Keresés

Lemezpolc kritika:
McKenzie, Sarah - Paris in the Rain


McKenzie, Sarah: Paris in the Rain 2017. március 14., Joe Fritz

sarah-mckenzie-paris-in-the-rain.jpg

Sarah McKenzie - Paris in the Rain (Impulse! – Universal Hungary)


Az ausztráliai Melbourne-ben 28 éve született énekes-zongoristanő második Impulse! lemeze az elmúlt hetekben került a boltokba és mindenképpen érdemes a bemutatása mellett mélyebb elemzésre is vállalkozni ez esetben.

Az Impulse! kiadót jártasabb jazzhallgatóknak nem kell bemutatni, hiszen az 50-es évektől olyan nagyságok készítettek itt lemezeket, mint Count Basie, vagy akár John Coltrane. Az Impulse! a Blue Note mellett talán a legkeresettebb kiadó a gyűjtők szemében, ha minőségi jazzt akarnak a polcukra helyezni.

Sarah McKenzie lemeze az örökbecsű „Tea for Two” kompozícióval kezdődik, melyben érdekes egyvelegét hallhatjuk a jazz több oldalából összeollózott hatásoknak. A kezdetben a west coast világába irányuló intro után az énekelt dallam alatt George Shearing valaha volt zenekarának hangszerelési stílusát érezhetjük. Ennek oka a vibrafon összjátéka a zongorával, és természetesen az együtt légzése az egész kíséretnek. Ezután a fúvósok harca következik, ami viszont már inkább a Kansas City stílust hozza elénk. Érdekes kísérlet ez a jazzben kialakult történelmi hagyományok egy helyen való megjelenítésére.

A második szám a címadó kompozíció a „Paris in the Rain”. Ez a dal teljes ellentéte az első jazzorientált hangulatnak. Itt inkább a musical és popzene keveredése érezhető. A harmadik dal szintén francia téma, a „One Jealous Moon”. A lemez a továbbiakban felvonultatja a legkülönbözőbb standard-eket a jazz és a latin műfaj érdekesebbjeiből. Ilyenek a „Little Girl Blue”, a „Triste”, az „I'm Old Fashioned”, a „Day In Day Out”, vagy Gershwin „Embraceable You” című dala.

A lemezen hallható továbbá öt McKenzie kompozíció is.

Mindenképpen meg kell említeni a zenészeket, hiszen ez a lemez inkább lett hangszeres lemez, már ha az érdekesebb pontjait ki akarjuk emelni. Talán a legérdekesebb Scott Robinson, akit a magyar közönség is jól ismerhet, hiszen a Bánki Jazzfesztivál, vagy a Bohém Ragtime Jazz Band koncertjein is gyakran felbukkanó session sztár, aki mint multi-instrumentalista írta be magát a jelenkori történelembe (egyaránt jól játszik minden szaxofonon és általában minden fúvóson, beleértve a tárogatót is). Ezen a lemezen érdekes módon csak altszaxofonozik. Ralph Moore tenorozik, Jamie Baum fuvolázik, Warren Wolf vibrafonozik, Dominic Farinacci trombitál, és a mindig kiváló Mark Whitfield gitározik, Reuben Rogers bőgőzik, Gregory Hutchinson dobol. Utóbbi itt is remekel, hiszen a leggyorsabb számoknál is halk, kamarazenei dobolása ellenére, igazi húzós swinget generál a csapatnak.

Az ausztrál születésű énekesnő, aki Párizsba költözése előtt fejezte be a Berklee tanulmányait, ezzel a lemezével is megmutatta, hogy már ízig-vérig amerikai, hiszen nemhogy mindenki az a partnerei közül, de a felvételek is Los Angelesben készültek. Ez amúgy nem kismértékben hallatszódik is a felvételeken, igazi amerikai hang, amerikai lüktetés és hangulat.

Ki kell emelnünk a remek szólisták munkáját, hiszen igazi jazz ízt ők adnak a lemeznek. Igazából nem tudjuk eldönteni, hogy milyen célközönségnek készült a lemez pontosan. Ugyanis jazznek nem elég mély, nincsenek meg a balladákban és az egységben a jazzprodukcióhoz kellő általános jelzők, sok esetben inkább eléneklés történik, vagy a popos-musicales feelingre váltanak. Viszont ha a másik oldalról vizsgáljuk, akkor musicalnek, vagy popnak meg túlságosan is jazz, főleg a hot szólók és a hangszerelések, gyors swingek miatt. Besorolhatatlan. Nem mély, mint egy Carmen McRae vagy egy Anita O'Day lemez, de nem is annyira laza, mint egy Rod Stewart songbook album. Ez egy ilyen Sarah McKenzie-s lemez. Tehát kedves rajongók, ez a lemez nektek készült, és semmiképp az Impulse! gyűjtőinek.


Vissza a lemezhez