Jazzlegendák - A nagybőgő Paganinije - Pege Aladár - Az interjú - I. rész

Ide most szakszóval "lead"-et kellene írnom, de mivel Pege Ali annyira híres ember, hogy még a jazzben nem nagyon járatosak is tudják, ki ő, így inkább csak "a jazzben gyengébbek kedvéért" mondom azt, Ali a magyar jazz történetének "Miles Davis"-e. Természetesen nem hangszere okán, hanem mert 50-től visszafelé (sőt 50-en túl is, lásd: Kőszegi, Vukán!) szinte nincs olyan nevesebb hazai jazzmuzsikus, aki nem az ő együttesében kezdte volna pályafutását! (Mind you, ez az 1996 június-júliusi, nyári összevont MaJazz-ben volt olvsható! Ja, és az interjú eredeti szöveghűséggel jelent meg egykoron!)

MJ: Mindenki tudja, hogy édesapád is bőgős volt, nagybőgős, nagyon nagy bőgős. De nekem egy rádiós portréműsor kapcsán, 1985 őszén elmesélted, nem akarta, hogy belőled is bőgős legyen. A jelenlegi állás szerint nem lehettél valami szófogadó gyerek…

PA: Pontosan így, ahogy mondod, nem voltam szófogadó gyerek, és csak azért is. Tudod, minél jobban tiltanak valamit, annál jobban akarja az ember. Egyébként azelőtt volt egy aranycsapat, amihez olyan muzsikusok tartoztak, mint Radics Gábor, aki a világ egyik legnagyobb hegedűse volt. Aztán a két Horváth, a Lajos és a Sándor. Ezek gitárosok voltak, a legjobbak. Akkor volt a Bacsik Elek, aki szintén gitáros volt. A zongoristákhoz tartozott a Cziffra Gyuri annak idején, aztán a későbbiek folyamán a Turán, a Solymossy Lulu, a Szabó Józsi. Volt egy ilyen aranygaleri, és ebbe tartozott bele az én apám is. Ezek voltak a legjobbak a maguk hangszerén.

MJ: Lehet, hogy az is inspirált téged, hogy esetleg hozzátok néha eljöttek? Vagy inkább apukád járt hozzájuk, és néha elvitt magával?

PA: Nem, kérlek szépen, az az érdekes ebben a dologban, hogy a papának az édesapja, tehát az én nagyapám, az is nagybőgős volt, annak a papája szintén nagybőgős volt. Nem vicc, mégha úgyis hangzik: édesanyám családjában volt három lány, és mind a háromnak nagybőgős volt a férje. Ez fantasztikus. Ők hárman voltak testvérek és egy férfi. A férfi is nagybőgős lett. Ez hihetetlen, de ez így van. Észbontó, nem? És a papámnak a családja is nagybőgős volt. Ezért szerettem volna én is nagybőgős lenni. Pedig nagyon komolyan mondták, hogy ne, minden, csak az ne. Tudod miért? Mert a papa tudta már, hogy ezzel a hangszerrel nem lehet semmire se menni.

MJ: És jó nehéz is.

PA: Egyre nehezebb. És ebből a hangszerből mennél többet tudsz, az csak akadály. Egy jó közepesnek lenni, az jó, mert attól nem fél senki, azt elhívja a jó zenész is, elhívja a rossz zenész is, és a közepes is elhívja, mert közepes. Egy jó közepes zenésznek a legjobb. Főképpen nagybőgőn. Mennél többet tud, annál komplikáltabb a helyzet. Na, hát így lettem én nagybőgős.

MJ: Azért ennyivel nem úsztad meg...

PA: 12 éves koromig édesapámnál nevelkedtem. Nem tudtunk zöldágra vergődni, mert nem hittem el, hogy még nem termettem meg úgy meg stb. stb. És akkor visszajöttem édesanyámhoz. 15 éves voltam, amikor elkezdtem nagybőgőt tanulni. Akkoriban két híres nagybőgő tanár volt. A Montág Lajoshoz nem lehetett bejutni, mert ő a konzervatóriumban tanított, hát oda más iskolai végzettség kellett. A Tibai Zoltánhoz pedig be lehetett jutni, mert az a szakszervezeti zeneiskolában tanított. Egyszerűen bementem, mondtam, hogy kezit csókolom, ifjú Pege Aladárnak hívnak, és szeretnék nagybőgőzni. És a Tibai nagyot nézett, azt mondta, te a Pege Aladárnak a fia vagy? Mondtam, hogy igen, az vagyok. Apukád sose mondta, hogy ilyen nagy fia van már. Hány éves vagy? Mondom, tizenöt. Azt mondja, hogy hát akkor te már biztos nagyon jól tudsz játszani. Mondom, nem tudok játszani egyáltalán, mert nem tanultam, és azért jöttem, mert szeretnék itt elkezdeni tanulni. És ott volt bent egypár növendék, és azok is csodálkoztak, mert édesapámat mindenki ismerte. Nagyon nagy név volt. És aztán kérdezték, hogy tényleg? Tényleg. És tanultál már? Nem. Nem tanított apukád? Nem tanított. Aztán így elkezdtem tanulni. Kész. Ez a történet.

MJ: Kik voltak azok a muzsikusok, akik először elkezdtek zenélni veled?

PA: Ebben fantasztikus nagy szerencsém volt, mert 15 éves koromban elkezdtem tanulni, és egy évet tanultam kb., mert elvégeztem a hetedik fekvést. Azt hozzá kell tennem, hogy éjt nappallá téve gyakoroltam. Sőt, van egy nagyon aranyos történet. Ahol laktunk, ott volt egy ilyen lihthofszerű udvar. Azt a világháborúban bomba vagy akna találta, és a fal ledőlt, ami elválasztotta a másik háztól. Mi a Víg utca 20-ban laktunk, és a Konti utca 23-ban vagy 22-ben, most már nem tudom pontosan, ott nagyon sok zenész lakott, akik engem nagyon jól ismertek, apámat is ismerték. És nem volt hangszerem. Ott az egyik nagyon tehetséges nagybőgős, azt mondta, hogy Ali, én most úgysem játszom, ha kell a hangszer neked, csak szólj át. Ezt az illetőt Vörikének hívták, Vörike, ami nagyon fontos, és akkor fogta, és átadta nekem mindig a nagybőgőt, és azt mondta, hogy most nálad lehet három napig. És akkor három napig rengeteget gyakoroltam. Aztán szólt, hogy Ali, ma este megyek játszani, majd este 6 órakor add vissza a hangszert. Akkor visszaadtam neki a hangszert, és ez így ment mindaddig, amíg az édesanyámék nem tudtak nekem egy hangszert venni. És most nem tudom, hogy ezért vagy azért, mert annyira akartam nagybőgőzni, de fantasztikus sokat gyakoroltam. De éjjel-nappal, amennyit bírt a kezem.

MJ: Még mindig nem mondtad meg, ki volt az, aki először elvitt zenélni?

PA: Ja, az egy fantasztikus nagy muzsikus volt, úgy hívták, hogy Turán László, aki minden idők egyik legkiválóbb zongoristája volt. Ne értsük félre, nem jazz-zongorista! Ha azt mondták neki, Lacikám ezt a Mozart-áriát nem tudnád két hanggal lejjebb játszani? Dehogynem, ahány hanggal akarod, és akkor egy-két hanggal lejjebb transzponálta vagy öttel föl, teljesen mindegy volt neki. Tökéletes, abszolúthallás, fantasztikus hangszertudás, egyébként ő is akadémiát végzett. Csak mielőtt megkapta volna a diplomát, kitették valami okból kifolyólag. Lehet, hogy sokkal jobb volt, mint a zongoratanára. Azért vitt el játszani, mert ő nagyon sokat játszott az édesapámmal is. Tudta, hogy én abban az időben még nem bírom el azt a szintet, de a fejébe vette azt, hogy na, ebből a kis Aliból csinálok majd valamit, kipofozom. Így kerültem a Turánhoz. Ez 56-ban volt. Onnan tudom ezt, mert a Tabányi zenekar pont az Emke kávéházban játszott. A Tabányi zenekarral pedig édesapám bőgőzött. Minden héten szabadnapjuk volt, és voltak olyan zenekarok, akik vállaltak "repüléseket", így helyettesítettük a Tabányiékat ezzel a Turán zenekarral. Aztán közben jött a forradalom, és akkor nem volt semmi, nem volt zene.

MJ: Várjál, akkor 17 éves voltál, és megengedték, hogy 17 éves gyerek játsszon egy lokálban?

PA: Hát ilyen korengedménnyel megengedték, mert ismerték, nem az én nevemet, hanem édesapám nevét ismerték, és a Turán az egy fantasztikus nagy név volt. Az ország egyik legkiválóbb zenésze. Hát bizonyára ő is bement, szólt, hogy gyerekek, engedjétek meg. Kérlek szépen, azt hiszem, csak 12-ig kellett játszani, vagy valami ilyesmi lehetett nagyjából a dolog.

MJ: És arra emlékszel esetleg, hogy mennyi volt az első fellépti díjad?

PA: Akkor 77 forint volt. Ez 56-ban volt. Aztán egyszer csak megszakadt, a Turán sem csinált semmit, nem tudom, hogy mi volt. Aztán a forradalom után az első üzlet, amiben én elkezdtem játszani, az a Corvin-áruház étterme volt, ahol a Len Hughes nevű angol trombitással léptem fel. Ő itt maradt, mert elvett egy magyar nőt feleségül, akinek nagyon szép hangja volt, jól énekelt. Ott egy nagyon jó együttes jött össze, a Len Hughes trombitált és ő volt a zenekarvezető is, meg a Szenthelyi Nándor nevezetű szaxofonos, a Horváth Lajos, aki Kati becenéven volt a hegedűs-gitáros.

MJ: A hegedűs Kathy Horváth Lalikának az apukája?

PA: Igen. Mészáros Sándor volt a dobos, aki a Kutya névre hallgatott. Cseuz Bandi volt a zongorista, én meg a nagybőgős.

MJ: Lehet, hogy akkor te már fehér bőgőn játszottál?

PA: Nem.

MJ: Úgy látszik, ez keveredik bennem. Arra konkrétan emlékszem, hogy apám, aki szintén jazzőrült volt, egy párszor elvitt ilyen helyekre, mint a Corvin étterem, meg a Royal terasz az ötórai teával...

PA: Ott is játszottunk a Turánnal egyébként.

MJ: És a Corvinban akarva-akaratlanul egészen kisgyerekkoromban láttalak téged. Csak ez a fehérbőgős dolog keveredik valahogy bennem.

PA: A fehér bőgő a Szabadság szállóban volt, amit mi nyitottunk meg, a Pege Quartet. Ott a Balogh Jenci, később a Fogarasi Jancsi zongorázott, az Ablakos szaxofonozott, a Kőszeg Imre dobolt, és ez volt a Pege Quartet. Ott már tényleg fehér bőgővel játszottam. Sőt, előtte már a Savoyban is fehér bőgővel játszottam, ahol Kovács-Pege Quartet volt (Kovács Gyula - dob, Balogh Jenő - zongora, Bordás Zoltán - szaxofon). A fehér bőgőnek pedig az a története, hogy előtte én a Moulin Rouge-ban játszottam a Fóti Jancsi zenekarban, és a Moulin-ben azt hiszem még a mai napig is van, hogy amikor megkezdődött a műsor, akkor a zenekar lement az árokba egy lifttel, és a feje fölé kihúztak egy pótszínpadot, hogy az nagyobb legyen. Két részes volt a műsor, és a második részben a zenekar kijött onnan, valaki véletlenül megnyomta a liftgombot, és feljött a pódium, viszont a hangszerek ott voltak, a dob, a zongora és a nagybőgő nyomta fel a kihúzott pótszínpadot, és akkor tört össze a hangszerem. Akkor elvitték megjavíttatni a Hajós utcába, és mondták nekem, annyira összetört a hangszer, hogy azt már nem tudják megcsinálni, hogy ne látsszon az a sok repedés. Be kellene festeni valami más színre. És akkor mondtam, hogy jó, akkor fessék be fehérre. És így lett a fehér bőgő.

MJ: Vissza kellene azért még menni időben! Tehát 57-ben volt a Len Hughes-féle zenekar. Aztán mik voltak a következő lépcsőfokok?

PA: Hát a lépcsőfokok jöttek szép sorjában. 1957-től 63-ig én játszottam mindenkivel. Tabányitól kezdve Kovács Andor zenekarában, akkor eljártam egypárszor kisegíteni a Martinyékhoz is, de nagyon ritkán. Aki élt és mozgott, aki Magyarországon név volt, azzal mindenkivel játszottam. A Szabó Józsiék létrehozták a Szabó-Beamter-Pege triót. Az óriási dolog volt nekem. Akkor még volt a Bristol-bár és ez a két befutott nagy híres zenész egy ilyen fiatal gyereket, mint én magukhoz vettek, és nem voltak irigyek. Szóval semmiféle rosszindulatúság, az irigység teljesen kiveszett belőlük, irányomban legalábbis. Ők akkor már rengeteg felvételt készítették, attól kezdve úgy csinálták, hogy legyen három. És akkor rengeteg felvételt csináltunk a rádióban. Nagyon sok felvételt csináltunk. Meg néha játszottam velük, felhívtak, hogy nincs-e kedved feljönni, és akkor alul, az étteremben mindig volt egy roma zenekar, aki játszott, amit már 11 órakor befejeztek, mert akkor már nem nagyon volt vendég, és 11-től már bárba mentek az emberek, és akkor mindig megbeszéltem az ottani bőgőssel, hogy odaadja kölcsön a hangszert, felviszem, és akkor játszottam velük. És akkor 63-ban megalakítottam a saját együttest, ami először úgy volt, hogy Kovács-Pege együttes ... A Balogh Jenő is fiatalember volt, meg én is. Egyedül a Kovács Gyula volt idősebb. Én meg ahhoz a generációhoz tartoztam, aki összekötő volt. Aki a fiatal és a régi generáció közötti összekötő kapocs volt. Mert én játszottam a régiekkel is, de a többieket már én hoztam, és velem játszottak.

MJ: És a bledi fesztiválon te nyertél egyedül díjat vagy a zenekar is?

PA: Bledben nem nyertünk semmilyen díjat. Bledben nem volt díj.

MJ: Mert nekem később, nem sokkal a halála előtt Kovács Gyula azt mesélte, hogy nektek ott valami egészen elképesztő sikeretek volt...

PA: Ez így igaz.

MJ: És hogy őt akarták kihívni Nyugat-Berlinbe, de nem sokkal azelőtt, hogy kiment volna, meghiúsult, mert behívták és elvették tőle az útlevelet. Erre hogy emlékszel vissza? Tudsz te erről valamit?

PA: Nekünk valóban nagyon nagy sikerünk volt ott. 1964-ben is voltam Bledben, meghívtak, szintén ugyanúgy vissza.

MJ: És akkor kikkel mentél?

PA: Akkor a Csiky Guszti zongorázott (ma már Csík Gusztáv! -a szerk.), és nem tudom, ki dobolt. 64-ben visszahívtak Bledbe engem, illetve a Pege triót. És aztán ott megint fantasztikus siker volt. Ez mindig így van. Egyébként ott már, egyébként akkor volt egy nagyon nagy élmény. Akkor hallottam életemben először a Modern Jazz Quartet-et. Ők is felléptek. 64 az egy nagyon fantasztikus év volt ilyen szempontból, mert utána, amikor vége volt a bledi fesztiválnak, visszavittek engem Zágrábba, ahol John Lewis-zal egy csomó rádiófelvételt csináltam. Utána Lewis azt akarta, hogy menjek ki Amerikába, mert szó volt róla, hogy alakítanak egy USA nevezetű zenekart, akkor volt ez a USA-adás, és azt akarta, hogy abban én legyek a nagybőgős.

MJ: És az miért nem valósult meg?

PA: Azért nem valósult meg, mert a Berklee-be sem tudtak kivinni. Ti. a Berklee-be is meghívtak tanulni. Ezt a Willis Conover, meg a John Lewis intézte. Írtak egy levelet, hogy ebben az évben nem tudnak ösztöndíjat biztosítani, de majd jövőre. Azonkívül arról is szól volt, hogy ott maradok Zágrábban, a zágrábi szimfonikusoknál. De ezt mind el kellett volna itthon intézni. A minisztériumtól – abban az időben nem lehetett kimenni külföldre, csak úgy, hogy hónapokra meg évekre eltűnök. Nem lehetett kimenni. Az igazság az, hogy azt sem tudtam, hogy kinél kell intézni, és ahol elkezdtem érdeklődni, akkor már rögtön olyan válaszokat kaptam, hogy egyik sem fog menni, hagyjam az egészet, ilyet nem lehet elintézni. Azért volt nagyon érdekes ez a dolog, mert 64-ben meghívtak a nyugat-berlini fesztiválra, szintén trióban. A nyugat-berlini fesztivált a Joachim Ernst Berendt rendezte, aki szintén hallott rólam. Egyébként 1964-ben már a Willis Conover írt egy cikket rólam a Down Beat-be. Akkor a nem közismertek kategóriájában a világranglista negyedik helyére soroltak. És a Willis Conover írta a kritikát, hogy én már most többet tudok, mint a Scott LaFaro, aki akkoriban halt meg, mert más utakat járok, mint ő. És a Joachim Ernst Berendt pedig azt írta, sosem felejtem el, hogy a Pegét össze kellene ötvözni egy Ray Brown-nal, vagyis egy fekete zenésszel, már csak azért is, mert a feketék megtudnák, hogy hogyan lehet, és miket lehet még nagybőgőn játszani, a Pegének pedig több átszellemültséget lehetne tanulni tőlük. Valami ilyesmi volt. Nagyon aranyos. És hogy én egy modern Django Reinhardt vagyok, csak nem gitáron, hanem nagybőgőn. Ezt írta a Joachim Ernst Berendt annak idején, 64-ben.

MJ: Mondtad, hogy nem engedtek ki a Berklee-re, Nyugat-Berlin viszont akkor egy totál tabu hely volt, és oda meg kiengedtek. Hogy lehet ez?

PA: De miután én már hazajöttem Bledből! És Bled után voltam Frankfurtban is. És mivel hazajöttem Bledből és Frankfurtból, kiengedtek Nyugat-Berlinbe is. A nyugat-berlini jazzfesztivált a Joachim Ernst Berendt rendezte. Az akkori triómban Vukán Gyuri volt és a Szudi János nevezetű dobos. Így mentünk ki. És akkor volt nagyon felkapott és nagyon nagy dobása a Miles Davis-nek a quintetje a fiatal gyerekekkel, Tony Williams-szel, Herbie Hancock-kal, Wayne Shorter-rel, Ron Carter-rel. Az akkor új volt. És ott hallottuk a Roland Kirk-öt. Az is egy fantasztikus nagy zenész volt, a Roland Kirk, aki egyszerre két szaxofonon játszott, néha meg hárommal. És vele a Tete Montoliu zongorázott. Akkor valami szenzációs nagy zongorista volt. Ezt azért nem felejtettem el, mert a Montoliu-val Svájcban, Bázelban játszottam másfél-két évvel ezelőtt.  És nekünk is nagy sikerünk volt, s ez óriási dolog. Attól kezdve ez így ment tovább az egész, mind a mai napig.

MJ: És mikor szerződtél ki először Nyugat-Berlinbe?

PA: 64-ben kimentem játszani vendéglátóiparba Nyugat-Berlinbe szintén, ahol az összes klubokban is játszottam. Akkor ismertem meg a Leo Wright-ot, a Carmell Jonest, a Lou Bennett-et. Az teljesen eltűnt, pedig azt mondják, hogy él, és ugyanolyan jól orgonázik, mint azelőtt. Egy szenzációs orgonista volt, hihetetlenül jó volt. Meg egy csomó ilyet, és én azokkal is játszottam. Végül el kellett döntenem, hogy mit csináljak, maradjak kint, vagy pedig hazaugrok, és elkezdek a Zeneakadémiára járni, és leteszem a nagybőgő művészi diplomámat. És az utóbbit választottam. Hazajöttem, bementem a Zeneakadémiára. Ott ugyanis úgy volt megbeszélve, hogy amikor én jelentkezem, nekem nem kell felvételit játszani, felvesznek anélkül.

A Pege Quartet Nyugat-Berlinben

Balról jobra: Pege Aladár, Ablakos Lakatos Dezső, Kőszegi Imre, Csík Gusztáv

MJ: És ki volt a tanárod?

PA: Tibai Zoltán volt a Zeneakadémián. Közben elvégeztem a konzervatóriumot Montág Lajosnál, és akkor én ott akartam továbbtanulni a tanárképzőben. Nem akartam a Zeneakadémiára menni. Csak a tanárképzőben is meg a Zeneakadémián is csak érettségivel lehetett továbbtanulni. És akkor beíratkoztam a dolgozók esti iskolájába, közben jártam külföldre, vendéglátóban dolgoztam reggelig. Az összes koncerteken, ami csak létezik játszottam. Már 63-ban elindítottam azt a koncertsorozatomat az Egyetemi Színpadon, amiben az első rész klasszikus, a második rész jazz. És aztán jártam kifelé, mindenfelé, és közben leérettségiztem. A Vörösmarty Gimnáziumban kezdtem, egyébként hivatalosan is odajártam, onnan maradtam ki másodikból a Turán László zenekar miatt, aztán ott folytattam tovább esti tagozaton.

Itt Ági asszony közbeszólt: Fantasztikus, hihetetlen munkabírású volt az Ali. Emlékszem, reggelig a Moulin Rouge-ban játszott, majd hazajött lefürdött, átöltözött és ment egyenesen a filmgyárba, mert akkor vették fel a Pető Zsolt zenéjét a "Gusztáv" rajzfilm sorozathoz.

PA: A rádiósokkal természetesen minden hakniban én voltam. Tanítottam az OSZK-stúdióban. Ez nem elég egy cikkben. Ez fantasztikus. Ez nincsen senkinek.

(A jövő hónapban folytatjuk!) (Igazából, holnap folytatjuk! – a szerk.)