Keresés

Sztárinterjú


The Joshua Redman interview - 1996 2012. február 15., Maloschik Róbert-Csányi Attila

Mint az előző "úti beszámolónkból" kiderült, lapunk nemrég egy franciaországi filmfesztiválon, ha nem is egészen "hivatalosan", de már találkozott a tenorszaxofon 27 éves korára már meg is koronázott új királyával. Akkor a "tömeg" és a menedzsment utunkba állt. Aztán itthon a Warner Brothers-től Bartucz Katika kérésemre "elintézte az exkluzívot" is. Mint megtudtuk, annyira "pezsegnek" az újságírók Joshua körül, hogy csak személyi titkárán keresztül lehet megközelíteni. A kimért férfihang előbb ellenőrizte az előre megadott adatokat, s miután minden stimmelt, csak azután kapcsolta a Redman dinasztia legfiatalabb, de máris leghíresebb tagját. Ez egyébként az első hosszabb lélegzetű interjú, amit magyar újságnak (MaJazz, you know!) és egyben magyar újságírónak adott.

joshua-redman-1996.jpg


Joshua Redman: Hello!

MJ: Halló, a MaJazz-től hívom Budapestről.

JR: Hi, how ya doin'?

MJ: Emlékszik rám, pár hete találkoztunk Deauville-ben?

JR: Ja, Ön az? Hát hogy ne emlékeznék? Hogy van?

MJ: Kösz jól. Először engedje meg, hogy megkérdezzem, hol és mikor született, mert mániákusan gyűjtöm az ilyen adatokat.

JR: A kaliforniai Berkeley-ben születettem, ez egy kisváros San Francisco mellett,1969. február 1-én.

MJ: És mikor kezdett szaxofonozni?

JR: 11 éves koromban.

MJ: Igazam van, ha azt gondolom, hogy azért választotta a tenorszaxofont, mert mikor Ön kis gyermek volt apja, a szintén tenorszaxofonos Dewey Redman tagja volt a világhírű Keith Jarrett Quartet-nek?

JR: Látja, mindenki ezt hiszi, pedig ennél sokkal "terhesebb" az igazság. Elmondom Önnek, pedig nem nagyon szívesen beszélek erről, soha egy napot sem éltem apámmal. Dewey 1968-ban egy darabig együttélt anyámmal, de nemhogy nem vette el, hanem amikor megtudta, hogy terhes, otthagyta. Így anyám egyedül nevelt fel. Tehát ő, mint apa nem lehetett nekem példakép. Nem azért választottam a tenorszaxofont, mert apám nyomdokain akartam haladni, hanem mert nagyon tetszett a hangja.

Mj: Elnézést a kérdésért!

JR: Sose bánja, mára a sebek begyógyultak, már készítettem egy pár lemezfelvételt Dewey Redman-nel, sőt koncerteztünk is együtt.

MJ: Akkor viszont hadd tegyem úgy fel a kérdést, ki volt az első nagy szaxofonos ideálja?

JR: Erre elég nehéz válaszolni. Úgy értem, hogy hallgattam John Coltrane-t, Stanley Turrentine-t, Cannonball Adderley-t, de nem igazán példaképeim ők, egyszerűen csak tetszett a játékuk. Aztán kamaszkoromban felfedeztem Sonny Rollins-t. Azt hiszem, ő volt rám a legnagyobb hatással. De nagyon szeretem Dexter Gordont, Lester Young-ot, Ben Webstert, Gene Ammonst. Tehát úgy nem lehet az én esetemben fogalmazni, hogy egy ideálom lett volna.

MJ: Ha jól tudom, diplomás ember, de nem "zenélésből" szerezte a diplomáját.

JR: Ezt látja jól tudja. Boston-ban jártam a Harvard Egyetemre és szociológiából diplomáztam.

MJ: Nem egy szokványos jazzkarrier kezdet...

JR: Az az igazság, hogy életem első húsz évében nem akartam muzsikus lenni, legalább is nem profi muzsikus.

MJ: Ahhoz képest elég jól "beindult".

JR: Mert komolyabban gondolkoztam, tudatosan nem jártam zeneiskolába. Először doktor akartam lenni, de aztán csak szociológus doktor lettem.

MJ: 1992-ben, tehát mindössze 23 évesen szerződtette egy hatalmas lemezkiadó, a Warner Brothers és 1993-ban már meg is jelentette első albumát, a "Joshua Redman"-t.

Azon a CD-n olyan, majdnem Önnel egykorú nagy tehetségek szerepelnek, mint a zongorista Kevin Hays, a bőgős Christian McBride és a dobos Gregory Hutchinson. Emlékszik még egyáltalán arra a "session"-re?

JR: Hogy emlékszem-e? Miért olyan régen történt? Igen, emlékszem.

MJ: És milyen érzései voltak, hogyan gondol vissza arra a felvételre?

JR: Emlékszem, nagyon jól éreztem magam, hisz nagyon jó zenét játszhattam nagyon jó muzsikusokkal. Végül is azért döntöttem úgy, hogy minden ellenérzésem ellenére is beszállok a "music business"-be, hogy ehhez hasonló élményekben legyen részem. Hatalmas érzés volt. Ellazult voltam, élveztem a zenélést.

MJ: A következő lépést is 1993-ban tette meg, igaz, egy kicsit nagyobb nevek közreműködésével. Második CD-jén, a "Wish"-en ugyanis olyan "jazz great"-ek játszanak, mint a gitáros Pat  Metheny, a bőgős Charlie Haden és a dobos Billy Higgins.

Milyen érzés volt velük dolgozni? Nem szorongott?

JR: Ez egy nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy ilyen fantasztikus sztárok odaálltak velem, a 24 éves gyerekkel játszani. Egyben nagyon nagy lehetőség is volt számomra, hogy olyan muzsikusokkal játszhatok, akiknek a lemezeit hallgattam gyerekként, s a koncertjeiken ájuldoztam. Tudtam, sokat tanulhatok tőlük. Nagy élmény volt, hogy egyenrangú partnerként fogadtak el. Öröm volt velük játszani. Nem haknira vették a dolgot, hanem látszott rajtuk, ők is élvezik az együttzenélést velem. Kell ennél nagyobb élmény egy feljövőben lévő fiatal muzsikusnak? És még egyszer mondom, nagy megtiszteltetés volt nekem. Számomra ők a "mester" kategóriába tartoznak.

MJ: A mesterek után, hogyan tért vissza a saját korosztályához? Úgy értem, hogyan választotta ki harmadik Warner CD-re, a "MoodSwing"-re a zongorista Brad Mehldau-t és a dobos Brian Blade-et?

JR: 1993-ban, amikor épp nem a lemezstúdióban voltam, akkor vagy a Metheny-McBride-Higgins féle quartet-tel turnéztam, mert Haden nem ért rá, vagy a csupa fiatalból álló Hays-McBride-Blade formációval. Aztán egyszer Kevin-nek is más dolga akadt, így zongorista után kellett néznem. Emlékeztem, hogy egyszer egy New York-i "jam session"-ön már játszottam egy másik fehér zongoristával, Brad Mehldau-val, s attól kezdve másfél éven át ő volt a zongoristám, így az 1994-es "MoodSwing"-en is. Brian Blade-del még kollégista koromban játszottam egyszer New Orleans-ban. Azt a "jam"-et soha sem felejtem el. Képzelje el, Branford és Wynton öccse, a harsonás Delfeayo Marsalis is beszállt hozzánk. Christian McBride-dal pedig nemcsak az első szólólemezemen játszottam együtt, hanem mások lemezein is stúdiómuzsikusként. Tehát mindhármukat jól ismertem már azelőtt, hogy bementünk volna a stúdióba. Ráadásul szerintem a fiatalok közül sikerült megtalálnom a legtehetségesebbeket.

MJ: Ha ez így van, akkor miért változtatott az összetételen negyedik Warner albuma, a dupla CD "Spirit of the Moment - Live at the Village Vanguard" felvételére?

JR: Az az igazság, hogy a kezdettől, vagyis 1992-től 1995 márciusáig a Joshua Redman Quartet nagyjából három évet játszott együtt egy-két változástól eltekintve azonos összeállításban. McBride is szólószerződést kapott a Verve-től, de neki egyébként is rengeteg stúdiómunkája volt nagy sztárokkal. Ráadásul Brad Mehldau is elkezdte "csinálni" első szólóalbumát a Warner Brothers-nek, így lépnem kellett. Helyetteseket kerestem.

MJ: És végül hogyan akadt rá pont a zongorista Peter Martin-ra és a bőgős Christopher Thomas-ra?

JR: Mindketten St. Louis-ban születtek, ott is nőttek fel, s őket is dobosomnak, Brian Blade-nek köszönhetem, aki pár éve, még New Orleans-ban sokat játszott velük. Tehát Brian ajánlotta őket, s nem kellett sokáig keresgetünk, mert pár hónapja akkor már New York-ban laktak. Alig kellett gyakorolnunk, mert kiderült, tökéletes ritmusszekciót alkotnak.

MJ: Az első négy Warner Brothers CD-jén tiszta "straight ahead" jazz hallható, míg a jubileumi ötödiken, a szeptember végén megjelent "Freedom in the Groove"-on már más stílusokkal is kacérkodik. Miért a váltás?

JR: Úgy érzem, ez egy természetes dolog. Most értem el "fejlődéstörténetem" eme szakaszához. Különben is, engem az elmúlt években, mint zenekarvezetőt annyit nyaggatott a média ezzel a "striaght ahead" dologgal, hogy most elhatároztam, mást is játszok. De ha jobban megfigyelte az előző albumaimat, akkor már ott is mutatkoztak jelek. Igaz, nagyon parányi jelek, de már azok is jelezték, hogy én tulajdonképpen "nem vagyok rosszban" a rhythm'n'blues-zal és a soul-jazz-zel sem. Épp ideje volt, hogy lépéseket tegyek más stílusok felségterületei felé is. Gyermekkoromban mindenféle zenét hallgattam otthon, és épp úgy szerettem a pop-rock zenét, a bluest, mint a jazzt. Ezzel még jobban, nagyobb mélységekig megnyilatkoztam a közönség előtt. Beolvasztottam azokat a zenéket sajátomba, amik eddig is hatással voltak rám. Úgy érzem, szép lassan megtaláltam saját hangomat.

MJ: Hogyan fogadta, mikor nemrég Pat Metheny azt nyilatkozta Önről:"Véleményem szerint Joshua a legjobb jazzmuzsikus, aki az utóbbi 20 évben feltünt."

JR: Erre ismét csak azt tudom mondani, nagyon nagy megtiszteltetés számomra. Nagyon sokat jelent nekem, bíztatásnak veszem, mert igazán még magam sem merem elhinni, hogy ez így lenne. Természetesen nem vitatkozom vele, de ha arra gondol, hogy beképzelt leszek tőle, s "elszáll az agyam", akkor nagyon téved. Én még emberileg mindig az a Joshua Redman vagyok, aki voltam 1991-ben, mikor a haverjaimon kivül nem ismert senki. Nagyon jól esik az az erős támogatás, amiben Pat emberileg és muzsikusként egyaránt részesít.

MJ: Végül mondana valamit a MaJazz olvasóinak a közeljövő terveiről?

JR: A terveim? Továbbra is szeretnék nagyszerű jazzmuzsikusokkal játszani. Szeretném a mostani együttesemet együtt tartani pár évig. Most jut eszembe, a gitárosomat, Peter Bernstein-t még nem is dicsértem. Fantasztikus zenész, nagyon jó vele játszani. Most kisebb-nagyobb megszakításokkal jövő tavaszig turnézunk, s a végén elkészítjük a következő albumot. Ennél tovább nem tervezek, mert mit lehet tudni, mit hoz a jövő.

MJ: Thank you for the interview, Mr. Redman.

JR: I thank you. Thank you very much.

FI: Remélem, rövidesen ismét találkozunk, ha egy kis szerencsénk lesz Budapesten!

JR: I hope so.


És a bónusz:

kansas-city-soundtrack.jpg

Kansas City (original motion picture soundtrack)

Blues in the Dark; Moten Swing; I Surrender Dear; Queer Notions; Lullaby of the Leaves; I Left My Baby; Yeah, Man; Froggy Bottom; Solitude; Pagin' the Devil; Lafayette; Solitude (Reprise)

Kevin Mahogany (voc 6); Nicholas Payton (tp 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 11); James Zollar (tp 1, 2, 5, 6, 7, 8, 11); Olu Dara (cor 3, 4, 5, 7, 9, 10, 11); Clark Gayton (tb 3, 4, 5, 7, 9, 10, 11); Curtis Fowlkes (tb 5, 6, 7, 8, 11); Jesse Davis (as 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 11); David "Fathead" Newman (as 1, 2, 6, 8); James Carter (ts 1, 3, 6, 7, 8; bs 4, 9, 11); Joshua Redman (ts 1, 2, 7, 9, 11); Craig Handy  (ts 3, 7, 8); David Murray (ts 4); Don Byron (cl 2, 4, 9, 10, 12; bs 1); Mark Whitfield (g 1, 2, 6, 8); Russell Malone (g 3, 4, 5, 7, 9, 10, 11); Geri Allen (p 1, 2, 5, 6, 8, 11); Cyrus Chestnut (p 3, 4, 7, 9, 10, 12); Christian McBride (b 1, 2); Ron Carter (b 3, 4, 5, 7, 9, 10, 11, 12); Tyrone Clark (b 6, 8); Victor Lewis (dr).

Verve 529 554-2

Egy új jazzfilmmel, egy gengsztertörténettel jelentkezett Robert Altman, amely a 30-as évek Amerikájában játszódik. Bár a film még nem érkezett el hozzánk (Már itt toporog a sarkon, január 9-én mutatják be! -a szerk.), aki akarja, követheti a rendezőt Kansas City-be és belecsöppenhet a jazzkorszak kellős közepébe, 63 percre. Mivel a történetet nem ismerem, a CD hallgatása hasonlít valamilyen "vakteszthez". Csak sejteni lehet, hogy a város híres zenekarai, a Kansas City-i stílus régi mesterei  is megelevenednek egy éjszakai klubban, ahol valószínűleg nem veszik egészen komolyan az országszerte kötelező szesztilalmat sem. Bennie Moten, Count Basie, Andy Kirk, Jay McShann. Híres zenekarok és azok a kulcsemberek, jazzóriások, akik éjszakánként hihetetlen hangszeres párbajok hősei. Egy olyan jazzfilmnél, amely 60 évvel korábbra tekint vissza, el kell dönteni, hogy eredeti zenét játszatnak el mai zenészekkel, esetleg színészekkel, vagy új zenét komponálnak. Az előbbi, a gyakrabban járt út, de igazán meggyőző, emlékezetem szerint, csak a TV-ben néhány éve bemutatott Bix Beiderbecke film zenéje volt. Altman stábja egy harmadik utat választott. Nem másolta le a korszak standard-jeit, hanem  megpróbált azok szellemében újraalkotni régi és ismert értékeket. 12  szép örökzöld darabot hallhatunk stílusos hangszerelésben. A 30-as évek zenéjét, a 90-es évek nagy nevei valószínűleg nem is tudnák fordulataiban, részleteiben és hangsúlyaiban meggyőzően előadni. Lester Young megszemélyesítője Joshua Redman, Herschel Evans-é /Moten sztár tenorosáé/ David Murray, Ben Webster-é James Carter, Coleman Hawkins-é pedig Craig Handy, aki néhány számot hangszerelt is. Csak sejteni lehet, hogy a fiatal Charlie Parkert  -akit Jo Jones, Basie dobosa valamikor itt zavart el durván a pódiumról egy jam session alkalmával-  Jessie Davis alakítja. Tekintve, hogy ezt a régi stílust szellemében és nem hangról hangra  interpretálják, nem tűnik zavarónak, hogy a szólók minden igyekezet ellenére modernebbek, ezáltal egy kicsit idegenek ebben a zenekari környezetben. A filmbeli Ben Webster agresszívabb, Lester Young bátortalanabb, mint az eredeti. Igazi élmény Ben Webster és Herschel Evans szaxofonpárbaja /Blues in the Dark/, vagy Coleman Hawkins és Lester Young párbaja ugyancsak szaxofonokon /Yeah, Man/. A zenekari összjáték szép példája a "Moten Swing", hiszen erről a Bennie Moten nótáról annyi kitűnő felvétel készült már, hogy jobbnál jobb ötletekből lehetett volna koppintani. Itt a ritmusszekció is meggyőző, a Kansas City-i hangsúlytalan négynegyedével. Kár, hogy ennél nem lehet tudni, hogy ki a hangszerelő. A  közrműködő zenészeket, a Lincoln Center Jazz Orchestra-tól kezdve, a legkülönbözőbb helyekről válogatták erre az alkalomra. Nem tudom, hogy milyen fogadtatásban részesült eddig a film, de a CD a filmzenével és a jópár vonzó szólistával  /és a zenekari közkatonákkal/ önállóan is megállja a helyét.

/Csányi Attila/

Forrás: MaJazz 1996 december


Vissza az összes interjúhoz