Keresés

Lemezpolc kritika:
Seal - Standards


Seal: Standards 2017. november 19., Dr. Szabó Csaba

seal-standards.jpg

Seal - Standards (Republic/Universal Hungary)


Felejtsük el egy pillanatra, hogy Henry Olusegun Adeola Samuel (vagyis Seal) nemzetközi szupersztár, 20 millió "egység" eladott lemezzel a háta mögött: benne "flashy" első lemezek (90-es évek eleje: Trevor Horn Productions, you know!), aztán mindenféle pop/dance slágerek sorozata, és soul-alapú produkciók az utóbbi évekből.... Szóval, felejtsük el ezt az egész "Seal, a szupersztár" dolgot. És próbáljunk meg ezt a lemezt nem úgy kezelni, mint egy unatkozó celeb "hiúsági projekt”-je. Hanem vegyük úgy, mintha egy ismeretlen, kezdő énekest hallgatnánk. Ha ezt tényleg meg tudnánk tenni, akkor, a lemez meghallgatása után, valami olyasmit mondhatnánk, hogy az elmúlt évtized egyik legígéretesebb jazz-standard-énekesét fedeztük fel. Olyan Gregory Porter/Kurt Elling nagyságrendre tessék gondolni.

Seal elementáris kifejezőerővel, tökéletes intonációval, hol erőteljesen, hol törékenyen, de mindig nagyon emberien, hitelesen énekel.  A darabok megválasztása az American Songbook-ból történt (Sinatra, Nat King Cole...), mint ahogy a kísérő nagyzenekar magva is kísérte egykor Sinatra-t, és a felvételt is a történelmi Capitol Studios-ban készítették Los Angelesben. Klasszikus hangszerelések, remek "feeling"... végig. Nincs túlproducálva semmi; spontán és hatalmas sounddal játszik a zenekar, és ehhez illően énekel Seal is: olyan jazzesen-swingesen-sealesen. Til Brönner vendégszerepel a lemezen: két rövid, de fenomenális trombitaszólót "ereszt meg" (az "I Put a Spell on You"-ban és a "My Funny Valentine"-ban). Randy Waldman (Sinatra, George Benson, Ray Charles) remek zongorajátéka, Gregg Field (Count Basie, Ella Fitzgerald, Sinatra, Ray Charles, Quincy Jones...) "old-school-swinges" dobjátéka, és Chuck Berghofer (Sinatra, Gerry Mulligan, Ray Charles) basszusjátéka bombabiztos alapokat szolgáltat. Chris Walden (Aretha Franklin, Diana Krall) hangszerelte a dalokat és vezényli a zenekart.

Szuperprodukció ez, érződik rajta a mély tisztelet és csodálat a dalok szerzői és a dalokat az elmúlt évtizedekben előadó legendás énekesek (Sinatra, Ella Fitzgerald, Nina Simone...) iránt.   Seal ezt mondja a lemezborítón: "...when you are faced with great songs, they sing you and you don't sing them. Great songs reveal who you are".  Nálam a kedvencek az "Anyone Who Knows What Love Is" és Charlie Chaplin "Smile"-ja. A "Love for Sale" szerintem túlságosan "uptempo"-re sikerült (én a 62-es, sokkal lassabb Shirley Horn verziót tartom az etalonnak). Az egyetlen szám, amely szerintem nem telitalálat a lemezen, az "I'm Beginning to See the Light", idegesítő/erőltetett 50-es évek-stílusú női vokáljaival (a Puppini Sisters követte el ezt a dolgot). De aztán az azt követő, utolsó darab ("It Was a Very Good Year") mindent helyretesz; Seal füstös hangú, fájdalmas, megrendítő éneklését csak egy vonószenekar, fuvolák és egy halk zongora kíséri: pont annyi a "produkció", mint amennyit ez a szám megkíván.

"Ez az a lemez, amelyet mindig meg akartam csinálni", nyilatkozta Seal nemrég. (De akkor miért várt rá 30 évet??? Egy másik interjúból (a Washington Post-nak adta Seal pár napja) olyasmi derül ki, hogy ez a "retro" lemez Seal válasza a mostani kor szociális (vagyis inkább antiszociális) médiájára, amelyben túl sok a kontaktus és állandó a stimuláció, de közen elfogyni látszik az értelmes emberi párbeszéd és hiányoznak a valódi érzelmek.

P.S.  Azt hiszem (vagy legalábbis remélem), hogy ez a lemez több generációt is meg fog szólítani. A harmadik számnál 16 éves fiam (aki alapjáraton sajnos - mi mást? - ezt a mostani gyalázatos autotunolt popzenét hallgatja, jobb esetben a "The Voice" vetélkedőt nézi) berontott a dolgozómba: "Apa, ki ez???" Mondom neki: Seal.  Mire elkerekedett a szeme, és csak ennyit mondott: "DAMN!!!." Leült, és végighallgatta velem a lemezt.


Vissza a lemezhez