Hiromi-Edmar Castaneda Duo, Jazz Alley, Seattle, USA (2017. november 10.)
Hiromi Uehara - zongora, Edmar Castaneda – hárfa, így állt fel a duó, amely az ugyanilyen felállású új lemez (Telarc) anyagával járja a világot. Hiromi, ahogy szokott, villámgyors futamokkal, hirtelen váltásokkal, elementáris energiával játszott. Edmar Castaneda is magával ragadó muzikalitással játszott, virtuóz megoldásokkal kápráztatott el mindenkit, megmutatva, hogy a hárfázásban (jazz-hárfázásban) sokkal több lehetőség van, mint amit eddig erről a dologról gondoltunk: tud a hárfa nemcsak hárfaként, de kora-ként, klasszikus gitárként, fretless basszusgitárként és citeraként is szólni... csak tudni kell rajta játszani. (Habár, az igazat megvallva, nem hiszem, hogy túl sokat gondolkodik az átlag jazz-hallgató a hárfázáson; a hárfa ugyebár inkább a klasszikus zene, a 'New Age' és az angyalok hangszerének számít. Na, ennek a sztereotípiának vet véget ez a bogotai/new york-i srác.)
Habár Hiromi zenéjét pályafutása kezdete óta nagyon szeretem, az utolsó Hiromi koncertet, amelyet ugyancsak a Jazz Alley-ben láttam, eléggé "lehúztam",
http://www.jazzma.hu/hirek/2015/09/27/hiromi-trio-jazz-alley-seattle-usa-2015-szeptember-20
de azért azzal fejeztem be, hogy "...és biztosan lesznek még a jövőben finomabb, nüanszosabb, jazzesebb projektjei is."
Na, ez a mostani, ez most olyan. Finom, nüanszos zene: nemcsak a jazz, hanem a klasszikus zene, és esetenként a New Age elemei is fellelhetők benne. A koncert anyagában felváltva Hiromi és Edmar kompozíciói szerepeltek, a végén egy hosszabb Hiromi szóló, és egy hosszabb Edmar szóló. Ráadásnak pedig a "Concierto de Aranjuez", és a "Spain". Ezen utóbbiak talán kicsit már elcsépeltek, de a széles közönségtömegeknek láthatólag nagyon bejöttek. A koncert anyagából számomra kiemelkedett egy kaotikus "Harp in New York" darab (Edmar-tól) a lírai "Moonlight, Sunshine" kompozíció (Hiromi-tól), és Edmar Castaneda "For Jaco" darabja, amelyben Jaco Pastorius basszusgitárját próbálta (több-kevesebb sikerrel) elénk tenni a hárfajátékával, míg Hiromi, a zongora három legmélyebb hangjának leütésével-pengetésével varázsolt. Szerintem Jaco-nak kimondottan tetszett volna ez a dolog.
Érdekes történet amúgy mind a kettőjüké, az "Amerika, mint Melting Pot" koncepciót jól illusztrálja. Mind a ketten körülbelül egyidőben, húsz éve érkeztek Amerikába. Edmar Kolumbiából érkezett, New York-ban kötött ki, úgy, hogy csak a folk és klasszikus hárfázást tanulta (édesapjától, aki ugyancsak a hangszer mestere volt), a jazz-t nem ismerte, és a New York-i session-játékokon és jazz-klubokban hallgatóként töltött esték százai tanították meg rá. Hiromi, mint gyermek-zongorista zsenipalánta érkezett Japánból, ahol elsősorban klasszikus zenét tanult (meg lehet találni a Youtube-on a klipeket, amelyeken egy cuki 10-15 éves japán kislány hihetetlen technikával klasszikusokat zongorázik). Hiromi-nak Bostonban a Berklee-n indult a jazz-karrierje, Ahmad Jamal, Chick Corea, Gary Burton és sok más jazz-félisten mentorságát élvezve.
És most itt játszanak együtt, az amerikai közönségnek (amely közönségben, egyébként, tucatnyi ország fiai-lányai is ott ülnek). (És egy magyar kutatóorvos, aki ugyancsak huszonegypár éve érkezett Amerikába, írja a koncertbeszámolót.) Mondom, Melting Pot: "olvasztótégely".
Másfél óra játék: szigorúan csak ennyi, utána autogramm-osztás az új CD-re: gyorstalpaló módra, mert már kinn sorakozott a második szett közönsége.
A fényképezést, régi rossz szokása szerint, Hiromi szigorúan betiltotta a koncert legelején. (Különben sem lehet róla, legalábbis iPhone-nal rendes képeket, csak elmosódottakat készíteni, mert folyamatosan mozog, ugrál, előre-hátra dőlöget zongorajáték közben.) Azért pár homályos "candid camera" felvétellel tudok szolgálni. Kémfotók.
