Twin Danger: Twin Danger 2015. augusztus 27., Berdisz Tamás
Twin Danger - Twin Danger (Decca-Universal Hungary)
Azzal kezdeném, hogy egy igen nehezen besorolható, furcsa lemezt kell bemutatnom Önöknek. (Ami 3 héttel ezelőtt a New York-i Jazzlista 19. helyén nyitott! - A szerk.)
A lemez főhőse: Vanessa Bley New York-i énekesnő. Igen, annak a "bizonyos" Paul Bley zongoristának a lánya, aki annak ellenére, hogy elsősorban gitáros-énekesnőként az amerikai underground zenében otthonos, most mégis egy fura-swinges lemezzel rukkolt elő.
A lemez producere, hangszerelője az angol Stuart Matthewman (1960) nevű úriember, akit évtizedeken keresztül Sade (nigériai-skót származású jazz-pop énekesnő az 1980-as, 1990-es, 2000-es évekből) zenekarában hallhattunk, akit jellegzetes szaxofon sound-járól kilométerekről felismerhettünk...
A lemezen található dalok egy kivételével a Vanessa Bley és Stuart Matthewman szerzőpáros kompozíciói. A kakukktojás egy "Queens of the Stone Age" (amerikai stoner rock zenekar) szám feldolgozása.
Legalább ötször végig kellett haladnom a korongon, amire úgy éreztem, hogy most már tudnék olyat is írni, amit magam is szívesen olvasnék egy lemez kritikájaként.
A lemez hangvétele alapvetően csendes, monoton, nem kicsit depresszív hangulatot tükröző.
Stuart Matthewman tagadhatatlanul reprodukálja itt is a Sade zenék borongós hangulatát, az éneklés nyers naturalitása is nélkülöz bárminemű kapcsolódást a jazz műfajához.
Mégis, amikor sokadszorra barátkozva a lemezzel, végül itthon is feltettem a korongot, nyugodt körülmények között meghallgatva egy teljesen új megvilágításból tudtam közelíteni az anyaghoz.
A dalok kicsit sötét, szomorú hangulatát az óvatos, néha szinte suttogó éneklést, az énekesnőt kísérő zenekar jónéhány, igen finom hangszerelési fogással ellensúlyozza, egészíti ki.
A dallamokat számos igen izgalmasan felrakott vokálharmonizációval dúsítja a hangszerelő.
A zenekar fúvós hangszerelései finom hátteret biztosítanak ennek a fura hangulatnak, ami a dalokból árad. Nincsenek igazából hangszerszólók, a szaxofon és a sordino-s trombita játszik néha szóló-szerű részeket. A ritmusszekció példás alázattal játszik végig a lemezen. A bőgős a legtöbb dalban Larry Grenadier, akit akár a Brad Mehldau Trio bőgőseként is hallhatunk....
Tehát a lemez hangulata ezt az úgynevezett "Chill Out" hatást tükrözi végig. Olyan zene ez, mint amikor véget ér egy koncert, mindenki lassan elszivárog a teremből, ahol még felcsendül egy halk búcsúdal, csak ezen a lemezen 10 búcsúdal és 2 nem annyira búcsúdal szerepel...
Az ember a CD-t hallgatva mindig reménykedik, hogy na majd a következő dal talán... De nem.
Koncepció a csend, a visszafogottság, ami talán már a lemez felénél járva kicsit sok is.
A kakukktojás dal, egy igen dinamikus rock szám feldolgozása is belekényszerült ebbe a skatulyába. Nem mondom, hogy rossz így, de aki ismeri az eredeti verziót, annak ez az enervált feldolgozás semmiképp nem adja vissza azt a hatalmas energiát, amit az originál verzió hordoz, pedig a hangszerelő a zenekari kíséretet számos, nagyon finom zenei ötlettel fűszerezi.
Összességében egy szomorúan éneklő lányt kísér egy szinte ki nem derülően jó zenekar és közben Sade szaxofonosa játszik.
Jó tanács: autóban vezetés közben és öngyilkosságra hajlamos egyéneknek TILOS (!) meghallgatni a CD-t!
Otthon, csendben, megfelelő hangulatban és jó minőségben meghallgatva szerethető.
Mindenkinek jó szórakozást!
