Keresés

Nagyvilág


Nagyvilág – Győzelmi jelentés Londonból - BRIT-MAGYAR KLUBKÖZI JAZZ FESZTIVÁL LONDONBAN

Don Alzheimero (1938) (Peter Pallai ex BBC editor, you know) miután három nap alatt mindössze tizenegy órát aludt, és ez az ő korában ez már bizonyos „húzós”. Mielőtt azonban jazz-immunrendszere végképp összeomlott volna, elküldte győzelmi mámorban születet jelentését „foggy London Town”-ból. A fotók állítólag később jönnek… (a szerk.)

Az előzmények

Jazz szempontból Magyarország és Nagy-Britannia testvérállam. Mindkét ország hemzseg a jobbnál-jobb zenészektől, kiknek egyetlen sajnálatos hiányossága, hogy nem az Atlanti Óceán túloldalán születtek. Talán ez a felismerés ösztönözte az angliai születésű, de magyar apától származó bőgős-zenekarvezető Arnie Somogyit az ezredfordulón a Cold Cherry Soup (Meggyleves) zenekar megalakítására. (No meg talán az is, hog évfolyamtársa volt a bostoni Berklee-n  székely gitáros Bende Zsolttal! – a szerk.) Az együttes nagyszerűen ötvözte a két nemzet zenei géniuszát Tony Lakatos-sal szaxofonon, Bende Zsolttal gitáron, Liam Noble-lal a zongoránál, Winston Clifford-dal dobon és természetesen Arnie-val a bőgőn.

A londoni Magyar Intézet (pontosabban a londoni Magyar Kulturális Központ – a továbbiakban LMKK), első igazgatója, Bogyay Katalin a kezdettől, 2000-től fogva folyamatosan és következetesen ösztönözte, előmozdította a magyar jazzművészek fellépéseit a szigetországban. (Vajh ki súghatott neki? Csak nem Don Alzheimero – a továbbiakban DA! – a szerk.) A „színmagyar” együttesek aktív importja mellett, az LKMM már 2002-ben felismerte a brit és magyar muzsikusok összeboronálásában rejlő zenei kincsesbányát. Ennek megfelelően került sor az év májusában a londoni Pizza Express Jazz Clubban az első három napos brit- magyar mini jazz fesztiválra. Akkor Arnie Somogyi zenekara mellett Vukán György, Szakcsi Lakatos Béla, Juhász Gábor, Borbély Mihály, Balogh Kálmán, Mohay András és Horváth Balázs képviselte a magyar színeket a brit jazzvilág olyan csillagaival, mint Gerard Presencer, Peter King, vagy Iain Ballamy.

Az LMKK kezdeményezésére 2003-ban már a híres londoni 606 Club látta vendégül a következő brit-magyar vegyes válogatottat. Az est fénypontja az azóta sajnálatosan ritkán hallható nagyszerű énekesnő-komponista, Tisza Bea volt, akit Nagy János kísért zongorán, Arnie Somogyi bőgőn és Winston Clifford dobon. Nem csak a közönség, de a 606 tulajdonosa, az egyébként fuvolista Steve Rubie annyira belelkesedett Beától, hogy ő is beszállt, sőt ő javasolta, hogy készítsenek albumot ebben a felállásban. Ez meg is történt a tenorszaxofonos Ben Castle-lal bővített csapatban. 2004-ben Arnie Somogyi hozta össze a hat élvonalbeli magyar és négy brit muzsikusból álló zenekart, az Improvokation-t, amely a rangos Cheltenham Jazz Fesztiválon mutatkozott be, majd átköltözött Európa leghíresebb jazzklubjába, a Ronnie Scott’s-ba. Ott figyeltek fel először istenigazából a legrangosabb brit jazzkritikusok Szakcsi Lakatos Béla művészetére. Az LMKK szervezésében ugyanabban az évben került sor a világhírű trombitás, Gerard Presencer nagysikerű közös koncertjére a Creative Art Trio-val a londoni University College Theatre-ben. A Magyar Intézet egyik legsikeresebb kooperációs rendezvénye az Oláh Kálmán és Gerard Presencer által közösen vezetett angol-magyar szeptett nagysikerű fellépése volt a 2008-as londoni jazz fesztiválon. Róluk írta az egyik legnépszerűbb brit rádiós jazz-műsorvezető, Helen Mayhew, hogy az egész fesztivál legizgalmasabb zenéjét produkálták.

Brit zenészkörökben rohamosan kezdett nőni a magyar zenészek ázsiója. Leginkább a 606 Club bizonyult nyitottnak a londoni nagyközönség által még mindig kevéssé ismert, de világszintű magyar zenészek befogadására. Noha nagy sikerrel szerepelt ott a Bolla Quartet, a Pecek Lakatos Trió, a Cseke Gábor Trió, vagy a Márton Juhász Group, de a leglelkesebb fogadtatásban a vegyes csapatok részesültek. Az LMKK közvetítésével szerves kapcsolat jött létre a magyar fővárosban mára már egyetlen talpon maradt jazz-szentély, a Budapest Jazz Club és a londoni 606 között. Ennek köszönhetően élvezhette már a magyar közönség Mornington Lockett, Byron Wallen, Jim Mullen, Julian Siegel, Peter King, Laurence Cottle és Liane Carroll művészetét magyar kísérettel, míg a 606-ban eddig Szabó Dani, Fábián Juli, László Attila, Horváth Kornél, Bolla Gábor és Balogh Roland delejezte az ottani közönséget és angol zenésztársait.

Az idén, hála az áldozatkész és indokolatlan szerénységgel magukat megnevezni nem óhajtó magyar szponzorok, a Budapest Jazz Club, a 606 Club és az LMKK összefogásának végül létrejött a 3 napos klubközi brit-magyar jazzfesztivál, a BJC a 606-ban címmel.


Az első  nap

November 2-án, szerdára esett a nyitó nap, ami nem a legszerencsésebb napja a hétnek a várható közönség szempontjából. Steve Rubie, a 606 tulajdonosa elég borúlátó volt a szerdai nyitás kilátásait illetően, noha eredetileg az időzítést illetően az övé volt a végső szó. Még idegesebb lett, amikor megtudta, hogy az új és jazzkedvelő londoni magyar nagykövet, Csák János nagy társasággal jelentkezett be az estére. Steve úgy vélte, hogy a gyér közönség majd rossz fényt vet a fesztiválra és klubjára egyaránt. Aggályai alaptalannak bizonyultak, mert jó ház volt, melynek fergeteges muzsikálásban volt osztályrésze. Aznap elsőnek Vukán György ült a zongorához a bőgős Andy Cleyndert és a dobos Clark Tracey kíséretében. Vukán, aki már évtizedeken át játszott ’crossover’-t mielőtt még a kifejezés mai értelmében megszületett volna, elemében volt. Gershwin egyveleggel kezdett, melynek során a tőle megszokott virtuóz és játszi könnyedséggel keverte az örökzöld témákat a Kék Rapszódiától az „I got rhythm”-ig. Természetesen nem maradt ki Chopin zseniális megjazzesítése sem a repertoárból. Vukán azonnal összhangba került Andy Cleyndert-tel, akivel a próba alatt is nagyon jól szórakoztak. Clark Tracey nem volt jelen a mintegy 45 perces próbán, mert egyenesen Birmingham-ből vezetett Londonba, ennek ellenére azonnal vette a lapot, ami nem csoda, mert édesapja, a brit zongoristák doyenje, Stan Tracey együtteseiben esett át a tűzkeresztségen, márpedig az öreg Tracey-nél nagyon oda kell figyelni. Az is segített, hogy Andy és Clark rengeteget játszanak együtt különböző zenekarokban, Vukán Gyuri általában egy emberöltőt fiatalodik, amikor leül zongorázni. Ez az este sem volt kivétel. Ő még abból a csodálatos iskolából jön, amelyik szemmel láthatóan élvezi, amit játszik és ez óhatatlanul átragad a közönségre is. Az ő játéka olyan, mint egy könnyed, de roppant kulturált és szellemes társalgás, melynek könnyedsége hatalmas tudást rejt. Gyuri játékosan, mondhatni pajkosan játszik és a muzsikája mindig kiemeli az embert a sivár valóságból.

Nem hiába mondta annak idején Steve Rubie, hogy brit zongoristákat nem szívesen küldene a Budapest Jazz Clubba, mert, nem jönnének ki jól az összehasonlításból. Vukán Gyurit egy másik fenomenális zongorista követte Szabó Dani személyében, kinek kedvéért régi fegyvertársa, Szandai Matyi is átkelt a csatornán önkéntes párizsi száműzetéséből. A brit színeket a szaxofonos Julian Siegel és a dobos Martin France képviselte ebben a kvartettben. Siegel, aki az elmúlt tíz évben a brit jazzvilág egyik nagyságává nőtte ki magát, egyaránt otthonosan mozog a kortárs jazz és a mainstream berkeiben. Előbbi babérait egy emlékezetes koncert-albummal aratta le az amerikai Joey Baron és Greg Cohen társaságában. Utóbb említett tendenciáit a budapesti közönség is élvezhette. Martin France a 70-es évek végén tűnt fel minden idők egyik legeredetibb és legkevésbé szokványos big bandje, a Loose Tubes dobosaként. Poliritmikus, nagyszerű zenész, a magyar mezőnyből leginkább Baló Istvánhoz hasonlítható. Szabó és Siegel egyaránt termékeny komponista és az ő évjáratuk már nagy súlyt fektet arra, hogy saját szerzeményekkel álljon elő. Ebben nem is volt hiány és a kompozíciók fajsúlyosnak bizonyultak. A kvartett mind a négy tagja kiváló szólista és a nagyon rövid próba dacára (életükben először játszottak együtt) nem csak hogy azonnal egységes produkcióként tudtak funkcionálni, de ösztönös szakmai alázattal kellő teret hagytak egymásnak az önkifejezésre. Szandai Matyi hatalmas formában volt. Szólói nem az ujjak gyorsaságától – noha abban sem volt hiány –, hanem a jóformán megkomponáltnak hangzó, de természetesen rögtönzött poétikus szerkezettől bizonyultak elképesztőnek. A zene egyszerre volt intelligens és szenvedélyes. Az est végén a négy zenész azon töprengett, miként lehetne megint közös pódiumot találniuk valahol. A megkönnyebbült tulajdonos, Steve Rubie pedig elgondolkodott azon, hogy ezt a brit-magyar mini-fesztivált évi rendszerességgel kelleni intézményesítni. Csák János nagykövet pedig elhatározta, magyar jazzestéket fog szervezni a követségen a brit politikusok és a Londonban akkreditált külföldi diplomaták számára.


A második nap

November 3. Ilyet még csütörtöki napon nem láttam a 606-ban. Telt ház volt. Az egyre ingerültebb felszolgálók alig tudtak áttörni a tömegen. Ez egyébként nem a londoni magyar kolónia hazafias felbuzdulásának volt betudható. A közönségnek még talán a tizede sem volt magyar. Viszont nem ártott volna, ha egy befolyásos kritikus is jelen van, de ez általában lutri kérdése. Pedig lett volna miről írnia. A veterán angol szaxofonos, Peter King nyitott – általa teljesen ismeretlen kísérettel. A dobos a Berklee-ben Juhász Marcival együtt végzett skót fiú, Alan Benzie volt. Tavaly épp Juhász Márton társaságában már felvillantotta óriási tehetségét a Budapest Jazz Clubban. Juhász Marci most is tagja volt ennek a londoni alkalmi csapatnak. A ritmus szekció „nagy öregje” hazánk egyik legjobb bőgőse, Egri Jancsi volt. Peter King, aki már évek óta súlyos egészségi problémákkal küszködik, jóformán minden fellépése előtt rosszul van, és sohasem lehet biztos az ember abban, hogy kórházba kell-e vinni, vagy a pódiumra. Gyerekkoromból emlékszem egy pesti slágerre valami olyan szöveggel, hogy „néha a muzsika pompás gyógyszer”. Peter King esetében ez alapigazság. Nem egyszer láttam jóformán a hamvaiból feltámadni a dobogón. Ez alkalommal is megtörtént a csoda. Pedig próbát sem tartott. Nem akarta ráerőszakolni az akkor megismert fiatal zenésztársakra saját igényes, Bartók inspirálta kompozícióit. Egyszerűen megbeszélte velük, hogy melyik örökzöldeket fogják játszani. Amikor aztán játszani kezdett, mindenki számára megvilágosodott, hogy miért King-et kérte fel egy Charlie Parker emlékév alkalmából Bird szülővárosa, Kansas City, hogy a nyitóünnepségen ő játsszon a mester szaxofonján. Csodálatos testes tónust produkált az altszaxofonon, fantasztikus dallamképzéssel. A kíséret pedig szárnyalt. Benzie tűzes szenvedéllyel, gyakran perkusszív fordulatokkal játszott. Egri Jancsi hatalmas sodrást hozott a zenébe elképesztő harmónia érzékkel. Az általában hihetetlenül finoman, visszafogottan doboló Juhász Marci, aki eddig általában olyan arccal játszott, mintha szégyenkezne, hogy milyen jó dobos, hirtelen felszabadult és zenei diszkréciójának feladása nélkül, teljes átérzéssel, szemmel látható élvezettel fektette le a ritmust. Nagyon nagy tapsot kaptak és Peter King, aki először olyan rosszul volt, hogy legszívesebben hazament volna, a jelek szerint teljesen felépült játék közben, sőt végigülte a következő produkciót, amit abszolút nem csodálok, mert Szakcsi Lakatos Béla ült a zongorához. A Szakcsi!

Bélát Arnie Somogyi kísérte és a dobos a Londonban élő francia Tristan Maillot volt. Szakcsi mindig kész meglepni a közönségét, sőt önmagát is. Ő sem próbált a fiúkkal, hanem bízott benne, hogy majd követni tudják egyáltalán nem borítékolható ötleteit. Az ő játéka mindig olyan, mint egy iszonyatos magasságban végrehajtott kötéltánc. Hatalmas kockázatokat vállal, az ember attól tart, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhat a kötélről, de ilyen katasztrófának e sorok írója még egyszer sem volt szem- vagy fültanúja. Hogy csak egy példát adjak, most Londonban az egykori vad bebopperek himnuszát, a „How High the Moon”-t leheletnyi finomságú balladává alakította át olyan gyönyörű zenei nüanszokkal, hogy az embernek majd kicsordult a könnye, de ebből a hangulatból másodpercek alatt ment át szenvedélyes, mondhatni indulatos kortárszenébe úgy, hogy azt senki sem érezte erőltetettnek vagy oda nem illőnek. Vitte magával a közönséget és a zenésztársait egyaránt. Minden száma egy kalandos kirándulás volt, melynek a kimenetelét ő sem mindig látta előre. Alapjában véve ez az ő művészetének a lényege. Elmenni a végsőkig és onnan elegánsan, majdnem észrevétlenül visszatáncolni. A leckét persze nem csak önmagának, de a másik két muzsikusnak is feladta, de nekik sem volt szégyelleni valójuk. Elsősorban mindkettő első osztályú, képzett és nagyszerű ösztönökkel rendelkező zenész, ráadásul Arnie már nem egyszer játszott Szakcsival, sőt lemezt is készített vele. A 606 közönsége imádta őket, míg a tulajdonos Steve Rubie-nak mindkét szeme nevetett, mert az egyik a színültig telt ház bevételét, a másik pedig a hatalmas zenei teljesítményt nézte.


A harmadik nap

November 4. Péntek. Ha csütörtökön a ház színültig megtelt, akkor nincs szavam arra a tumultusra, ami pénteken uralkodott a 606-ban. Szőke Niki nyitotta a sort számára részben szokatlan társaságban, mert a zongoristája Szakcsi Robi helyett ez alkalommal Oláh Kálmán volt, dobosa pedig a vokalisták lehető legjobb kísérője a szigetországban, Winston Clifford, kinek könnyedsége, eleganciája, csodálatos dinamikája, sőt külseje is a néhai ’Papa’ Jo Jones-éra emlékeztet. Az énekesnő számára az egyetlen ismert pont férje, a csodálatosan kreatív és melodikus bőgős, Barcza Horváth József volt. Niki, aki mindig páratlanul időzít, elegánsan frazíroz, drámai érzékkel, de az olcsó melodrámát mellőzve kezeli a szöveget, ízig-vérig jazzénekesnő, a zenészek zenésze, de abból a szempontból hasonlít Juhász Marcira, hogy gyakran ő is mintha szégyellené óriási adottságait és visszafogja magát. Nem tudom, mi történt vele a 606-ban, de már a próbán lehetett hallani, hogy minden gátlás feloldódott, teli tüdőből énekelt, dőlt belőle a hang. A férje szerint beénekelte magát, amit nem mindig tesz meg. Szerintem ennél is többről volt szó. Megragadta ennek az igazán hangulatos és igazi jazzklubnak a szelleme, a közönség mérete, figyelme és felé áradó szeretete. Niki ezt a szeretetet tudta tiszta szívből viszonozni. Szívbemarkolóan énekelt, amit ovációval fogadott a közönség és nem fog egyhamar elfelejteni. Elég sok saját illetve Barcza-Horváth kompozíciót adott elő, de ezek a dalok minőségileg felértek a standard-ekkel, ami manapság ritkán elmondható. Oláh Kálmán nemigen kísér énekeseket, de az ő hatalmas zenei intelligenciája azonnal érvényesült ebben a közegben is. Kálmán bizonyult az est sarokkövének, mert a következő énekesnőt is ugyanez a ritmus szekció kísérte. Amint azt a konferanszié szerepét is betöltő tulajdonos, Steve Rubie helyesen megállapította, Natalie Williams egy személyben megtestesítette az est angol-magyar jellegét. Az angol költő, John Hartley Williams és magyar anya lánya, kiválóan beszél nyelvünkön is, kitárulkozó, szenvedélyes, dinamikus egyéniség, nagyon jó hanggal, és tökéletesen bírja a show business minden fortélyát. Hihetetlenül jól kommunikál a közönséggel és hatalmas hangulatot teremtett. A közönség megvadult érte.

Rövid szünet után, talán kifogásolható műsorpolitika folytán az est legszorosabb figyelmet igénylő produkciója zárta magát a fesztivált. Oláh Kálmán maradt a zongoránál, de nem mint sideman, hanem vezetőként és ebből az alkalomból ritmusszekciót váltott. Ismét összeült azzal a két roppant tehetséges angol fiatallal, akik a Gerard Presencer-rel közösen vezetett, emlékezetes 2008-as szeptettjében kísérték, jelesül a bőgős Tom Mason-nel és a dobos James Maddren-nel. Vendégszólistája a kőkemény post-bopot játszó, Budapestet is nagy sikerrel megjárt virtuóz tenorszaxofonos, Mornington Lockett volt. Mornington nem jutott el a próbáig, mert valahonnan vidékről érkezett egy zsúfolt autópályán, de Kálmán előre megküldte neki a kottákat és Morny hibátlanul játszotta ezeket a roppant igényes darabokat. Az intelligens kortárs jazz magasiskoláját hallhattuk, ami feszült figyelmet, óriási szakmai alázatot igényelt, de ez mindnyájukban megvolt. A késői órában, amikor ez a nagysikerű koncert véget ért, Oláh Kálmán még jobban kidomborította, hogy a magyarok zeneileg milyen magasra tették a lécet. Bebizonyosodott végre, legalább is egy befolyásos londoni klub tulajdonos és vendégei számára, hogy a magyar jazz nem csak szakmai szinten érték, hanem eladható is. Hiszen már az első nap, a magyar nagykövet is az országimázs építésének lehetőségét látta benne. A 3-napos mini-fesztivál nem marad folytatás nélkül. A Budapest Jazz Club, a BMC, a MÜPA, a 606 Club, néhány lehetséges szponzor és a londoni Magyar Kulturális Központ között már megindultak a tárgyalások a budapesti „visszavágó” ügyében, melynek a jövő októberi Forum Budapest Jazz Fesztivál adna keretet.


Vissza az összes cikkhez