Keresés

Lemezpolc kritika:
Balogh Tamás - Visit Planet Earth


Balogh Tamás: Visit Planet Earth 2017. december 05., Szentgallay György

balogh-tamas-visit-planet-earth.jpg

Balogh Tamás – Visit Planet Earth (Szerzői kiadás)


A fiatal zongorista-zeneszerző, Balogh Tamás legújabb, „Visit Planet Earth” című lemeze habár nem titkoltan a „Mystic Stars” folytatása, egy sokkal letisztultabb, érettebb anyagot rejt, mint elődje.
Tamás zenei világa nehezen behatárolható, egy olyan újfajta, tipikusan mai fúziós elképzelés vezeti, ami az ambivalenciára épül. Dalainak külső dimenziói a neo-soul, az r&b és (főként) a hip-hop elemeiből építkeznek, belül azonban még a modern jazz-en is túlmutató, kortárszenei akkordmenetek, sokszor egészen atonális dallamok kapnak helyet. Ez a megközelítés tehát a színtisztán az utcáról származó (pop)zenei stílusok és a magas kultúra egyesítése. Ez a találkozás elsőre szokatlan disszonanciát kelthet a befogadóban, de a végeredményt hallgatva rá kell jönnünk, hogy tökéletesen működik, sőt, ez a fajta posztmodern kortárs hip-hop minden avantgárd tartalmával együtt, pusztán ambient-music-ként hallgatva is kitűnő. Persze a legjobb, ha odafigyeléssel közelítünk felé és megpróbáljuk megérteni mind a zenei történéseket, mind az üzenetet.

Nem véletlen, hogy ez már a második olyan lemez, ami címében is a világűrre utal. Ez a tematika fedi le leginkább ezt a zenét, amiről könnyen el tudom képzelni, hogy teljesen egyedülálló az univerzumban. Kulturális előzményének egyedül a Weather Report-ot lehet megnevezni, persze nem a szerzemények hasonlósága miatt (hiszen ebben nem találunk sok közös vonást), hanem mert ilyen merész kísérleti popzenét utoljára Zawinul zenekara készített. Mondhatnánk azt is, hogy Balogh Tamás a magyar Zawinul, de ez már sarkosítás lenne. Noha Zawinul is a pop-, a kortárs és a jazz határterületén alkotott, de mivel ez a három fogalom annyira szerteágazó, és olyan sok teljesen különböző zenét érthetünk alattuk, kár lenne az egyszerűen felfogható, meghallható hasonlóságokat keresni a két billentyűs között. Mindenesetre talán nem tévedünk nagyot, ha Balogh Tamás lemezét hallgatva eszünkbe jut, hogy talán hasonló érzések játszódhattak le azokban is, akik először tették fel a korai Weather Report albumokat. A masszív megszólalás, a popzenéből ismerős lüktetések, az űrjazzes hangulat, vagy a popzenétől idegen(nek tűnő) dallami-harmóniai megoldások legalábbis erre engednek következtetni.

A másik hasonlóság a Weather Report és Balogh Tamás zenéje között a kor, melyből származnak. Természetesen ezt nem úgy kell érteni, hogy ugyanakkor készültek, hiszen a WR a hetvenes években alkotott, Tamás pedig napjainkban. Azonban a hetvenes években, ugyan szűkebb értelemben, de hasonló kulturális kavalkád jelent meg, mint ami ma is létezik. Annak idején a műfajok, még az egymástól korábban felfoghatatlanul távoliak is közeledni kezdtek egymáshoz. Talán ennél is komolyabb törekvés volt a zabolátlan újítási vágy, ami a teljesen kommersz, populáris műfajokban (könnyűzene, közönségfilmek, vagy akár a lakberendezés) olyan erővel éledt fel, mint néhány évtizeddel korábban a kortárs klasszikus zenében, vagy az akadémián kívüli festőművészetben. Az előbbit tekintve ehhez hasonlatos a mi korunk is: az internetnek köszönhetően kedvünkre hallgathatunk Snarky Puppy után Kendrick Lamar-t, Sosztakovicsot, John Adams-et, vagy Justin Timberlake-et, és saját zenénkre egyaránt hathat bármelyikük. Az utóbbi viszont, nevezetesen az újítási vágy ma kevésbé van jelen. Sok zene- és dalszerző, rendező, képzőművész inkább visszakanyarodik a múltba, és meglévő stílusokban próbál alkotni. A posztmodern eklekticizmus, a megújulásra már nem törekvő művészet és a retrográd popkultúra témaköre persze messze túlmutat jelen írásunknál, de mégis erősen hozzákapcsolódik Balogh Tamás zeneszerzői attitűdjéhez. Ő ugyanis (hasonlóan Zawinul-hoz) megkísérli a lehetetlent, és úgy használja fel a meglévő stílusjegyeket, hogy mindeközben megpróbálja áttörni azt a falat, amit ma sok művész inkább el is kerül. Tudatos kísérletről beszélhetünk, ugyanis Tamás a „modern” szó kettős értelmét használja fel: a lehető legmodernebb könnyűzenei eszközrendszert használja a lehető legmodernebb zene átadására. Ez pedig valóban az univerzum felé mutató törekvés, így a lemez címe és tematikája igazán találó. Miközben tudunk, ismerünk olyan zenéket, melyek egyes aspektusokban hasonlítanak Balogh Tamás számaira, igazán hasonló műveket nehezen találhatnánk. Ez az az egyediség, ami manapság nincs meg sem a popzenében, sem a jazzben. Hogy az állandó újítás-e a jó irány, vagy a meglévőkből érdemes inkább építkezni (habár Tamás zenéjében mindkettőből akad), azt ki-ki döntse el saját ízlése szerint, de az elvitathatatlan, hogy ebben a tekintetben egyedülálló zenéről beszélhetünk.

Az album disszonáns intro-val indul, melyben a két önmagában konszonáns elem, egy kromatikus dallamra épülő akkordszóló (lépegető basszussal) és egy ambinet/noise-szerű szőnyeg találkozik, Tamás ezzel festi le a világűrt, ami átvezet a „Sun” című track-be. Ez az alig egy perces szám hip-hopos lüktetésre épül, a főtéma fölött egyre erősebben disszonáns elemek jelennek meg.
A „Planet Water (Save One Life)” bebopos billentyűszólóval indul, majd egy súlyos basszusgroove lép a középpontba. Viszonylag könnyed témája ellenére harmóniailag talán ez a legsötétebb szám a lemezen. A billentyűszólóban szinte nem is evilági (nem véletlenül az űr a tematika) outokat hallhatunk.
A „Planet City”-ben érezhető igazán az a konszonancia-disszonancia harc, ami Tamást leginkább érdekli. Alapvetően konszonáns tématöredékek találkoznak teljesen űrbéli effektusokkal és szőnyegekkel, ezek együttes hatása képezi ezt a különleges soundot.
A „Moona Lisa”-ban Salai Dávid zseniális gitárjátékát hallhatjuk. Szabad fráziskezelésével, remek dallamjátékával kiválóan passzol Balogh Tamás zenéjéhez, a számnak ő az egyértelmű főszereplője, habár maga a téma is izgalmas.
A címadó szerzeményben repetitív, neo-soulos groove fölött zongoraszólót is hallhatunk ugyan, de ez a szám mégis egy klasszikus ambinet track. Ezt egy szépen harmonizált hip-hop alap vezeti át a „Face Mars”-ba, ami egészen slágeres popszám dúdolható énekdallammal, jópofa r&b-s hangulattal és Fonay Tibor kitűnő basszusszólójával. A „Venus Song” ehhez képest egy igazi jazz-szám, az album korábbi dalaira jellemző féktelen disszonancia innen hiányzik, a lágy dallamot lágy jazz-akkordok kísérik érdekes, ritkán hallható hangszínen előadva. A „Jupiter The Fifth” ismét az ambient-számok listáját gyarapítja abból a szempontból, hogy nem egy markáns téma, mint inkább egy hangulat uralja. A rövidke számot a „Saturn” követi egészen különleges effektjeivel (clavinet-et és Moog-ot idéző hangszínek scratch-es alapokra, de Rhodes-ot és zongorát is hallhatunk). Egy nagyon súlyos rap-alap zárja a számok sorát és a lemezt.

A „Mystic Stars”-hoz hasonlóan a „Visit Planet Earth” is száz százalékban megmutatja azt, ami Balogh Tamást zeneszerzőként foglalkoztatja, azt a sajátos hozzáállást, ahogy műveit megírja és előadja. A végeredmény azonban – talán a tematikus programnak és az eltelt időnek is köszönhetően – összeszedettebb és változatosabb. A témák továbbra is tipikusan Balogh Tamás művei, az eszközök, hangszínek, hangszerelés viszont kiforrottabb, jól passzolnak a bolygókhoz és a világűrhöz.

Nem nevezhetjük egyértelműen könnyed hallgatnivalónak még akkor sem, ha a sok ambinet-elemnek köszönhetően akár háttérzenének, vagy rap-alapnak is alkalmazhatnánk néhány számot. Érdemes átgondoltan végighallgatni a lemezt és megfejteni a zenei talányokat, megérteni azt, amit üzen.



Vissza a lemezhez