, aztán most kiderült, hogy vagy 25 évig Amerikában élt. Tehát legkevésbé a bőgőst, Jónás Ákost (ö meg Kanadából települt haza) ismertem, de tőle megtudtam, hogy sok más elfoglaltsága mellett olykor például Malek Andrea kísérője is szokott lenni.
A fiúk csodás koncertet adtak. A végén csak annyit tudtam nekik mondani, hogy ebben az országban tegnap este aligha volt ennél jobb jazzesemény. A „mi” és a „hogyan” kérdésére is csattanós választ adott az a tény, hogy tulajdonképpen a legismertebb, sokszor műsorra tűzött standardek kerültek sorra, no de milyen „kivitelben”. Jerome Kern „Yesterdays”-ével kezdődött minden. Ezt még csak négyen adták elő, Gergő csak készülődött. A „There Will Never Be Another You”-nál már ő is beszállt, majd egy frenetikus „What Is This Thing Called Love”-ot Ellington meseszép balladája, az „In a Sentimental Mood” követte ismét csak Kollmann Gáborral, Gergő nélkül. Egy másik örökzöld, az „On Green Dolphin Street” zárta az első félidőt. A szünet után Deseő Csaba Kollmann Gáborral és Csanyi Zoltánnal beszélgetett. Gáborral pályájáról és a nagyzenekari jazzről, egy kvintett formáció terveiről, Zoltánnal pedig korai itthoni, majd amerikai élményeiről. A második félidő ugyanolyan intenzitással, kidolgozottan folyt, nem volt „ráadás” jellege. Négy remekül megformált szám hangzott el, és annyira komplett volt az egész koncert, hogy nem is követeltünk „igazi” ráadás-számot. Sorrendben a „Birks Works” (Dizzy Gillespie), a „Lazy Bird” (John Coltrane), a „Bags’ Groove” (Milt Jackson) és az „A Night in Tunesia” (Gillespie) következtek. Különösen a megszokottól kicsit lassúbb tempójú Bags volt óriási, hosszú, csodás fúvósszólókkal, vehemens „orgona-játékkal” (mert a billentyűs hangszert Zoli ilyenre állította), de Gillespie Birks-e is remek volt. A záró számban olyan kubai hangulatú részt iktatott be a trió, hogy – mint mondtam is nekik – ez már a „Night in Havanna” volt. Ákos pedig a szépen felépített bőgőszólójába még Zawinul „Birdland”-jének motívumait is beépítette.
Nagy tanulsága volt a koncertnek egyfelől az, hogy akár az ezerszer hallott standardek is tökéletes „alapanyagok”, ha mesteri hangszeresekhez kerülnek: „csak” ürügyet jelentenek a játékhoz. Apropó játék. Nos, ez volt a másik tanulság: a tegnapi öt ember megmutatta a játék örömét, azt, ami ma már gyakran hiányzik a produkciókból. Pedig nem hiába ezt a szót használja a jazz alapnyelve, az angol, de a többi európai nyelv is az interpretációra. Önfeledten, boldogan játszani. Ez a titok nyitja! És ők mindössze ezt tették. De nem is szaporítom a szót, mert nem lehet elmondani szavakkal azt az élményt, amit ezek a zenészek okoztak mindenkinek. (De én kb. 1-2 méterről, szinte a zenekarban ülve élvezhettem játékukat.) Gábor szenvedélyes altszaxofon játéka már csak azért is volt extra élvezet, mert a nagyzenekarban – a dolog természetéből adódóan – nyúlfarknyi szólókkal kell beérnie neki is, nekünk is. Cannonball Adderley legjobb formáját ostromolta, mint ahogy Gergő is a nagy elődök nyomdokain haladt valahol félúton Chet Baker és Art Farmer fluegelhorn játékát idézve. Zoltán elektromos zongoráján akusztikus zongora „üzemmód” mellett a Dolphin-ban fender-hangot, míg a Bags’-ben orgona-soundot csiholt ki, remek ízléssel. Szólói is óriásiak voltak, mint ahogyan a bőgőséi is. Jesz – szokása szerint – szenzitíven kísért, egy szólóra „ragadtatta” magát, a Dolphin-ban.
Összefoglalva, egy ilyen koncert is csak az élőzene fontosságát bizonyítja!
