A HAMMOND DOKTOR „RENDELÉSE”, AVAGY A LONNIE SMITH TRIO KONCERTJE A BJC-BEN 2017. NOVEMBER 8-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: DESEŐ CSABA
Az orgona használata a jazzben már szinte a legkorábbi időktől ismeretes. Külön korszakot képviselt egy másik Smith (Jimmy) a jazztörténetben, aki félévszázadig uralta a helyzetet. Akkoriban annyira népszerű volt a hangszer, hogy rajta kívül még tucatnyi híres orgonista volt „forgalomban”. Manapság viszont a BJC-ben már szerepelt Joey DeFrancesco mellett alighanem Dr. Lonnie Smith neve ugrik be minden jazzkedvelőnek, ha a Hammond kerül szóba.
Ahogyan említettem a Hammond sok jazz zenészt „megkísértett” a jazz hosszú történetében, elsősorban persze a zongoristákat: Fats Waller-től Count Basie-n át Peterson-ig hosszú a sor. Akik viszont „főállásban” orgonáltak, ott aztán terjedelmes a névsor: Jimmy Smith mellett Big John Patton, Shirley Scott, Jack McDuff, Don Patterson, Richard „Groove” Holmes, Larry Young, csak akik hirtelen eszembe jutottak. De később is akadtak bőven Larry Goldings-tól Sam Yahel-ig. Európában talán a német Barbara Dennerlein az egyik legjobb. Természetesen a progresszív rock zenében is fontos szerepet kapott a hangszer, nem is említve a feketék egyházi zenéjét, a gospel énekesek, vagy kórusok kíséretét. És érdekes, hogy a közelebbi múltban olyan modern jazz ikonok is csináltak orgonás triókat, vagy projekteket, mint John Abercrombie, James Carter, vagy Pat Metheny.
Lonnie Smith első hazai látogatása nem a szokásos koncertmeghívásra történt, hanem a szombathelyi Lamantin fesztiválra, mégpedig 2011-ben. Emlékszem, hogy Premecz Matyitól értesültem – utólag – a dologról és evett a sárga irigység.
Aztán 2013 márciusában a MüPában lépett fel és én az első sorból néztem a produkciót. Ott árusították azt a CD-t, amiről gyorsan kiderült, hogy a felvételek egyik fele az említett szombathelyi koncerten készült – és Válik Laci hangmérnök barátom munkáját dicséri. A lemez címe egyébként „The Healer”, és Jonathan Kreisberg gitározik, Jamire Williams dobol rajta. Egy másik, jóval korábbi, 2006-os albuma, a „Jungle Soul” is kedvenceim közé tartozik. Ezen kvartettben játszik, amelynek gitárosa Peter Bernstein.
Nos, ilyen előzmények után persze nagy örömmel fedeztem fel a már hetek óta látható hirdetéseken a jól ismert – egy maharadzsát idéző – turbános arcot. Szóval a „doki” is ellátogat a Down Beat magazin által minden évben a világ legfontosabb jazz színhelyeinek (great jazz venues) sorában helyet foglaló BJC-be. (Hazai vonatkozásban az egyetlen az idén februárban közzétett 195 klub között.)
Kis hazánkban egyébként még Szegeden is fellépett és 2013 márciusában a MüPa koncertjén az említett trió formációval játszott. A BJC műsorfüzetéből kiderült, hogy a trió összetételében mindössze annyi változás van a korábbiakhoz képest, hogy a dobos nem Jamire Williams, hanem Xavier Breaker lesz. (Szerencsére a doktor úr maradt.) Az ifjú dobosról meg az derült ki, hogy Dr. Smith unokája, de ezt csak a koncerten tudtuk meg a büszke nagyapától.
Én történetesen szeretem a Hammond B3-at. (Aki ilyen öreg, mint én, az már évtizedekkel ezelőtt hallhatta a pesti szakértőktől, hogy az un. Blue Note zene nem igazi jazz /nem zavarta őket, hogy ilyenek voltak ott szerződésben, mint Freddie Hubbard, Dexter Gordon, Joe Henderson, Horace Silver stb./, vagy az orgona, a vibrafon és még ki tudja mely hangszerek is cikik, aztán a vokális jazz sem kell, ki tudja miért stb. stb.) Ennél nagyobb hülyeségeket csak a MüPa liftjeiben hallok, meg koncertek előtt bárhol a szomszédjaimtól. Hiába Magyarország egy jazz nagyhatalom, mindenki nagyon ért a műfajhoz, legfeljebb nem tudja megkülönböztetni Janicsák Vecát Ella Fitzgerald-tól.)
Na, de a koncertről is valamicskét. Először is rettenetes volt a hangerő abban a relatíve kis teremben. Tényleg a fájdalomküszöböt közelítette. A kevesebb több lett volna. Ez utóbbi – sajnos – olykor a zenére is érvényesnek volt mondható. Ugyanis a hatásvadász patter-nek, a mindenki által kiszámítható zenei frázisok beiktatása a kevésbé vájtfülű, pusztán szórakozni vágyó embereket leszámítva, bizony nem feltétlenül értékelendő. Persze, nem véletlenül lehet Soul Doctor néven olvasni róla az amerikai jazzsajtóban. (Down Beat, 2012 októberi szám). Kitűnően felépített számok sorakoztak, összesen hat, melyek átlagban lehettek negyedórásak, vagy kicsit hosszabbak, szóval a nettó másfél óra, vagy inkább 100 perc mindenképpen megvolt. Mivel a konferálás fel sem vetődött, a koncert számomra felért egy „blindfold test”-tel, kivéve, hogy azt észleltem, hogy kik is játszanak. Most már csak annyi maradt, hogy a Mester 25, saját neve alatt megjelent albumáról (amiből jó, ha három van meg nekem) mi is került terítékre.
A Hammond tetején lévő Korg keyboard-dal földöntúli hangokat is kreált, voltak „vonósok”, trombita imitáció, nyilván ez is az új játékmód tartozéka, nekem azért a korábbi dolgok sokkal inkább tetszenek, hiszen a Hammond kiegészítők nélkül is egy nagyszerű instrumentum. Például Jimmy Smith azon triója, ahol Kenny Burrell gitározott és Grady Tate dobolt (Organ Grinder’s Swing) milyen nagyszerű volt, nem kellettek ezek a „modern” trükkök. Különben a két sideman kifejezetten óriási volt, különösen a gitáros, Jonathan Kreisberg. Valami gyönyörű soundja van, különösebben nem virtuóz, de szívből jövő játéka szinte főszereplővé tette. Még sokkal jobb, mint volt pár éve!!!
A dobos is kiváló volt, éppen a Stanley Jordan koncert kapcsán mondtam el, hogy az új fekete generációk (már legalább három) olyan dobosokat mutat fel, amilyenek Amerikán kívül alig vannak.
Amit jól felismertem a hat eljátszott számból az két Lonnie Smith kompozíció volt: a „Backtrack” és a „Pilgrimage”. Mindkettő elhangzott a Lamantin fesztiválon, és rajta van a „The Healer” című CD-n. (Premecz Matyi ott volt tegnap, talán meg tud erősíteni.) Aztán azt hiszem, a jó öreg Hoagy Carmichael standard, a „Rockin’ Chair” is elhangzott, kellően „megbolondítva”, no meg egy remek gyors latin szám. A hatodik pedig felejthető, mert valami fémbot-szerű egyhúros basszgitár-féleséget ragadott a „leader” és azzal bravúroskodott, amiből végül egy komplett szám kerekedett ki, amikor mégis az orgonához ült. Ez a szerkentyű már régi mániája lehet, mert a MüPában is elővette, és a 2005-ös „Jungle Soul” c. lemezen is ott a fotója.
Hát így zajlott le Dr. Smith „rendelése”. Kíváncsian várom esetleges más beszámolók és értékelések megjelenését, hiszen több zenészt és „írástudót” is láttam a második koncertre várakozók között. Az pedig továbbra is érvényes, hogy a direkt élményt semmi sem pótolja.
