A NAGY VISSZATÉRÉS, AVAGY A JOEY CALDERAZZO TRIÓ KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2017. SZEPTEMBER 12-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: KRANTZ GYULA

Az őszi idényben a „Világsztárok a BJC-ben” sorozat első koncertjét a kiváló amerikai zongorista éppen „aktuális” triója fémjelezte. Calderazzo-t már többször láthattuk itthon: például Bob Berg és Branford Marsalis csapatában is, három éve pedig az Opusban saját trió formációjával. Ezúttal ismét triójával jött, csak a bőgős személye változott.

A BJC szeptember-októberi programfüzetében még a három év előtti bőgős, azaz a brit Orlando Le Fleming szerepelt, ezért került be az ő neve az általam írt „előzetesbe” is. Ben Wolfe nevét jómagam is ismertem már, hiszen Wynton Marsalis-nál és az egyidőben „felkapott” fiatal énekesnél, az idén már 50 éves Harry Connick Jr.-nál is játszott. A BJC honlapján, a kéthavi műsorfüzettel ellentétben már az ő neve jelent meg, mint „up-to-date” információ. De ez teljesen természetes, hiszen millió ok merülhet fel, amikor egy-egy hosszabb-rövidebb koncertkörút elindul, olykor menet közben kell lecserélni valakit, mint a focinál. Csak, mint érdekesség: a trió két legutóbbi CD-jénél (Live és Going Home) az elsőben Le Fleming és Donald Edwards játszott (azaz az Opusban fellépett „stáb”), a másodikban maradt a bőgős, de Adam Cruz dobolt. Most pedig a legutolsó koronghoz képest csak a „leader” maradt, de mégis régi ismerősünk, a fekete amerikai Donald Edwards került ismét a dobszerelés mögé.

Ami Ben(jamin) Wolfe-t illeti, ő még híresebb is, mint Le Fleming, legalább is több jazzlexikonban (Leonard Feather Jazz Encyclopedia-jától a Grove Jazz Dictionary-ig) megtalálható, míg a brit zenész részben fiatalabb kora (1976-ban született), részben pedig nem-amerikai volta miatt is alighanem kevésbé ismert. De – tudjuk – nem ez a fontos, hanem a tudás és az összhang a többiekkel, ebben pedig mindketten dobogós helyet foglalnak el.

Azért néhány szót Wolfe-ról. Ugyan Baltimore-ban született 1962-ben, de a nyugati parton nőtt fel, Oregonban és a 80-as évek elején olyan West Coast zenészekkel játszott, mint Bud Shank, vagy Woody Shaw. New York-ban letelepedve aztán bekerült a sodrásba: Duke Jordan, Junior Cook, Ted Curson, Branford Marsalis, James Moody, Benny Green, Eric Reed, vagy Mark Turner voltak a partnerei. Több nagynevű big bandben is játszott: Woody Herman, Mel Lewis, a Lincoln Center Jazz Orchestra, és olyan énekeseket kísért, mint Dakota Staton, Harry Connick Jr., Eddie Henderson, Jimmy Scott, Mary Stallings és Diana Krall. Csak apró érdekesség még, hogy a Benjamin név jelentése a legfiatalabbra utal, ebben a trióban pedig éppen ő a legidősebb. Persze azonos korosztály – a 60-as években születettek, akik mára beértek, mint az óbor.

Szóval a napjainkban létező zongoratrió túlkínálat dacára egy briliáns hármasnak lehettünk szem- és fültanúi. De miről is számolhatok be a tegnapi – kicsit rövid – első koncerttel kapcsolatban? Már az Opusban is nyilvánvaló volt Calderazzo kifinomult hangulatteremtő képessége, ez – ha lehet – még fokozódott azóta. Azonnal közös hullámhosszra került a közönséggel, elmondta, hogy minden európai színhely közül Budapest a legkedvesebb számára, megkérdezte, hogy melyik oldalon is vagyunk most, ezzel illusztrálva, hogy tudja: a magyar főváros a Duna két oldalán helyezkedik el. Mindez persze a show része, de kinek nem esik jól? Aztán belevágtak és játszottak mintegy másfél órát (igaz ebben a kb. 12 perces ráadás Calderazzo-szóló is beleértendő: https://www.youtube.com/watch?v=aOELEdUsUJs&feature=em-share_video_user).

Szabadkozott is a „leader”, hogy még a második koncert is hátravan. Játszottak a szó legnemesebb értelmében könnyedén, lazán, természetesen, felszabadultan, örömmel. Mi pedig lenyűgözve hallgattunk. Csodáltuk a virtuozitást, a szemkontaktust, amellyel a partnereit szinte hipnotizálta, az ötletes és kiszámíthatatlanul izgalmas fordulatokat, a váratlan, de „blikkfangos” befejezéseket. Talán mellékes körülmény, de az külön élmény, ahogyan Calderazzo játszik a hangszeren. Szinte táncol, mindkét lábával veri a ritmust, szinte gyalogolva, majd keresztbetett lábakkal ülve bűvöli a billentyűket, néha feláll játék közben, és halkan énekel. Halványvörös zakóját az első szám felénél „menetközben” a földre dobta, mert olyan tüzesen, energikusan játszott, hogy még a viszonylag hűvös teremben is azonnal melege lett.

A repertoáron saját kompozíciók és standardek egyaránt szerepeltek, a gyors és lassú számok megfelelő arányban követték egymást. Amit „üzembiztosan” felismertem, az Calderazzo „The Mighty Sword”  és „To Be Confirmed” című számai voltak, Bill Evans „Time Remembered” c. kompozíciója és a jó öreg „My Foolish Heart”, de a „Cheek to Cheek” c. régi „sláger” is elhangzott, mégpedig két változatban is, modern, jelenkori arcot kölcsönözve a standardeknek. Volt swing, Monk-os patternek, flamenco ritmusok, romantikusan áradó, nagyívű zene.  A ritmus- és tempóváltások is szerves részei Calderazzo előadásmódjának, meghökkentő díszítések, variációk, olykor monoton ismétlődő motívumok, máskor elképesztő futamok, a melódia lebilincselő kibontása. Tényleg szájtátva hallgattuk játéktechnikai mutatványait is, amelyek sohasem váltak öncélú bravúrokká. És mindezekben méltó társai voltak a ritmustandem „munkatársai”. Ben Wolfe kimagasló képességű bőgős, ami nem csak technikájában mutatkozik meg, de említett „előéletét” ismerve érthetően ideális kísérő. Nekem sokkal jobban tetszett a játéka, mint Le Fleming-é három éve. Donald Edwards, a dobos pedig azért (is) nagyon tetszett, mert a legmaibb dobjáték produkálása mellett nem nőtt a zongorista fejére, sem hangerőben sem dinamikában nem akarta túlszárnyalni a főszereplőt. Még egy számon belül is seprőre váltott, ha éppen azt igényelte a másik két zenész játéka, pedig az ütővel sem verte volna agyon a játékot. A bolero résznél olyan kasztanyett hangzást produkált, mint egy flamenco-muzsikus.

Egyébként számomra egy zongoratrió akkor hiteles, ha nem hiányolok egy-két fúvós szólistát. Nos, ezúttal így is volt. Azt is elfogadtuk, hogy minden lelkes taps dacára az említett szóló-ráadás után nem folytatódott a varázslat, hiszen – mint megtudtam – Zágrábból jöttek, és Prágába utaztak tovább ezen a kéthetes zsúfolt koncertkörúton. Még pár perces gratulációk, fotózások, dedikálás és jöhetett a második koncert. Mi pedig csak abban reménykedhetünk, hogy egy-két év elteltével talán újra „hazai pályán” találkozhatunk Calderazzo valamelyik csapatával, mert – mint tudjuk: az élő zenét semmi sem helyettesíti.

https://www.youtube.com/watch?v=8ALhQhGjIZk&feature=em-share_video_user