TISZTELETBELI HAZÁNKFIA ÚJRA ITTHON, AVAGY CHRIS POTTER ÉS A DRESCH QUARTET AZ OPUSBAN 2017. AUGUSZTUS 15-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: SZABÓ LÁSZLÓ
Chris Potter (1971) vitathatatlanul a nemzetközi jazz szkéné egyik legrangosabb szaxofonosa. Ha napjaink legnagyobb – elsősorban tenoron játszó – nádfúvósát kellene megneveznem, nekem biztosan elsőként az ő neve „ugrana be”, (esetleg Joe Lovano-val és Charles Lloyd-dal együtt), de Chris – már csak kora miatt is – sokkal korszerűbb irányzatok kiemelkedően sokoldalú képviselője! Szerencsére gyakori vendégünk, már az idén is láthattuk május 25-én, amikor is amerikai kvartettjével a „The Dreamer Is the Dream” című legújabb lemezalbumát mutatta be a BJC közönségének. Ezúttal azonban a Dresch Misivel történő – augusztusban immáron szinte hagyománnyá vált – fellépésének lehettünk szem- és fültanúi. (Augusztusban ugyanis magyar feleségének hozzátartozóit látogatják meg kislányukkal együtt, és ilyenkor nem mulasztja el, hogy megossza velünk a játék örömét.)
Művészetével először egy lemez jóvoltából találkoztam 2001-ben, amikor az Universal kiadó újdonságait ismertető kiadványban így írtam „Gratitude” (Hála) c. lemezéről. „Potter az új jazzgeneráció egyik legtehetségesebb fúvósa igazi multi-reedman, hiszen a szaxofoncsalád összes hangszerén, basszusklarinéton és fuvolán is játszik. Hálás ember lehet, hiszen legfrissebb albumán tíz saját kompozícióval rója le köszönetét mesterei előtt Parker-től Coltrane-ig, Lester Young-tól Ornette Coleman-ig.” Azóta is nagy figyelemmel kísérem pályáját. Érdemes…
Első „élő” találkozásom a 2006-os MediaWave fesztiválon történt, ahol a Dave Holland Quintet fúvós szólistája volt. 2007-ben a MüPában Szakcsi 65. születésnapján játszott, majd 2010-ben Szabó Dani „Contribution” c. lemezén is közreműködött, és persze a lemezbemutatón is szerepelt. Tulajdonképpen akkor sikerült vele hosszasabban is beszélgetnem, és azóta minden további hazai fellépésén megkeresem. 2013-ban Németh Feri „Triumph”-jának bemutatóján is ott volt, Dreschékkel pedig már többször is játszott és a 2012-es MüPa koncert felvételeiből egy csokorra való tavaly jelent meg „ZEA” címmel a BMC kiadásában.
Nos, ilyen előzmények után hatalmas érdeklődés előzte meg a kétestés fellépést. Jómagam nem bírtam volna kivárni, akár egy napot sem, így már vagy két hónapja kértem a klub vezetését, hogy már az első estén egy jó asztalt biztosítsanak honlapunk részére, amit köszönettel meg is kaptunk. Arról már többször írtam, hogy nincs annál nagyobb élmény, mint amikor pár méter távolságból, élőben élvezheti az ember ekkora művész(ek) játékát.
Aztán itt jut el a beszámoló írója ahhoz a kitételhez, hogy a Dresch Quartet tagjait valóban nem kell bemutatni. Azért egy kivétel mégis akadt: a bőgős posztján Szanday Matyinak Franciaországba történt távozása óta már többen (Hock Ernő, Horváth Balázs) voltak, most éppen Gyányi Marcell játszott. A „fix stáb”: Misi, Lukács Miki és Baló Pista már időtlen idők óta együtt muzsikál.
Hazai közmondás a „két dudás egy csárdában”. Ez most igazán „ült”, mert nemcsak két egyenértékűen kiváló fúvós-szólista volt a színpadon, de Misinek még a „Dudás” a hivatalos neve is (évekkel ezelőtt még szerepelt is „Dresch Dudás Mihály”-ként). Természetesen ez egy igazi Dresch-koncert volt, annak minden szépségével és egyedi voltával. Az pedig igazán „a hab volt a tortán”, hogy a „sztárvendég” milyen koherensen illeszkedett be Dreschéknek a magyar népzenei kultúrából levezethető dallam- és hangzásvilágába. No, de az előzmények ismeretében ez nem is csoda, hiszen Potter-t bensőséges barátság és lelki rokonság fűzi Misihez, és az ő segítségével elképesztően sajátította el a magyaros frazeálást, dallamfűzést. Olyan harmonikusan illeszkedett be a zenekarba, mintha itt született volna.
Senki sem deklarálta ugyan, de voltaképpen lemezbemutató koncertnek is felfoghattuk a tegnap esti eseményt, ugyanis a nyolc előadott darabból öt a BMC által kiadott „Zea” c. lemezről hangzott el. (A címadó „Zea” és a „Free” /ezek Chris szerzeményei/, a „Togo” Ed Blackwel-ltől /ő Ornette Coleman dobosa volt/, valamint Misi „Futás Miska” és „Hazafelé” c. kompozíciói. Hallhattuk még a „Megvertek engem”, az „Öreges” és a „Férfiének” c. számokat is, valamennyit Misi jegyzi.
A koncert „Dresch-blokkal” indult: a Megvertek és az Öreges hangzott el, majd „Potter-block” jött: Zea és Free, aztán ismét a „Dresch-vonal”, nevezetesen a Férfiének zárta az első félidőt, ami jóval meghaladta az egy órát. A szünet után hangzott el a Togo, a Futás és a Hazafelé, utóbbi már ráadásnak minősült, hiszen levonultak, de a szűnni nem akaró tapsvihar arra ösztökélte a fáradt zenészeket, hogy még ezt eljátsszák. Dicséretükre legyen mondva, hogy ugyanolyan terjedelemben és „kivitelben” adták elő, mint bármelyik másik számot. Nos, ez volt a „leltár”. És most jön a nehezebb: zenéről írni. A Dresch Quartet karakteres játékáról sokan és sokszor írtunk már. Jómagam legalább öt lemezalbumáról, több koncertjéről és egész pályáját elemző írást is „elkövettem” az írott és elektronikus sajtóban. Kiemelkedő muzsikusok valamennyien (az ifjú bőgőst – Gyányi Marcellt is beleértve). A zongora helyett cimbalom alkalmazása egészen egyedülálló hangzást ad a formációnak. (Szemlátomást Potter-t is elbűvölte egy-egy szóló ezen a varázslatos hangszeren, persze ehhez Lukács Miklós kellett…) Misi ezúttal (is) három favorizált hangszerén játszott: tenor- és szopránszaxofonon és a fuhunon, ami a cimbalom mellett a másik speciális instrumentum a négyesben. Érdekes, hogy Chris „csak” tenorozott, de hogyan. Ahogyan a világ – alighanem első számú tenorosa tudja. Ezt a mennyei hangzást (a balladákban), a hihetetlen virtuozitást (a gyors tempójú számokban) nem lehet szavakkal visszaadni. Aztán a tenor-tandemek, no meg a legváltozatosabb fúvós kettősök, hiszen Misi a másik két hangszerét (leggyakrabban a fuhunt) is „bevetette”, a kiállások, bőgő és/vagy dobkísérettel, és ahogy mondtam már, mintha a vendég is évtizedek óta velük játszana. Szorgalmasan jegyzeteltem, de annak semmi értelme, hogy mindezt közzé tegyem, mert itt most ismét bizonyítást nyert, amit évek óta szajkózom: az élő zenét semmi sem helyettesíti. De ott is volt a Jazzma.hu „stábja”: Maloschik Robi és felesége, Szász Gabika, Dr. Nagy Sándor, Szabó Laci és Big azaz Nagy Lajos Tatabányáról, Csécsi Attila, Simády Béla Szegedről, (aki még hazakerekezett a koncert után úgy „round midnight”), de még a Franciaországból hazalátogató Szanday Matyival is beszélgethettem egy jót… A rendező BMC részéről is a szokásosnál többen voltak, mert ez igazán „esemény” volt: „Bogi” Bognár Tamás, Wallner Gyuri és Hernádi Zsolt. És még sokan mások, akiket nem láthattam, mert mind a szünetben, mind pedig a koncert végén némi elemezgetés után, még a zenészeket is „letámadtuk” dedikálás, fotózás, gratulációk és kis beszélgetés ürügyén. Az emelkedett hangulat, az ihletett pillanatok Szabó Laci remek képein is átjönnek, Dresch Misi egyik legjobb portréja is itt látható, amikor nem játszik, hanem a többieket figyeli elégedetten.
Hát így zajlott le a tegnapi „jazzünnep”, aki ott volt, az szerencsésnek mondhatja magát, éppúgy, mint azok, akiknek sikerült ma estére jegyet kapni. Olyan „Sold out” van mindkét este, hogy még csak arra sem biztathatom olvasóimat, hogy rohanjanak az Opusba, mert aligha lehet bejutni. Sok ilyen koncertet kívánok mindannyiunknak az őszi évadban is!
