Keresés

Lemezpolc kritika:
Allen, Tony - The Source


Allen, Tony: The Source 2017. november 04., Csapó Krisztián

tony-allen-the-source.jpg

Tony Allen – The Source (Blue Note/Universal Hungary)


Érdekes egybeesés, hogy pont most érkezett feladatként, hogy Fela Kuti volt dobosa, az idén 67 éves Tony Allen új albumáról írjak. Bevallom őszintén, hogy fél évvel ezelőtt sokkal kevesebbet tudtam az afrobeat stílusról és Fela Kutiról is, de néhány hete volt alkalmam az ő tiszteletére rendezett koncerten a volt billentyűsével, Dele Sosimi-vel az ő dalait játszani, így talán egy picit többet megértettem belőle.

Azoknak, akik számára szintén újdonság, néhány szóban összefoglalom, hogy Tony Allen kapcsán miért érdekes, hogy Fela Kuti dobosa volt.

Nos, a nigériai zenész, zeneszerző, énekes, emberi jogi- és politikai aktivista Fela Kuti arról is ismeretes volt, hogy 27 (!) felesége volt. Ő volt az ún. afrobeat stílus egyik megalapítója és legfontosabb alakja, zenéje merített a tradicionális nyugat-afrikai ritmusok mellett a jazz, a funk, a ghánai/nigériai highlife és a pszichedelikus rock műfajaiból is.

A ritmikus, monoton groove-ra, sok ütőhangszerre (shekere, konga) épülő zene jellemzője a nagy fúvós szekció használata, ami Tony Allen lemezén is domináns szerepet kap. Jellemző még az afrikai felhívás-válasz forma, melyben az előénekes felkiáltására a zenekar kórusban válaszol.

Térjünk vissza a világhírű Blue Note kiadónál új előadónak számító Tony Allen szóló albumára. A dobos úriember nem állt meg a hagyományőrzésnél, kezei alatt tovább formálódik, fejlődik az afrobeat stílus, lemeze időnként kifejezetten a jazz oldalára billen.

Az első track Daniel Zimmermann blues-os tubaszólójával és az arra válaszoló fúvós szekcióval kezdődik New Orleans-t megidézve, majd megérkezik a funk elemeket hordozó afro groove.

A harsonaszóló (szintén Zimmermann) a maga nyersségében hordozza az erényeit. Személyes ízlésemnek egy picit talán túlságosan is szabadon követi a harmóniamenetet, de egy bebop-szóló nyilván idegennek hatna ebben a zenei környezetben.

A „Bad Roads” című szerzeményben az afrobeat a swinggel találkozik, az eredmény pedig kifejezetten kellemes.

A „Cruising” táncra hívó ritmusai Fela Kuti világát idézik, de az időnként megjelenő virtuóz unisono fúvós témák jelzik, hogy egy másik korban vagyunk.

Az „On Fire” az afrobeat monotonságával kezdődik, de a szólók alatt sokkal organikusabbá válik, Nicolas Giraud trombita improvizációja alatt jól működik a zenei kommunikáció.

A „Tony’s Blues” igazi autentikus afrikai ízt hoz, talán ez a személyes kedvencem a lemezről. A fúvós téma ritmikussága és a 12/8-os alap izgalmas világba repíti a hallgatót, ami a szaxofon-, majd a gitárszóló alatt teljesedik ki.

A „Life Is Beautiful” című track-et emelném még ki, mellyel a lemez zárul. Ez igazi időutazás Fela Kuti világába, ugyanaz az egyszerű groove kíséri végig a szerzeményt, mégsem válik unalmassá. A szépen épülő fúvós témák és a fuvolaszóló is esszenciája annak, amiről az afrobeat szól.

A lemez tehát tér- és időutazás a ’tiszta forráshoz’, ahol az afrikai lélek a jazz-zel alkot harmonikus egységet.



Vissza a lemezhez