Bartók Béla jazzesítve
Az Opus Jazz Club színpadán a Párniczky Quartet adta elő „Bartók Electrified” című programját. A szakadó eső elől többen menekültek be a nézőtérre, így egész szép számú közönség fogadta a négy zenészt 21 óra után pár perccel a színpadon. Párniczky András gitáros, zenekarvezető, miután körbeutazta Európát és részben Amerikát, sok kiváló zenésszel játszott együtt, 2016-ban itthon alapította meg ezt a kvartettet (Bede Péter – szaxofon, tárogató, Hock Ernő – bőgő (eredetileg Ajtai Péter volt a bőgős!), Baló István – dob). Céljuk a magyar és az egyetemes zenetörténet egyik kiemelkedő alakjának, Bartók Bélának egyes műveit továbbgondolni, és új köntösbe bújtatva, jazz zenei elemekkel tálalva előadni.
Bartók Béla (1881-1945) a 20. század megkerülhetetlen zeneszerzője, akinek hatása az egyetemes zenetörténetre kiemelkedő. Népzenei ismeretei, gyűjtései mellett a jazz világa, az improvizáció is érdekelte. Nem véletlenül találják meg, és használják fel olyan sokan a munkásságát, akik a népzene, a klasszikus zene és a jazz határán mozognak, azon alkotnak, vagy csak szeretik ezt a stílust. Párniczky András is egy ezek közül, aki fantasztikus társakat talált maga mellé, hogy összekösse ezeket a műfajokat. Főleg rövidebb darabokat, részleteket dolgoztak fel és adtak elő.
A koncertet hallgatva utólag az első mondat, ami eszembe jutott, hogy Bartók zenéjét és zsenialitását ép ésszel nem lehet felfogni. Ehhez kell egy kis megszállottság, némi zenei intelligencia, jó fülek, jó ritmusérzék, és persze nyitottság. Fantasztikusan komplex harmóniák, elképesztő ritmusképletek jellemezték az egész estét. Na és persze kiváló hangszeres tudás. A két szólista nagyon jól egészítette ki egymást, és bár sok szempontból nem egy „tipikus” jazz koncert volt, azért András nagyon jól tartotta kordában a dolgokat, szavak nélkül is jól kommunikált társaival. A koncert vége felé a közönség is jobban belelkesült, és egy-egy szép szólót kellően megtapsoltak, de tulajdonképpen nem is mindig határolódtak el ezek egymástól. Sőt, gyakran egymást keresztezték, összeértek és megint külön váltak, egy nagyon pontosan, precízen, tudatosan felépített improvizáció volt (akármennyire is ellentmondásosnak hangzik ez így).
Vannak koncertek, ahol inkább a kompozíciókat kell dicsérnem, vannak, ahol inkább a hangszeres tudást, a zenészeket. Aztán van ez, ahol egyrészt ki kell emelni Bartókot, mint zeneszerzőt, aztán az eredeti művek átiratait, és végül ezeknek az előadásmódját is. Itt mindig maga a darab követelte meg a hibátlan hangszeres tudást, sőt, ennél még tágabban: a zenei tudást. Persze nem csak a szólistáktól: Hock Ernő a bőgőn ugyanolyan komplex futamokat játszott, és persze az egészen furcsa ritmusokat is precízen kellett tartania. Ujjal és vonóval egyaránt szépen szólaltatta meg a hangszert, a vonó használata jazz zenében meglehetősen ritka (sajnos). Baló István zenei világához közel áll ez a népzenével kevert „etno-jazz” jellegű muzsika, itt is bizonyította, miért számítanak rá olyan sokan az országban, ha egy jó dobosra van szükség. Néha egész furcsa hangokat csikart ki a dobokból, cintányérokból, de még az állványokból is. A szólók persze itt is nagyszerűek voltak.
A bő másfél órás koncertet egyben, szünet nélkül zavarták le, ez láthatóan senkit nem zavart. András a zenekar bemutatásán és egy-két szám konferálásán kívül nem sokat beszélt, inkább a zenének hagyta a főszerepet. Kaptunk hosszabb, rövidebb, melankolikus, táncolós, darabokat is, a repertoárt meglehetősen változatosra állították össze. Kifejezetten tetszettek az átdolgozások is, Bartók zenéje önmagában is különleges zenei élmény, úgy érzem, a zenekarnak sikerült meghagynia ezt a misztikumot, miközben nem csak megtanulták és eljátszották a számokat, hanem játszottak is velük.
Nagy elvárásaim voltak az estével kapcsolatban, ugyanakkor nem tudtam, mire számíthatok, mivel Bartók életműve annyira gazdag, és olyan sokféleképpen értelmezhető, annyiféle potenciális átdolgozást tartogat. Szerintem jól megtalálták az egyensúlyt, hogy kissé bonyolultabb, „elborultabb” darabok mellett néhány könnyedebb is volt (már amennyire egy „könnyed Bartók-mű” könnyednek mondható). A lelkes közönség a végén kapott egy ráadást is, így aztán mindenki elégedetten távozhatott, a zenészek megdolgoztak a pénzükért.
Sok olyan koncerten voltam mostanában, amit kezdő jazzhallgatóknak is bátor szívvel mertem ajánlani, ehhez azért egy kicsit vájt fülek kellenek, de ha valaki nyitott ebbe az irányba, az rögtön észre fogja venni, hogy itt bizony nagyon igényes, magas színvonalú zene szól. Így aztán Bartók kedvelőknek egy kis érdekességként, jazzkedvelőknek pedig, ha már tősgyökeresek…
Sajnos, úgy tűnik, elrettent mindenki ettől a szép feladattól, így aztán egyedül kellett mennem a koncertekre, amik talán látszanak a fotók minőségén is, én igyekeztem a zenére koncentrálni…
