Keresés

Nagyvilág


Késői sirató: In memoriam George Shearing

Don Alzheimero-t az 1990-es évek közepén a Jazz a Márványteremben sorozatom egyik koncertje előtt mutatta be nekem Ungvári Laci barátom, mondván Londonból látogatott haza. DA azóta is kedvel és becsül engem, mert mint szokta volt mondani "Aki ennyire szereti és önzetlenül támogatja a jazzt, az nem lehet normális". Így hát, amikor elindult a www.jazzma.hu, szinte természetesnek tűnt nekem, hogy őt kérem fel londoni tudósítónak.

A jazzben a zenészek által előszeretettel játszott örökzöldek, vagyis a „standardek” két forrásból eredeztethetőek. Az egyik a javarészt 1920 és 1960 között szerzett, improvizációra módfelett alkalmas harmóniákat tartalmazó slágerek világa. A másik forrás a maguk a jazz-zenészek által írott, hasonló erényekkel rendelkező kompozíciók összessége.  A Lullaby of Birdland vagyis New York egykoron leghíresebb jazz klubja, a Birdland altatódala minden idők egyik leggyakrabban játszott standardje volt a második kategóriából. A Broadway altatódalának szerzője, a fénykorában inkább előadóművészként ajnározott zongorista, George Shearing az idén, február 14-én, 91 éves korában örök álomra szenderült.


beolvasas0043.jpg


Elmondhatjuk róla, hogy halmozottan hátrányos helyzetből indulva tett szert országos, majd világhírre. Django Reinhardt után ő volt a második európai zenész, aki nem csak népszerű lett a jazz szülőhazájában, de kivívta amerikai pályatársainak osztatlan elismerését is. George Shearing az Atlanti Óceán jazz szempontból rosszabbik partján született, de az említett halmozottan hátrányos helyzet még ennél is súlyosabb volt. 1919. augusztus 13-án London akkoriban igen lepusztult munkáskerületében, Battersea-ben vakon jött a világra. Édesapja szénhordó munkás, édesanyja takarítónő és ő volt a családban a kilencedik gyerek. Felmenői és testvérei közül senki sem volt muzikális. Csodával határos módon azonban volt a túlzsúfolt lakásban egy pianino. A kis George állandóan zenét hallgatott a rádióban. Ha valami megnyerte a tetszését, azonnal áttotyogott a zongorához és egy újjal kipötyögte magának. Felismerve a gyerek kivételes képességeit, a szűkösen élő szülők nem sajnálták a pénzt a magánórákra. Akkoriban a vak gyereknek négy évet kellett külön a számukra létesített bentlakásos iskolában tanulniuk. George a szülői házhoz közel eső Linden Lodge School-ban lakott, ahol klasszikus zenei oktatásban részesült. Braille módszerrel tanult meg kottát olvasni. Teljesen elmélyedt Bach és Liszt muzsikájában. 16 éves korában iskolatársa, a szintén vak dobos, Carlo Krahmer hívta fel a figyelmét a jazzre. Carlo lemezgyűjteményének hatása alatt George teljesen Fats Waller, Teddy Wilson, Earl Hines, Art Tatum és Meade Lux Lewis hatása alá került. Zongoratanára, Henry Newell közölte Shearing szüleivel: „teljesen hiábavaló lenne, ha folytatná klasszikus tanulmányait, mert nyílvánvaló, hogy George-ból kiváló jazz zongorista lesz.” A Linden Lodge School-ban töltött négy év leteltével, Shearing-nek ösztöndíjat ajánlottak a továbbtanulásra, de a munkáscsaládba született gyerek, az otthonról hozott etikának megfelelően, a kenyérkeresetet választotta. Az egyik Battersea-i kocsmában, a Mason’s Arms-ban kezdett játszani, ahol rövidesen ő lett a házi zongorista. Innen került át egy helyi tánczenekarba. Rövidesen átigazolt a Claude Brampton’s All Blind Band-be, amely, mint a zenekar neve is jelzi, vak zenészekből verbuválódott. Fél évszázad távlatából visszatekintve, 1987-ben Shearing egy interjúban így emlékezett vissza a zenekarra: „A bandát a Royal National Institute for the Blind (Vakok Országos Királyi Intézete) szponzorálta és Jack Hylton (korának legsikeresebb angol tánczenekarvezetője) volt a védnök. Tizenöten voltunk, Jimmie Lunceford, Benny Carter és Duke Ellington darabokat játszottunk (...) A zenekarvezető nem volt vak és óriási pálcával vezényelt, melynek suhintása olyan hangos volt, hogy abból tudtuk, mi a teendő.” 1938-ban Shearing átkerült a gitáros Vic Lewis zenekarába. Még ugyanabban az évben megismerkedett a zongorista-jazzkritikus Leonard Feather-rel, aki később kivándorolt az Egyesült Államokba és az első átfogó jazzlexikon szerkesztőjeként szerzett magának világhírt. Ez egy életre szóló barátság kezdetének bizonyult. Feather-t lenyűgözte a 19 éves zongorista tehetsége. Azidőtájt cikkezett arról, hogy a „jazz-harmonika” kifejezés önellentmondásos. Amikor meghallotta Shearing-et harmonikázni is, kénytelen volt önmagát nyílvánosság előtt kiigazítani. Shearing gyakran kényszerült harmonikázni olyan ivókban, ahol nem volt zongora. Feather rövidesen elintézte, hogy a Decca vállalat lemezt készítesen vele. 1939. január 19-én került korongra a „Blue Boogie” és a „Nagasuckle Rose”.  Márciusban ismét stúdióba ült. Feather rábeszélte, hogy harmonikázzon az egyik számon. Így született a „Squeezin’ the Blues”, amelyen Leonard Feather szolgáltatta a zongora kíséretet. A harmonika használata azonban nem bizonyult szokásformálónak Shearing életében. Jóval később egyszer megállapította: „Az az úriember, aki tud harmonikázni, de nem teszi.” Ezzel együtt, amikor a jazzhegedű francia doyenje, Stephane Grappelli 1939 augusztusában Londonban járt, a sors egy Battersea-i kocsmába vezényelte, ahol épp Shearing harmonikázott. Ez mély benyomást gyakorolt Grappelli-re.  Egy hónapra rá Anglia és Franciaország is hadban állt Németországgal. A hegedűs Londonban maradt, és még abban az évben megint összeakadt Shearing-gel egy jam session alkalmából, ahol teljesen elképedt a fiú sziporkázó zongorajátékától és meghívta saját együttesébe. 1941-ben, egy bombatámadás alkalmából Shearing az óvóhelyen zongorára akadt és leült négykezest játszani társbérlőjével, hogy elvonja a lakók figyelmét a nagyon is valós légiveszélyről. A légópincében jelen volt egy roppant csinos, elegáns zenekedvelő hölgy is, aki beleszeretett a vak zongoristába. Trixie Bayes lett Shearing első felesége. Zenésztársai visszaemlékezése szerint Shearing teljesen nyugodt maradt a legszörnyebb bombatámadások idején is. Három-négy állásban is dolgozott egyszerre. Színházakban, előkelő éttermekben és jazzklubokban játszott. Amikor az elsötétített városban autóval vagy taxival kellett éjjel közlekedni egyik munkahelyéről a másikra, a várost szó szerint hallásból ismerő zongorista irányította a sofőrt. Ezt a képességét csak hóesésben nem tudta érvényesíteni, mert a hó tompította a hangokat. 1941-ben Shearing már országos ismertségnek örvendett. Ezt részben annak köszönhette, hogy a klarinétos Harry Parry meghívta a BBC jazz együttesébe, a Radio Rhythm Club Sextet-be, melynek muzsikája, hála az akkor még monopóliumot élvező közszolgálati rádiónak, országszerte hallható volt. Népszerűségét csak fokozta, hogy boszorkányosan jól játszott, a rock’n’roll előfutárának tekinthető és a háború idején hatalmas népszerűségnek örvendő boogie-woogie stílusban is. Még ugyanabban az évben az akkor még egyeduralkodó brit könnyűzenei- és jazz-szaklap, a Melody Maker olvasótábora Shearing-et szavazta meg a szigetország legjobb jazz zongoristájának. Ezt az előkelő helyezést hét éven át tartotta. A nyolcadik évben sem veszítette volna el, ha megmarad Angliában. A második világháború után számos élvonalbeli angol jazz zenész a nagy óceánjáró utasszállító hajókon vállalt munkát, hogy így átrándulhasson New Yorkba és élőben meghallgathassa amerikai bálványait. Szinte kivétel nélkül mind tátott szájjal hallgatták az 52-ik utca nagyjait, hogy utána kissé magukba szállva, de tele új ötletekkel hazamenjenek. Nem így George Shearing, aki az időközben már kivándorolt jóbarát, Leonard Feather hívására egyszerűen emigrált. Ez nem csekély bátorságra és önbizalomra vallott. Igaz, már a háború utolsó évében, amikor az amerikai légierő zenekarának akkori legendás vezetője, Glenn Miller hallotta Shearing-et játszani, ő is azt javasolta a zongoristának, hogy költözzön át Amerikába. Az is igaz, hogy 1946 végén Shearing négyhavi felderítő útra átrándult New Yorkba. De bátorságra azért mégis szüksége volt, mert nem adta fel a küzdelmet, azt követően, hogy az első amerikai tehetségkutatónak bemutatta, milyen zseniálisan tud Teddy Wilson vagy Earl Hines stílusában zongorázni, mire az amerikai szárazon megkérdezte tőle: „és maga mit tud játszani?” Az Atlanti Óceán túlsó partján, az odaát teljesen ismeretlen zongoristát szerencséjére, de talán Leonard Feather manipulációjának köszönhetően meghallgatta Teddy Reig, a Savoy lemezcég kulcsembere is. 1947 februárjában Shearing már a Savoy stúdiójában ült Gene Ramey-vel, a Kansas City-i bőgőssel, aki Charlie Parker-rel játszott éveken át Jay McShann zenekarában és dobon a veterán Cozy Cole-lal, aki Benny Carter, Cab Calloway és Stuff Smith együtteseinek is a dinamója volt. Ez, a szülőföldjén elképzelhetetlen ritmikus meghajtás teljesen új dolgokat hozott ki Shearing-ből. Még érezhető volt ugyan Teddy Wilson jobbkezes futamainak, vagy az Earl Hines-tól ellesett oktávos játéknak a hatása, de már megjelent játékában az úgynevezett „összeláncolt kezek” (locked hands) stílusa, amelyet először talán a Lionel Hampton zenekarában feltűnt Milt Buckner alkalmazott, de Shearing fejlesztett tökélyre. Erőteljes, kétkezes akkordos játéka, ami védjegyévé vált, már tisztán hallható a Savoy által forgalmazott „Buccaneer’s Bounce”-on, ami Shearing saját szerzeménye volt. A negyvenes évek közepén kitört és bebop néven elhíresült jazz forradalom heve a vak angol zongoristát is elkapta. Rövid időre visszatért még Londonba, ahol ismét összeállt Stephane Grappelli-vel, de 1947 novemberében végérvényesen átköltözött New Yorkba. Teddy Reig, felismerve benne az új muzsika zseniális exponensét, most már Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Bud Powell és Tadd Dameron bőgősét, Curly Russell-t szerződtette Shearing következő lemezfelvételére, de a dobos talán még zseniálisabb választásának bizonyult a hihetetlenül dinamikus, de diszkrét, főleg seprűt használó Denzil Best személyében. A bebop stílust mondhatni Shearing virtuozítására szabták. „Bop’s Your Uncle” és egyéb korabeli felvételei ezt tanúsítják, míg a balladákon, példának okáért az ugyancsak akkor készült „Sweet and Lovely”-n, játékának lírai töltete és páratlan harmónia érzéke kerül előtérbe. Ezzel egyidejüleg Shearing végül bekerült a jazz Mekkájába, New York legendás 52-ik utcájába. Első munkahelye itt az Onyx klub volt, ahol Sarah Vaughan fellépésének a szüneteiben zongorázott szólóban. Innen került át a Three Deuces-be, ahol heti 66 dollárért, ami nem is volt olyan rossz pénz akkoriban egy zöldfülű európai muzsikus számára, a másik nagy jazz-díva Ella Fitzgerald szüneteit volt kénytelen zenével betölteni. Ella-t egyébként Hank Jones kísérte zongorán és bőgőse akkori férje, Ray Brown volt. Egy alkalommal, amikor Jones nem tudott fellépni, Shearing szállt be a helyére Ella mögé. A Three Deuces közönsége és főnöksége is ráébredt Shearing hihetetlen tehetségére. Rövidesen egy kvartettben találta magát a legendás modernista bőgőssel, Oscar Pettiford-dal, a dobos a szintén élvonalbeli J.C. Heard volt, míg altszaxofonon és trombitán Eddie Shu játszott. Shearing-et akkor már gyakran kérték át az 52-ik utca többi klubjából is. Játékának Charlie Parker is nagy híve volt, aki gyakran vitte sétálni a New Yorkban „hallásból” eligazodni még nem tudó zongoristát. 1948-ban, amikor az amerikai zenészek bojkottálták a szerintük hátrányos feltételeket ajánló lemezvállalatokat, Shearing visszaruccant Európába, ahol Duke Ellington-nal turnézott, majd Londonban kísérte az ott látogató Django Reinhardt-ot és Maxine Sullivan-t is. Szülővárosában ekkor készítette utolsó felvételeit is a Decca cég számára. E sorok írója szerint - ha a kíséret nem is - de maga Shearing zongoristaként ezen a ponton került a csúcsra, pedig a világhír még váratott magára. Londonban a bőgős Jack Fallon-nal és a dobos Norman Burns-szel trióban megörökített saját szerzeményei, a „Consternation”, a „The Fourth Deuce”, a Dizzy Gillespie-nek dedikált, „The Man from Minton’s”, vagy a „To Be or not to Bop” valóságos bebop remekművek. Amikor Shearing visszatért New Yorkba, a későbbi Birdland helyén funkcionáló Clique Club-ba szerződtették, ahol minden idők egyik legmeghatározóbb modern jazz klarinétosával, Buddy De Franco-val játszott egy csapatban. A bőgős John Levy és a dobos megint Denzil Best volt. A zongorista jövőjét ismét Leonard Feather vette kézbe. Feather, mint impresszárió, új hangzással kísérletezett, amely a zongora, a vibrafon és a gitár összhangján alapult. Az ő javaslatára állt fel a George Shearing Quintet, ahol a Woody Herman által felfedezett női vibrafonos, Marjorie Hyams, a gitáros Chuck Wayne, a bőgős John Levy és a most már elmaradhatatlan dobos, Denzil Best társult a zongoristával. Chuck Wayne, a lágy hangzású, de a bebopban gyökerező stílust kultiváló gitáros, Dizzy Gillespie, Benny Harris és Woody Herman együtteseiben esett át a tűzkeresztségen. A bőgős John Levy a hegedűs Stuff Smith zenekarában tűnt fel, de ezt követően már csak az élvonalban dolgozott olyanokkal, mint Ben Webster, Erroll Garner, Don Byas, Charlie Ventura, Lennie Tristano, vagy Billie Holiday. A kvintett első lemezfelvételére 1949. január 31-én került sor. Shearing-nek akkor még fogalma sem volt arról, hogy ezzel a csapattal új fejezet nyílik a könnyűzene történetében. A kvintett első felvételeit javarészt Leonard Feather és Shearing szerzeményei tették ki. A fokozatosan építkező, majd tobzódó és végül csillapodó struktúrájú Shearing szólók, az „összeláncolt kéz” technika, ahol a szóló vonulatát a balkéz szolgáltatja, amelyet egy oktávval feljebb a zongorista jobbkezes akkordjai is leképeznek, már felvillantják a rövidesen kiforró stílust, amelyet egy jó évtizeden át aztán számtalan koktélbár zenész próbált utánozni. Elmondhatjuk, hogy az ötvenes években Erroll Garner, Nat ’King’ Cole és George Shearing volt a leggyakrabban utánzott zongorista. Shearing fogásai azért nem csak a bárzongoristák, de például Oscar Peterson játékában is visszaköszöntek, míg Nat Cole-lal inkább kölcsönhatást gyakoroltak egymásra. Maga az együttes uniszónós oktáv játékával vált jellegzetessé, ahol Shearing jobbkezének legmagasabb hangjait a vibrafon is hozta, míg balkezének játékát alacsony hangfekvésben reprodukálta a gitár. Egy hónappal a kvintett első stúdiófelvételeit követően, amelyet a Discovery lemezcég számára készítettek, Shearing-éket levadászta az akkor igen jónevű MGM cég. 1949. február 17-én vették fel a „September in the Rain” című örökzöld sláger jazzváltozatát. Ez volt az első amerikai „standard”, amit a fiatal George még 1937-ben megtanult játszani. A 78-as fordulatszámú lemez elképesztő sikert aratott. Több mint 900.000 példány kelt el belőle, ami egy későbbi popsztárnak is becsületére vált volna. Míg a romlatlan bebop túl bonyolult, túl frenektikus, túl kemény és nehezen emészthető volt az átlagos zenehallgató számára, a Shearing Quintet stílusa, mivel hordozta a bebop harmóniák összetettségét, a maga korában modernnek, újszerűnek hangzott, de sokkal lágyabbnak, emészthetőbbnek bizonyult, és ez volt a siker titka. Az ötvenes évek első felében a visszafogottabb, átgondoltabb u.n. „cool” stílus uralkodott a jazzben. Shearing muzsikája kifejezetten a szofisztikált közönségnek szólt. Talán nem túl igazságtalan a feltevés, hogy míg a világhírre ugyanakkor szert tevő Modern Jazz Quartet testesítette meg a műfajban a kamara zenét, a Shearing Quintet zenéje képezte a szalon jazz legmagasabb fokát. A hihetetlen muzikalitással rendelkező angol zongorista nem csak zenészként volt kifogástalan előadó, de urbánus, finom humora is bearanyozta koncertjeit. Az angolokra oly jellemző önirónia hatotta át szövegeit. Leghíresebb szerzeménye, az emlékezetes „Lullaby of Birdland”, amely az azonos nevű jazzklubnak, mondhatni, himnusza lett és minden idők egyik leggyakrabban játszott jazz-standardjévé vált, lehet, hogy nem is tartozott Shearing kedvencei közé. A benne rejlő finom öngúny mondatta vele valamikor a nyolcvanas években, hogy „a Lullaby of Birdland valóban siker volt. 10 perc munka és 35 év szakmai tapasztalatának az eredménye, míg a másik 300 szerzeményem hősiesen végigküzdötte az ismeretlenség homályából a semmiségbe vezető rögös utat.” A Shearing Quintet felállása gyakran változott az évek során. 1953-ban, a repertoárban egyre gyakrabban felbukkanó latin számok egy kongás alkalmazását is szükségessé tették, de az így hattagúvá bővült együttes is megtartotta a George Shearing Quintet nevet. A kvintett 29 éven át működött. 1978-ban végül Shearing feloszlatta. A New York Times-nak később elmondta: „Volt identitásom. 29 éven át ragaszkodtam hozzá, de az utolsó öt évben már robotpilótaként játszottam, az egész koncertet álmomban is elő tudtam volna adni.” Shearing előszeretettel kísért énekeseket, mert becsülte őket és, hatalmas technikája dacára, megvolt benne ugyanaz a szakmai alázat, mint Oscar Peterson-ban, hogy az ilyen helyzetekben minden erejével az énekes teljesítményét gazdagítsa, semmint, hogy önmagát fényezze. Peggy Lee-vel 1959-ben felvett koncertalbuma, a „The Beauty and the Beat” iskolapéldája volt ennek. A lemez megérdemelten aratott átütő kritikai és kasszasikert. A nagyszerű és az utókor által méltatlanul hanyagolt férfi énekes, Mel Tormé-val közösen kétszer is nyertek Grammy-díjat. Emelett Carmen McRae-nek, Dakota Staton-nak, Nancy Wilson-nak,  Joe Williams-nek és Nat King Cole-nak is méltó partnere volt, olyannyira, hogy az utóbbi nem is volt hajlandó zongorázni, ha Shearing-gel énekelt.


beolvasas0041.jpg


Későbbi éveiben Shearing bőgővel duóban, vagy dobbal kiegészülő trióban játszott leginkább, ami nagyobb zenei szabadságot biztosított számára a kvintett megszokott, kötött hangzásánál. A nyolcvanas években gyakran megesett, hogy klasszikus elemeket csempészett a muzsikájába, és egy számon belül is képes volt a legnagyobb könnyedséggel kalandozni a jazztől Bachig és vissza. Shearing életéből nem maradt el a hivatalos elismerés. Három amerikai elnöknek, Gerald Ford-nak, Jimmy Carter-nek és Ronald Reagen-nek, de saját uralkodójának, II. Erzsébetnek is játszott. Az utóbbi 2007-ben lovaggá ütötte, de Sir George akkor már betegeskedett és három évvel korábban feladta hivatását. Mint oly sok nagy jazz zenésznek, neki is voltak korai hősei, előképei, kiket kiinduló pontként használva, kialakított egy jellegzetes, saját korában újszerű, előremutató, egyéni, később sokak által utánzott, s így mások által valamelyest lejáratott stílust, és aztán élete végéig ezen az általa kitaposott ösvényen maradt. Mint ahogy azt tette akár Ben Webster, Roy Eldridge, vagy Erroll Garner - és még sorolhatnám.  Hogy ugyanezért Shearing-et miért hanyagolták a műfaj mai megmondó emberei, azt tőlük kell megkérdezni. E sorok írójának nagy örömére szolgált, amikor minden idők egyik legjobb magyar zongora triója, a Trio Midnight fennállásának huszadik évfordulója alkalmából adott koncerten Oláh Kálmán interpretációjában felcsendült Shearing zseniális szerzeménye, a „Conception”. Remélem nem ez lesz az egyetlen a „Lullaby of Birdland”-en kívül a többi háromszázból, amely rácáfolva szerzője keserűen humoros megjegyzésére, az ismeretlenség homályából végigküzdi majd a sikerig vezető rögös utat. Valójában tanítani kellene 1947 és 1949 között született kompozícióit és akkor a néhai Sir George Shearing nem csak arra lehetne büszke az örök pódiumon, hogy szűkebb pátriájában, London Battersea kerületében róla nevezték el a mozgás-, hallás-, és látás-sérültek számára létesített központot. Rá jellemző szerénységgel ugyanis ezt többre tartotta lovagi rangjánál.


beolvasas0026.jpg


Vissza az összes cikkhez