FRENETIKUS HARD BOP, AVAGY A MAKOVICS DÉNES SEXTET KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2017. DECEMBER 13-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA

Makovics Dénes „régi bútordarab” a hazai jazzben, Sokoldalúsága igazán imponáló. Ezt jól illusztrálja a néhány évvel ezelőtt megjelent „Magic Dialogues” című lemeze is, amelyen a különféle formációkban szereplő – csak az ismertebb – zenészpartnereinek száma meghaladja a húszat, nem is említve a közreműködő Budapest Jazz Orchestra csaknem ugyanennyi muzsikusát. (Zolbert /Albert Zoltán/ kritikáját lásd: Lemezpolc rovatunkban 2014. február 23-i dátummal.) http://www.jazzma.hu/lemezpolc/hazai-eloadok/makovics-denes/magic-dialogues/kritika/makovics-denes-magic-dialogues

Dénesre már igen régen felfigyeltem, követtem sokoldalú munkásságát, ezt azzal is bizonyíthatom, hogy a 2002. május 31-én a Márványteremben 40. születésnapja alkalmával adott koncertjét a rádió adásából még CD-re is sikerült rögzíteni. Mégpedig egy profi „hangász” barátom segítségével kiváló minőségben, ennek egy kópiáját tegnap át is adtam Dénesnek, aminek igazán megörült. Az akkori felállásban természetesen a szaxofonon-család különféle hangszerein, valamint fuvolán is játszott, Szabó Dani zongorázott (bizony ő az, aki már évek óta L.A. lakosa), Oláh Zoli bőgőzött és Cseh Balázs dobolt. Mit mondjak remek zene, mert ráhangolódásnak meghallgattam a koncert előtt.
A tegnap bemutatkozott szextettben a „leader” tenor- és szopránszaxofont „használt” és persze fuvolázott is, Pecze Balázs trombitán és szárnykürtön, Schreck Ferenc harsonán játszott, Cseke Gábor zongorázott, Hárs Viktor bőgőzött és Serei Dániel dobolt. A fuvolajátékot külön is nagyon kell értékelni, mert hihetetlenül titka a hazai jazzéletben, Dénes viszont soha nem hagyja ki.
Csak üdvözölni lehet azt is, hogy végre egy ilyen ütőképes együttes élén láthattuk-hallhattuk Dénest! Annak meg pláne örülhetünk, hogy nem egy alkalomra állt össze ez a remek csapat, hanem lesz folytatása!
Fantasztikus élményben lehetett része annak, aki tegnap este a BJC-t választotta az áruházak helyett! Ez az a zene, amely gyakorlatilag hiányzik a műfaj hazai palettájáról! Időnként a MAO tagjaiból alakult – például a jazztörténeti fontosságú (Kind of Blue) lemezek élő reprodukálását felvállaló alkalmi társulások, no meg Pataj Gyuri kvintett felállásai játszanak ilyen remek hard-bop zenét. Igaz, hogy Dénes csapatában rajta kívül mind BJO-isták… (Kivéve Cseke Gábort, aki MAO-ista!)

Vérbő hard-bop, a műfaj legéletképesebb irányzata, ami soha nem megy ki a „divatból”, és ami ennek a műfajnak a csúcs, legalábbis az én olvasatomban.  És mi volt a repertoáron? Három remek Makovics szerzemény: a „Sunset”, a „Song for John” (McLaughlin tiszteletére) és az „Endless Fifth”, valamint Wayne Shorter „This Is for Albert” című kompozíciója (Bud Powell tiszteletére, akinek a „hivatalos” keresztneve Albert volt), Mulgrew Miller-től a „Second Thoughts”, Ron Carter-től az „Eighty One” és a „Sambop”, amely Cannonball Adderley 1962-es braziliai vendégszereplésekor került lemezre, amikor a Bossa Rio Sextet-tel játszott. (A leghíresebb tag ott Sergio Mendes volt, de a számot Durval Ferreira és Mauricio Einhorn írták.) Ja, és el ne felejtsem a ráadást, ami Michael Brecker „Suspone”-ja volt.
Ez a szimpla „leltár”. De micsoda zene hangzott el! Már ahogyan megszólalt a három fúvós és a fenomenális ritmus szekció a nyitó Albert-ben, egyszerűen lenyűgözött. Na ez az a zene, amit imádok és – hiányolok! Ilyet játszott az Art Blakey Jazz Messengers a fénykorában, amikor a felállás így festett: Wayne Shorter (!), Freddie Hubbard, Curtis Fuller, Cedar Walton, Reggie Workman és persze az, akit illene elsőként írni: Art Blakey. (És például a „Caravan” c. albumon az Albert mellett Shorter másik klasszikusa is fellelhető: a „Sweet and Sour”!)
Ebben a hangnemben és Dénes három veretes kompozíciójával folytatódott a program, majd a második szettben került sorra a Miller-, a Carter-, a latin- és a Brecker-kompozíció (ebben a sorrendben). Dénes szerzeményei teljesen egyenértékűen, szervesen illeszkedtek a sorba, senki sem hihette, hogy nem a nagynevű amerikai hangszeres-komponisták valamelyik darabját halljuk! A Sunset-tel kapcsolatban jogos büszkeséggel mondta el, hogy az a European Real Book-ban is megtalálható, amibe csak a legjobb jazz-kompozíciók kerülnek be!
A zenészek felejthetetlen teljesítményt (és számunkra élményt) nyújtottak. Mindhárom fúvós és a zongora is terjedelmes, élvezetes szólókkal kápráztatott el minket, a két ritmushangszer ugyan alig kapott lehetőséget szólóra, de elképesztően remek játékuk mutatta meg nélkülözhetetlenségüket. Azért a „Sambop”-ban és a „Suspone”-ban Hárs Viktor is megmutathatta oroszlánkörmeit, és ugyanezekben Serei Dani dobszólói aratott zajos sikert. (Először verők nélkül kézzel, majd klasszikusan felépített dobszóló hangzott el.) Ami a zajos sikert illeti, szinte minden szóló azt kapott – indokoltan. Annyira a helyén volt minden, a hangszerelések hibátlan kivitelezése (a gyanútlan hallgatónak eszébe sem jut, hogy mi munka áll mögötte), a témák szellemes felvezetése (volt zongora-, de még dob-intro is), a kifogástalan szólók változatossága (tekintve, hogy összesen hat fúvóshangszer volt „forgalomban”), a remek összjáték.

Ahogyan már említettem, nagy élmény volt Dénes fuvolajátéka, de a szoprán is lenyűgöző volt, különösen az „Eighty One”-ban.

Pecze Balázsról is csak felsőfokú jelzőkkel beszélhetünk, akár trombitált, akár szárnykürtön játszott.

Schreck Feri is a tőle megszokott magas színvonalon muzsikált.

Cseke Gabi zongoraszólói pedig egyszerűen briliánsak. Egyszer mondta nekem, hogy Cedar Walton a kedvencei közé tartozik. Itt aztán lubickolhatott a nagy előd által is favorizált stílusban, bár Gabesz minden irányzatban otthon van!

De lehet-e zenéről írni?  Nem, inkább jelen kell lenni, mert az élő zenét semmi sem pótolja, még karácsonyi bevásárlás idején sem!