Keresés

Hírek


Emlékek, hangok, hangulatok, dixieland-ben elmesélve

Bemutatkozik legújabb debreceni tudósítónk, Endes Miska! - A szerk.

2017 november vége van, ahogyan ez az előző esztendőkben is megtörtént. Akik ma eljöttünk meghallgatni a Debreceni Dixieland Jazz Band koncertjét, nem is sejtjük, miért ők, miért most és milyen érzések közepette szólaltatják meg hangszereiket. Nem csak nekünk, de nekik is fontos, egyszeri és megismételhetetlen esemény – ahogyan a címben is ott rejtőzik. Előcsalják, mi pedig befogadjuk lelkünkben, hogy majd időről időre feltörjenek az emlékek, a dixi varázsos hangulatai által.

Mire emlékezünk? Egy másik november végére, amelyet 1972-ben jegyeznek: az első, legelső Debreceni Jazznapok, azaz annak egyestés megszületésére. És negyvenöt év is lehet kerek, ha akarjuk, s miért ne akarnánk? Hiszen ebből az eseményből virágzott ki szemünk előtt, fülünk hallatára a most zenélni, emlékezni készülő muzsikus társaság, s hogy mindezt megosszák velünk. S bizony, már ők is harminchárom éve hirdetik és játsszák szívből a jazz örök szépségét, vidámságát, bánatát. A szerteszálló hangok, akkordok, szólók és tuttik pedig nem tűnnek el a végtelenbe, hiszen letéteményesei az újabb emlékeket elénk varázsoló D. D. J. B. koncerteknek. Isten éltessen zenészt, hallgatót, az emberiséget!

Nos, ezekkel a gondolatokkal konferálta fel Dr. Endes Mihály a késő őszi hónap 30-i didergős estéjén, ám szívmelengetően telt házas hallgatóság előtt az archaikus vonulatú jazz egyik legkiválóbb hazai, de mindenütt szívesen fogadott csapatát. A lepergett 33 esztendő során számos tag kicserélődött, közöttük az élet elfogadhatatlan „rendje” szerint eltávozott és meggyászolt személyek. Ez ugyan az utolsó években némi stílusváltozással is járt, és ha a „retrográd irányba való” kifejezést használjuk, az bizony esetünkben erősen pozitív (!) dolgokat jelent. A már régen kifehéredett dixi helyett ismét sötét, funky-s árnyalatú, mondjuk ki, New Orleans-i hangzás árad a pódiumról. A vájtfülűek csettintenek, a laikus tömeg (amely végső fokon „eltartja” ezt a műfajt), szóval ők zsigerből sommásabban fogalmaznak (hallottam – közöttük ültem...), imígyen: baró jól nyomják.

A csapat? Kovács János (trombita, ének), Gyarmathy István (klarinét), Tóth Dániel (harsona), Gyarmati Zoltán (szopraninoszaxofon), Kerekes Imre (tubajátékáról szuperlatívuszokban kéne szólni, de nem illik…). Azt azért elárulta, hogy a tengerentúlon leparolázott Sam Pilafian-nel, igen, aki talán két tubán is tudna egyszerre játszani (de nem teszi). Tikász Sándor (bendzsó, ha kedve tartja, gitár), Pataji Géza (a dobok és cintányérok ura). És, mint mennyből az angyal, leugrott Pestről szeretettel várt vendégként Gyárfás István, s legott beugrott közéjük gitározni (meg bendzsóval, hogy „szót értsen” Tikásszal. Ők jól elvoltak, mi meg debreceni módra „sukkot kaptunk”. Hát hogyne! A pozaun glisszandóitól (az a fránya slide...), a tuba kontrapunktos böffenéseitől? A nagydob dübörgése egyenesen a Mississippi habját felkavaró vénséges vén lapátkerekes gőzhajóit idézték lelki szemeink és füleink elé. Buddy Bolden trombitáját Kovács tanár úr reccsentette meg, Gyarmathy Pisti új terceket húzott elő bűvészkalapjából. Ezt mind ők, a mieink csinálták – nekünk.

A banda 14 számmal töltötte meg képzeletbeli csizmáinkat, tekintettel a közeli Mikulásra. A pattogós, döngölős örökzöldek hangszereiken virágba borultak, a blues-ok kifényesedtek, mélabú helyett lelket vidítottak. Kaptunk újdonságot is, Teremtőt dicsőitő két gospelt, valamint egy szívhez szóló hagyományos templomi éneket – megjazzesítve. Gazdagok, hatalmasok, média, meg sokan mások! Szeressétek egy kicsit jobban őket! A D.D.J.B.-t. Mondjuk feleannyira, mint mi, már az is sokat jelentene.



Vissza a hírekhez