Deseő Csaba – Kettősfogás (Gramofon könyvek, 2017)
Valahogy így szól a szakállas vicc: Kijön a jazz-hegedűs új lemeze. És megjelenik róla a kritika: "Ez a lemez a világ összes jazz-hegedű-rajongójának tetszeni fog! Mind a háromnak…". Vagyis a poén lényege, hogy a jazz-hegedű, a jazz-hegedülés valahogy soha nem került bele a jazz 'mainstream'-jébe... Grappelli ide, Ponty oda, Urbaniak amoda. Ezen a helyzeten nyilván nem fogunk tudni változtatni, és hát ugye ízlések és pofonok, vagyis kinek a pap, kinek a papné. Viszont nagy örömünkre szolgál, hogy ebben a nagyon ritka kategóriában Magyarország adott a világnak egy szuperklasszist Deseő Csaba személyében. S még nagyobb örömünkre szolgálhat az is, hogy Csaba megírta (illetve tollba mondta Márton Attilának) életét a „Kettősfogás” című könyvben (amely könyvnek: tessék felírni!!!: november 16-án 16 órakor lesz a bemutatója a Duna Palotában.)
Szóval, Kettősfogás. Ugyebár, ez az, amikor a hegedűs egyszerre két húrt húz meg. Ez természetesen nem egyszerű dolog, mert egyrészt a vonót kell egyszerre két húron húzni, másrészt eltérő ujjakat kell letenni a megfelelő helyekre, így létrehozva a hangközt. De természetesen, ebben a könyvben a kettősfogás szó sok mást is jelent, mégpedig, első jelentésben azt a meglehetősen nehéz feladatot, ahogy Csaba egyszerre "ült meg egy fenékkel két lovat", vagyis játszott, hosszú évtizedekig, párhuzamosan - és a legmagasabb szinten!! - klasszikus zenét (brácsásként a Ferencsik János Állami Hangversenyzenekarában) és jazz-t (különféle hazai és nemzetközi formációkkal). De a kettősfogás kifejezés vonatkozhat akár arra a műveletre (művészetre?) is, amellyel Csaba (és vele együtt a szocialista Magyarország korlátai között élő, alkotó emberek százezrei) próbáltak egyensúlyozni a vasfüggöny mögötti élet realitásai, és a vasfüggönyön túl mutató művészi és emberi ambíciók között.
Mert ebben a könyvben - párhuzamosan Csaba életútjának kibontakozása mellett - betekintést kapunk a második világháború utáni időszak (Csaba gyerekkora) realitásaiba, az ötvenes évek "szűk levegőjének" hatására a magyar emberek életére (Csaba serdülőkora), a hatvanas évek konszolidációs időszakára (Csaba fiatal felnőtt - pályakezdő kora), és mindenre, ami ezzel együtt járt. Ezek a - hál istennek, talán mára már elfeledett - (illetve fiatalok számára teljesen ismeretlen és hihetetlen) kifejezések és koncepciók, mint "osztályidegen", "kitelepítés", "X-jel a személyzeti lapon", "disszidálás", "kivándorlás", "ÁVH", "ellenforradalom", "KISZ-igazolvány", NDK/NSZK, "piros útlevél", kemény valuta, autóra várás a Merkúrnál, seftelések a "baráti" országokban, rettegések egy-egy vámvizsgálatkor, teljes vagyonelkobzás és a rokonok megbüntetése (útlevélbevonás) családtag disszidálása kapcsán... közben a mindent átható állandó félelem a besúgóktól. És az öngyilkosság...... a könyv oldalain legalább féltucat körül van azon művészek, kollégák száma, akik ezt a "kiutat" választották a "létező szocializmus" realitásaiból. Ahogy Csaba írja a könyv közepe táján: "Egy mai fiatal olvasó el tudja ezt képzelni? Nem hiszem!"
A könyv klasszikus vonalát nem részletezném a JazzMa olvasóinak; elég az hozzá, hogy Csaba a Hangversenyzenekarral bejárta a világot Amerikától Japánig, és a legnagyobb karmesterekkel, a leghíresebb koncerttermekben (a Carnegie Hall-tól a Royal Albert Hall-ig) dolgozhatott Magyaroszágon is, és külföldön is (de közben, amikor csak tudott, jazzklubokba járt esténként!!).
A könyv jazz vonalát sem részletezném túlzottan... Mindenki menjen, vegye meg és olvassa el a könyvet! De azért annyit megemlítek, hogy a könyv megannyi kor-dokumentáció szempontjából lényeges információt tartalmaz, a magyar jazz kezdeteiről (Dália Klub, Pernye András szerepe a műfaj elfogadtatásában a kezdetekkor, a korai Jazz Antológia lemezek, Szabó Gábor magyarországi hazalátogatásainak részletei, a Marczibányi téri Jazz Klub az Interbrass-szal... amiből aztán az Ultraviola lemez születik). Rengeteg megkapó és/vagy meghökkentő részletet ismerünk meg Csaba életéből: Csaba, a pesti gyerek, Csorvásra kitelepítve, az alföldi gyapotföldön (!!!) dolgozik, de emellett a saját készítésű detektoros rádióján az Újvidéki Rádión Benny Goodman-t és Stéphane Grappelli-t hallgat. Vagy amikor Csaba a Voice of America rádión
Willis Conover jazz adásait hallgatja, és pár évtized múlva azon találja magát, hogy Conover-rel vacsorázgat New York-ban! És persze bepillantást nyerünk, hogy is volt az, hogy Csaba hamarabb készíthetett lemezt az NSZK-ban (Four String Tschaba - nem is akárhol: a legnagyobbnak számító MPS lemezkiadónál!), mint szülőhazájában... még úgy is, hogy Csaba, tulajdonképpen, még szerencsésnek is mondható, mert nem pikkeltek rá az "Elizélt Palota" fura urai, és több lemezt is megjelentetett, miközben sok kiváló magyar jazz-zenész csak egy lemezt "kapott" (még többen pedig egyet sem).
Ultraviola, Blue String, Hot Club Budapest Kovács Andorral, Magic Violin, Tale... bepillanást nyerünk ezen, ma már klasszikusnak mondható lemezek születésébe (habár, szívem szerint, még több részletet, "kis színes" történetet is szívesen olvastam volna ezekről a projektekről és a zenészkollégákról, akik ezeken játszottak, Másik Jánostól Gárdonyi Lászlóig, Kruza Richárdtól Gyárfás Istvánig - és, ha már a kívánságműsornál tartunk, én a könyv végére egy részletes diszkográfiát is szívesen láttam volna). És eközben végigkövethetjük, hogyan vált Csaba a legnagyobb jazz-zenészek (Jean-Luc Ponty, Albert Mangelsdorff, Didier Lockwood, Szabó Gábor, John Lewis, Bosko Petrović, Paquito D'Rivera...) távoli rajongójából elfogadott, megbecsült, egyenrangú kollégájukká.
A könyv végig szigorúan követi az időrendet (és emiatt a klasszikus és a jazz tevékenységek között folyamatosan "ugrál"). Stílusa derűs-tárgyilagos, időnként fanyar humorral fűszerezett. Minden mondatán átüt a szerző szerény, őszinte személyisége: Deseő Csaba egy igazi úriember. Kollégákra, munkatársakra (a ritka kivételtől eltekintve) rosszat nem mond: akkor inkább nem szól semmit. Nyilván "lejön" az olvasónak, hogy ha Csaba nem Magyarországon született volna, hanem mondjuk pár ezer kilométerrel nyugatabbra, akkor milyen pályát futhatott volna be. De a szerzőben nincs keserűség, nincs benne megbánás a meghozott döntések miatt. Csaba hosszú életpályát futott be, és ezalatt sajnos el kellett búcsúztatnia sok pályatársat, és feleségét is. Legyőzött egy súlyos betegséget, és még mindig, a mai napig aktív zenész, pedig majd' húsz év telt el hivatalos nyugdíjba vonulása óta. Talán csak az utolsó oldalon üt át egy kis szomorúság: "Talán még hátra van egy kis idő, de minden koncert után arra gondolok: lehet, hogy ez volt az utolsó." Minden zenerajongóval (és Pató Pál úrral) együtt csak azt tudom mondani erre: Ej, ráérünk arra még!
És még egy megfigyelés: a könyv tanúsága szerint, rengeteg, ritka, értékes felvétel van még "fiókban", és egyes lemezek gyakorlatilag elérhetetlenek (pl. a Jazzette kiadásban, Jugoszláviában megjelent "The Swinging Violin of Csaba Deseo"). Talán lenne arra még valamilyen lehetőség, hogy ezek, valamilyen formában, újra napvilágot lássanak!
