Keresés

Nagyvilág


NAGYVILÁG - MAGYAR SIKER LONDONBAN

Rozsnyói Péter (1980 - Veszprém), sajnos kevéssé ismert, de legtehetségesebb zongoristáink egyike, június 8-án a brit főváros egyik legjobb jazz klubjában, a Chelsea-i 606-ban, majd a rákövetkeztő este a londoni Magyar Intézetben lépett fel - mindkét esetben tomboló sikerrel.

rozsnyoi-peter.jpg


Anyagi okokból egyedül utazott ki és angol ritmus-szekcióval játszott, amitől előzőleg nagyon tartott, mert valóban hatalmas lutri ismeretlen zenészekkel fellépni. Két órával a Chelsea-i jelenés előtt kezdtek próbálni és már akkor kiderült, hogy Péternek nincs oka a félelemre. Az előadás során a trió már úgy hangzott, mintha évek óta rendszeresen együtt játszott volna.
A 606 Club-ban, a sorok íróján kívül, egy fia magyar nem volt, Pétert még névről sem ismerhette a közönség, amelyet teljesen lenyűgözött sziporkázó játéka. A repertoár saját szerzeményekből és standardekből állt. Aki már hallotta az eredeti Rozsnyói Trió otthon készült albumát, az tudja, hogy a zongorista nem csak osztályon felüli előadóművész, de kiforrott és eredeti komponista is. Utóbbi erényét bizonyítja, hogy Szőke Niki legutóbbi, Japánban kiadott nagysikerű albumán dalba öntötte Péter debütáló lemezének, az „Autumn Witch”-nek a címadó számát. De visszatérve a Chelsea-i klubban adott koncertre, az ováció, amelyben a zenészek részesültek, több szempontból is kiérdemelt volt. Mindenekfelett Péter játékát kell kiemelni, amelyben találkozott az intellektualitás, a strukturált zenei gondolkodás és a szenvedélytől áthatott virtuozitás. Ez a kombináció teljesen élményszámba ment. Rozsnyói Péter zenéjét áthatja Bach, Bill Evans és talán Lennie Tristano munkásságának az imádata, de anélkül, hogy ez bármikor utánzásba, vagy közhelyszerű parafrázisokba torkollana. Stílusa teljesen a sajátja és soha nem választ olcsó megoldásokat. Fenomenális formában volt, amelyet csak fokozott a közönség lelkesedése. Az ováció azonban nem csak Péternek szólt, hanem hihetetlenül hozzáillő alkalmi bőgősének, Tom Mason-nek is. Mason-t eredetileg az angol trombitások legnagyobbika, Gerard Presencer hozta be abba a brit-magyar együttesbe, amelyet közösen vezetett Oláh Kálmánnal a 2008-as Londoni Jazz Fesztiválon. Mason már akkor, frissen végzett akadémista korában is olyan mély benyomást tett Kálmánra, hogy közölte, az idén ősszel, ugyancsak Londonban sorra kerülő, három napos brit-magyar mini-fesztiválon kifejezetten vele szeretne játszani. Az azóta eltelt három év hihetetlen érettséggel ruházta fel játékát. Rozsnyói Péterrel kölcsönös gondolatolvasásba mélyedtek játék közben. Ha magyar hasonlattal kellene élnem, azt mondanám, hogy Tom Mason valahogy Berkes Balázs dallamosságát ötvözi Szandai Matyi kortárs leleményével. A dobos, George Hart roppant diszkrét, könnyed játéka tette lehetővé, hogy a zongorista és a bőgős szabadon szárnyaljon. Kiválóan mérte fel mind a klub, mind pedig a Magyar Intézet előadótermének az akusztikáját. Dinamika szempontjából is kifogástalan produkciót nyújtott. A hazai közönség kedvéért az ő játékát Juhász Marciéhoz, vagy Cseh Balázséhoz hasonlítanám. Óriási koncert volt, amelyet még kiforrottabb játék követett másnap a Magyar Intézetben. Most újból leírhatnám a fentieket, de inkább azokat az elemeket emelném ki, amelyek az előző estihez képest novumnak voltak mondhatók. Az egyik az, hogy - aki Péter játékát ismeri, ezen nem fog meglepődni - mindkét este, noha nagyjából ugyanazokat a számokat adta elő, de a második nap mindent újra gondolt és átértelmezett. A paneleknek ez az ösztönös kerülése a legjobb jazz zenészeket jellemzi. A „Close Your Eyes” című örökzöld slágert és Thelonious Monk „Bemsha Swing”-jét mindkét alkalommal hosszú, jóformán külön kompozíciónak is beillő, de a témához szervesen kapcsolódó, kíséret nélküli zongora bevezető előzte meg. A Magyar Intézetben előadott bevezetők már a zsenialitás határát súrolták. És ugyanitt, miután a magyar zene világában az idei évet Liszt Ferenc emléke uralja, Rozsnyói Péter egy Liszt által inspirált improvizált főhajtással fejezte be a műsort, amelyben - saját temperamentumához híven - a melodráma helyett a kifinomult érzelem dominált. A hatalmas siker a Magyar Intézetben is borítékolható volt. Csak azt nem értem, hogy Magyarországon miért nem léptetik fel gyakrabban ezt a ragyogó zenészt.


Vissza az összes cikkhez