Keresés

Világsztárok Magyarországon


Világsztárok Magyarországon - An Evening With Branford Marsalis - Dokk Backstage Arena (1998. július 8.)

1998. július 16-án az alábbi cikk jelent meg m.l.t. tollából!

Columbo esete Branford Marsalisszal a Dokkban

Marsalis, Garrett, Redman, Carter -- megint egy csomó jelképes név az amerikai szaxpiacon. Mondhatni befutott egy nemzedék, melynek tökéletes a képzettsége és vonzó pofára is, nem szúr szemet a privát szférában, és könnyedén eligazodik úgy a hagyomány, mint a marketing útvesztőiben. Õk lehetnének a jazz yuppie-jai, ha a falra akarnám festeni.

De nem mennék olyan messzire. Nekem kiesik a Hajógyári-sziget is. Rákanyarodom a hídjára, szépen lestoppolnak a biztonságiak, nem bántanak, mutatnak parkolóhelyet. Csupa szép és új autó, a Columbo szokott így megérkezni, ha szabad ezt mondanom. Dokkot ilyen elegánsnak még soha nem láttam, márpedig ez bent is ragyog, továbbá egy motorkerékpár úszik a légterében. Meccs van. Két futballcsapat játszik a kivetítőn egymással, és ha az egyik nyer, akkor nem lesz hosszabbítás, vagyis nyertem. Tele a dokk drukkal. De azért nem hinném, hogy beférnének három-négyszáznál többen, márpedig valamiből ki kellett hozni Marsalist, bizonyára innen a négyezerötszázas jegy. Nem az enyém, az tisztelet-. De akkor is. Én úgy nőttem fel, hogy ez egy plebejus műfaj; igaz, nem is nőttem magasra. A Columbo már megint.

Bejutottak a döntőbe, 2-1. Immár Marsalis is az öltözőbe vonult; kikunkorodik egy-egy futama - bemelegít. Jeff "Tain" Watts bukkan fel először, kicsit birizgálja a bőröket, aztán hátra ő is. Gyerünk, még gyorsan pörgessük át, mit lehet ezekről a palikról tudni.

Marsalis Stingnek köszönheti nemzetközi hírnevét - és egy csomó dohányt is. Ez úgy volt, hogy a Police felbomlása után Sting dzsesszmuzsikusokra építette a továbbiakat. 1985-öt írtunk, amikor a Blue Turtles Band összeállt: benne Branford Marsalis, az öccse, Wynton, aztán Darryl Jones, Kenny Kirkland, Omar Hakim. A Sting-történet ekkor ért a csúcspontjára, nevezetesen Dream Of The Blue Turtles és Bring On The Night címmel. Branford épp negyedszázada működött abban az évben, kijárta már a Berkleet, túlesett a debütáló Scenes In The City albumon, előtte Art Blakeyvel, Lionel Hamptonnal, Herbie Hancockkal turnézott. És noha neveltetése (a papa, Ellis Marsalis kiváló bopzongorista) a dzsessz klasszikusaihoz kötötte, nyitott volt a legkülönfélébb határszegésekre is. ´87-ben Ravel-, Satie- és Debussy-feldolgozásokat készített (Romances For Saxophone) és így tovább, így tovább, csikicsukizva a mainstream dzsessz (Roral Garden Blues, Renaissance, Random Abstract, Bloomington, The Dark Keys), a rock (együtt a Grateful Deaddel, Stinggel, Bruce Springsteennel), a blues (I Heard You Twice The First Time) és a hip-hop (Buckshot LeFonque, Musical Evolution) között. Még klezmert is játszott (L´Chaim) a klezmaticsos Frank Londonnal - Dávid és Góliát történetéről egy rajzfilm alá kanyarítva zenét.

Utálok így az évszámokkal meg a címekkel fontoskodni, de ezt most vállalom. Az nekem nagyon tetszik, hogy Branford mindenféle zenét játszik - miért ne játszana, ha kedve van -, de érzem benne azt a tapogatózást is, ami a dzsesszt illeti, úgy globalice, egyáltalán. Jelentős kiadók - így a Marsalist nyomó Sony is - nem szívesen csapnak olyan lecsóba, amelyre nincs mérhető igény. Mérhető igény pedig a fúziós dzsesszre van, aztán a posztbopra van; úgy fest, mintha az elmúlt két-három évtized kiesett volna az elődöntőből. Gáz van. Nem attól, hogy a marginális kiadókhoz kényszerül a progresszió, attól van gáz, hogy már az alternatív sem kapaszkodó. Naná, hogy a hatvanas években utazik Marsalis is, aki amúgy ezerszer elmondta, hogy Charlie Parker, Cannonball Adderley, Ornette Coleman, Sonny Rollins, Ben Webster és Wayne Shorter a bálványai.

Hát így.

Hát így lép a Dokk színpadára a zongorista Kenny Kirkland, a dobos Jeff "Tain" Watts és a bőgős Eric Revis kíséretével. Kirkland hamarosan magába fordultan száll, Watts is mintha egy burában verné; tizenhét éve csinálják ezt így együtt, belefér. Revis új fiú, és igazán a kedvemre való: jelentős érzékenység, de semmi tolakodás. Marsalis profin kommunikál, nem lihegi túl a nyelvi korlátokat, jó körülötte a levegő, csak a háta ne fájna úgy. Mindenki bemutatva, jöhet a Spartacus.

Akusztikus dzsessz, szeretjük, ugye.

Szeretjük. Mondom, Marsalisé - az alttól a szopránig - jelképes név, és ha a dzsesszkonzira jártam volna, simán lehidalok. Akkor azt mondom, a palinak briliáns a technikája, azt mondom, bámulatos tüdő; és eszembe nem jut számon kérni egy kis vért, egy kis izzadságot, egy kis lemeztelenedést, annyit csupán, amennyit Marsalis a bálványaitól kapott.

Élmény, különben, majdnem. Komolyan mondom.

Indulás haza. A kapuban Columbóba botlok, úgy látom, jó képet vág ő is. Várok kicsit, visszafordul-e valamiért. De nem.

(Sajnos, a szerző két BM lemez címét is rosszul írta a fentiekban… 1) Nem Roral Garden Blues, hanem Royal Garden Blues, 2) Nem Musical Evolution, hanem Music Evolution. – A szerk.)

(Ja, és még annyi kiegészítést tennék, hogy a Sony Music Hungary akkori főnöke (Szűts László, ma már a MAHASZ elnöke!) és titkárnője, Varga Lilla arra kértek, hogy készítsek exkluzívot Branford Marsalis-szal, mert a menedzsment csak egy interjút engedélyez. És ők úgy gondolják, hogy én vagyok a Number One jazz expert in Hungary! Nem tiltakoztam… Elmentem reggel 9.20-ra –Branford kérte így, mert éjjel értek Budapestre- a Kempinski Szálló lobbyjába. Fél 10-kor már kezdtem idegeskedni, de egyszer csak megjelent egyik kedvenc szaxofonosom széles mosollyal az arcán és miközben adott egy „huggin’”-t, azt mondta: „Hi Robert! Are you really the Number One jazz expert in Hungary?” Aztán hosszasan beszélgettünk a kezdeti lépésekről, New Orleans-tól New York-ig. Hogy ki volt a legnagyobb ideálja, Sonny Rollins, de mondta, hogy amit az utóbbi években csinál, már egyáltalán nem tetszik neki. Kérdeztem arról is, hogy mi ez az olthatatlan vágy benne a hip hop iránt, hisz épp az előző évben, 1997-ben jelent meg második Buckshot Lefonque CD-je, a „Music Evolution”. Mondta, ő teljesen nyitott minden zenére, a klasszikusokra épp úgy, mint a funk-ra és a hip hop-ra, de a főcsapás nála mindig is a jazz marad. Kérdeztem, hogy mikor veszi fel a következő „pure jazz” CD-jét? Mondta, ha hazamennek erről az európai turnéról. És tartotta is a szavát, hisz 1998. augusztus 17-e és 20-a között 4 napot töltöttek a stúdióban és 1999-ben meg is jelent a „Requiem”.

branford-001.jpg

(Amit aztán 2005-ben dedikált is nekem, mikor me and my lovely wife Gabriella megszerveztük neki a MüPában a klasszikus estet. De az már egy másik történet!)

A cím onnan jött, hogy időközben 1998. november 12-én meghalt a Branford Marsalis Quartet zongoristája, Kenny Kirkland. Mindössze 43 éves volt. – A szerk.)


Vissza az összes cikkhez