Keresés

Hírek


RÉGI KEDVES JÓBARÁT ISMÉT A DUNA PARTJÁN, AVAGY A CHRIS POTTER QUARTET LEMEZBEMUTATÓ KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2017. MÁJUS 25-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: KRANTZ GYULA

Chris Potter lassan már a magyar jazz kultikus figurájának mondható. (Közismert, hogy családi kötelékek is kötik kis hazánkhoz. Azt meg mindenképpen kiemelném, hogy az igazi sztárzenészek közül tőle kedvesebb, közvetlenebb személlyel még nem találkoztam!) A koncert-előzetesben kapásból hat fellépését idéztem fel, egy kivétellel valamennyiben magyar zenészekkel játszott (Szakcsitól Szabó Daniig, Dresch Misitől /vele kétszer is/ Németh Feriig). A kivétel a Dave Holland Quintet volt, de időközben még a régi Gödörben való koncertje is eszembe ötlött. Mindenesetre új lemezének bemutatójára (The Dreamer Is the Dream) ezúttal – érthetően – amerikai kísérőivel érkezett és adott két frenetikus koncertet csütörtökön este a BJC-ben.

Megfelelően izgatott légkör fogadott az első koncerten, amelyet magam kértem. Már évtizedekkel ezelőtt (Ellington, Gillespie stb.) is vitás volt, hogy melyik a jobb, mert az elsőn talán frissebbek, nem fáradtak a művészek, a másodikra meg jobban „belejönnek”. Szóval ez soha nem derül ki egyértelműen, kivéve, ha az ember mindkettőn ott van…  (Volt ilyen számomra is, például  Kenny Garrett a régi BJC-ben.) De nem akartam telhetetlen lenni, annál is inkább, mert lemezbemutató koncert lévén, végül is nagyon valószínű, hogy mindkét fellépés repertoárja közel azonos volt. A lemezen ugyanis hat Potter originál van kb. 50 perc terjedelemben, és ha a koncerten „leadott” műsoridő a duplája, akkor egészen jól saccoltam.

Potter-ről azért annyit mindenképpen el kell mondani, hogy napjaink egyik legfontosabb szaxofonosa, ha nem a legfontosabb. Ez már egy újabb generáció, akár Joe Lovano-hoz is viszonyítva, és partnereinek puszta felsorolása is a mai nemzetközi jazz-elittel lenne azonos. Nem véletlen, hogy Manfred Eicher, az ECM vezetője is „lecsapott” rá (mint ahogyan kortársára, Mark Turner-re is) és az új album a nemzetközi megmérettetésben is az első három között lévő „label”-nél jelent meg. Erről jut eszembe, hogy a négy muzsikus közül három már játszott ezen a színpadon: természetesen Potter, de Joe Martin és Marcus Gilmore voltak a kísérői két és fél éve Mark Turner-nek itt a BJC-ben!

De mi is történt tegnap este? Nem sokat teketóriázott a négy zenész, hanem mindjárt a „Yasodhara” című számmal indítottak. Érdekes volt a sampler használata az intro céljára, ezt Potter kezelte, aki egyébként – a lemezzel ellentétben – csak tenor- és szopránszaxofont hozott, de a szopránt is csak egyszer használta. (A lemezen még klarinéton, basszusklarinéton és fuvolán is játszik.) A zenefolyam aztán bő másfél órán át ömlött, a szó szoros értelmében. Egymást követték a lemez darabjai (valamennyi Potter szerzeménye) az „Ilimba”, a „Heart in Hand”, a „Sonic Anomaly”, a címadó „The Dreamer Is the Dream”, a „Memory and Desire”, megszakítás nélkül a „leader”, vagy a zongorista átvezetésével követték egymást. A sampler még egyszer volt használatban, azt hiszem ez éppen a Memory volt. Potter olyan afrikai hangszerek (balofon, kalimba stb.) imitálását és ritmusképletek kikeverését tudta megvalósítani a ketyere segítségével, hogy csak bámultunk, és aztán erre a zenei szőnyegre terítették rá a négy hangszer improvizációit. Ráadásként a „My One and Only Love” című standarddel búcsúztak, de olyan gyönyörűen kidolgozva, hogy szinte megkívántuk: bárcsak lenne egy standardekből álló projekt is, amúgy „potteresítve”.

Chris játékáról néhány szót: ez a kistermetű, szerény, mosolygós fiatalember, (aki ugyan már 46 éves, de 10-15 évet is letagadhatna), valami olyan erőteljesen és szenvedéllyel játszik, ami szinte példátlan. Kiérdemli a Little Giant elnevezést, mint annakidején Johnny Griffin. Végtelen hosszúságú rögtönzésekkel, hihetetlen virtuozitással, az extázisig fokozott improvizációival szinte sokkolja a hallgatót – ez Chris Potter univerzuma. Néhány évtized jazzélményei között sem tudnék említeni hasonlót. De a társai is remekeltek, még a kubai zongorista volt a legvisszafogottabb, a bőgő-dob tandem Potter apokaliptikus játékának pontos megfelelője volt. Bemutattak egy kb. tíz percig tartó dob-bőgő produkciót, nem emlékszem, hogy ilyet valaha is láttam volna. De Roy Haynes unokájának kb. 8 perces szólója is valami olyan attrakció volt, amelynek minden másodpercét élveztem, pedig nem hiszem, hogy a dob szólóhangszer lenne. (Egy közhely: a világ legjobb dobosai még mindig Amerikában találhatók.) A legváltozatosabb, legváratlanabb megoldásokkal is találkozhattunk. A fúvós kíséretében volt olyan, amikor csak a zongora szólt (balladában), vagy a gyors számokban csak bőgő-dob kíséret, ami az elképzelhető legszuggesztívebb megoldás, nem csoda, hogy készült sok ilyen trió lemez, amelyen harmóniahangszer nélkül csak egy szaxofon és a bőgő-dob tandem játszik. Azért Virelles-ről is szólni kell: néhány zengzetes zongoraszólója remekmű volt, nem hiába van szólózongora-lemeze az ECM-nél.

S hogy Chris milyen csodálatosan játszik balladákat is, arra a „Heart in Hand” és a záró „My One and Only Love” volt a példa. (Tényleg kitette a szívét, ahogyan a cím mondja.) Ez a Coltrane-i sound igazi szellemidézés volt. (Bizony, éppen 50 éve annak, hogy nincs már közöttünk a tenor- és szopránszaxofon óriása.)


dsc01082.JPG


dsc01085.JPG


img.jpg


Hátra volt még az új lemez dedikálása, baráti üdvözlések, fotók, hiszen Chris nemcsak kedves, barátságos ember, de tényleg emlékszik sok-sok magyar barátjára (örömmel számíthatom magam is ezek sorába). Érdeklődtem családjáról: felesége, Ildikó a New York-i Magyar Ház vezetője, kislánya Anna (aki Pesten született) már 9 éves. Annak ellenére, hogy a két koncert között igazán nem sok idő állt rendelkezésre készségesen írta alá a lemezeket, minden papírt, amit elé tettek, megadóan tűrte a fotózásokat és minden „gyűrődést”. Közben még a többieket is meg kellett keresnem. A legnehezebb a dobos, Marcus Gilmore „becserkészése” volt, aki az öltözőben, a pamlagon végignyúlva feküdt és így az ajtóból benézve nem is látszott. Még az utcán is kerestük, mire megtaláltuk. Már azon humorizáltunk, hogy a második koncert elején a dob mellett biztosan ott lesz.

Egyébként kíváncsian várom a többi beszámolót is, mert több szem (és fül) többet lát (és hall). Az biztos, hogy a szakma és a jazzbarátok sokaságát láthattam a teltházas koncerten, vagy a második „fordulóra” várva. Csak a teljesség igénye nélkül: főszerkesztőnk és neje, Bágyi Balázs, Simády Béla Szegedről, fotósunk Krantz Gyuszi (kettejük között ültem), Ráduly Misi, Jeszenszky Gyuri, még a klub-vezető Bóna Lászlóval is kezet rázhattam, aztán sok olyan jazzrajongó (és autogram-vadász), akiket a MOM-ból, a Müpából stb. futólag ismerek, de még a nevüket sem tudom. Szóval „esemény” volt a csütörtök esti BJC szeánsz!!!

És ezúttal tényleg igazi világsztárt láthattunk, ha Chris szerénysége nem is igényel akkora „habverést” maga körül, mint egyik-másik mondvacsinált sztárocska.

Elnézést, ha kicsit fésületlenre sikerült ez az írásom, de ezt az élményt szavakkal szinte lehetetlen visszaadni. És igyekszünk is megtartani azt az elméletünket (és jól bevált gyakorlatunkat), hogy a zenei élményt nem hetekkel később, hanem frissen kell megosztani azokkal, akik nem voltak jelen.  S ha még egy közhelyet is elsüthetek: az élőzenét még egy olyan jól sikerült lemez sem helyettesíti, mint a Dreamer.


dsc01042.JPG


dsc01061.jpg


dsc01067.jpg


dsc01051.JPG


dsc01073.JPG


dsc01048.JPG


dsc01056.JPG


dsc01083.jpg

Csak tudnám, hogy ki ez az ősz pali Chris mellett...


És alább Krantz Gyula „bonus track”-je:

https://www.youtube.com/watch?v=doTPu0lXDiI&feature=em-share_video_user


Vissza a hírekhez