JazzMa - Hírek - Jazz Oral History - BOKÁNY FERENC

Jazz Oral History - BOKÁNY FERENC – I. rész

2012. szeptember 02., Földváry Balázs

A lejegyző előszava: Ez a visszaemlékezés egy magnó melletti beszélgetés-mesélés leírt és szinte szerkesztetlen változata. Bokány Ferencet 1995-ben ismertem meg Fogarasi János segítségével, egy mesterkurzusán vettem részt, később, 2000 és 2002 között hivatalos növendéke is voltam Svájcban, Varga Tibor vonós mesteriskolájában. Ennek a tanítványiból barátivá fejlődött kapcsolatnak köszönhetően van néhány olyan utalás a beszélgetésben, mely a kívülálló számára nem annyira egyértelmű. Gyakran visszatér Varga Tibor neve, ő a XX. század egyik legnagyobb magyar hegedűművésze volt, aki a II. világháború után elhagyta Magyarországot, és szólókarrierje mellett a németországi Detmold zeneművészeti főiskolájának vonós tanszékét vezette, majd nyugállományba vonulása után lakóhelyén, a svájci Sion városában alapított vonós mesteriskolát, ahol Bokány Ferenc volt a nagybőgőtanár. Detmoldban és Sionban is működtetett zenekart, ezekben évtizedeken keresztül játszott Bokány Ferenc. Klasszikus zenében minden bizonnyal a Varga Tibortól tanultak voltak számára a legmeghatározóbb benyomások. (Földváry Balázs)

BF: Az egész úgy kezdődött, hogy én a kilencedik kerületben laktam a Tinódi utcában (Ferenc tér, stb.), ami híres volt a római katolikus [roma] közösségéről, és ha fociztunk, akkor hegedűtokokkal volt a kapu kijelölve, és állatira hülyén éreztem magam, hogy nekem nincs hegedűm. Szóltam apámnak, hogy nekem is kellene hegedű, ugye hát megyek focizni hegedű nélkül?! Teljes ciki! Apám azt gondolta, hogy most a jövendő Paganinijéről van szó, rögtön még aznap este valahonnan szerzett 350 forintért egy feles hegedűt, tokkal-vonóval. Így kezdődött. Persze három hét után már elátkoztam az egészet, de akkor meg már a fater elkezdett engem nevelni, és aztán valahogy megmaradt a dolog. A sok cigány havertól aztán a klasszikusból elhajlott az ember, és megismerkedtem a jazz-zel, akkor pedig a klasszikus az úgy kellett, mint a púposnak a hanyattesés. Abban az időben a nagyobb srácok, mint a Scholz meg a Pege, már hakniztak, és hogy ne kelljen fizetni, hogy bemenjek a hakniba, mindig én cipeltem a bőgőt. Pegével nem volt így, de a Scholz-cal nagyon sokszor, hogy be is csajozott ott rendesen, úgyhogy a harmadik szettnél azt mondta: „Ferike, állj be!”, és eltűnt a csajjal, mondjuk egy szettre, én pedig véresre pöngettem magamat, és úgy lassan beletanultam. Abba is hagytam a hegedűt úgy nagyjából, és elhatároztam, hogy én bőgős leszek, ami aztán többé-kevésbé sikerült. Így kezdődött a dolog.

Furcsa módon itt Magyarországon amennyire – kicsit – ismernek, az azért van, mert a Metróban játszottam. De én a Metró előtt már egy elég elismert, használható bőgős voltam. Tizenhét éves koromban már a lemezgyárban ültem nagyon sokat, felvételeken.

FB: Hány éves voltál, amikor elkezdtél bőgőzni?

BF: Tizennégy-tizenöt, de aztán komolyan tanulni, az tizenhat. Aztán elég hamar ment, akkor még nem is volt olyan szigorú a dolog. Erősítő nélkül játszott az ember, ki hallotta, ha néha becsúszott valami? Úgyhogy aztán már el is hittem, hogy én nagyon tudok, egészen addig, míg egyszer valami miatt a Szabó Jóskával kellett játszanom. Ismertem a számokat, amiket játszott, csak mindig originálban játszott: amit mi jazzesek játszottunk F-dúrban, az hétszentség, hogy E-dúrban játszotta, vagy valami ilyen férfiasabb hangnemben. Én persze bele nem találtam. Tizenkettő körül beletaláltam valamibe, azt mondta a Józsi: „Te gyerek, ez egy nagyon jó hang, ezt fogd meg, el ne engedd reggel háromig, mert addig játszunk!” … Hát voltak ilyen hidegzuhanyok, persze, aztán később is volt ilyen, de így lettem használható bőgős.

FB: Kinél tanultál?

BF: Először (klasszikust) egy operaházi bőgőstől tanultam, akit Wieland Feri bácsinak hívtak. Aztán mentem kategóriáért játszani, és kaptam egy „B” kategóriát; azért nem „A” kategóriát, mert hogy még fiatal vagyok, és ne adjam föl a gyakorlást, és arra köteleztek, hogy járjak a Mihalikhoz. De a Mihaliknak túl sok növendéke volt, ezért aztán a Kovács Ferihez kerültem. Ő játszott a Kovács Öcsivel (Kovács Andor!), meg inkább ilyen római katolikus helyzetekben, használható, jó bőgős volt, és nagyon aranyos gyerek, vele időnként még bőgőztünk is. Aztán egy ideig jártam a Montaghoz is, de nem sokat. Én valahogy a hegedűvel szerzett tudást, meg az általános zenei ismeretségemet mindig elég könnyen át tudtam tenni bőgőre. Te is emlékszel, hogy a Varga-féle dolgokat (ujjgyakorlatok, fekvésváltások), amiket lehetett, rögtön áttettem bőgőre, és ezzel nagyon sok gyakorlást le lehetett rövidíteni, célirányossá tenni, és a kondíciót is növelni. És ha egyszer a kondíciót megalapozod, akkor azt teljesen soha nem veszted el. Hogyha nem bőgőzöl egy ideig, akkor sincs veszély, mert egy-két nap alatt visszajön. Ha nem is az egész, de használható nívóra vissza tudod magadat dolgozni. Úgyhogy ez az adottságom – hála Istennek – mindig megvolt. Hála Istennek, ezt azért mondom, mert nem voltam soha egy nagy gyakorló tigris – egy. Kettő: állandóan dolgoztam. És abban az időben tudod, hogy volt: nem két szettet játszottál, hanem – mit tudom én – hatot. Namost, ha hazamentél – nem mentél persze egyenesen haza – fölkeltél mondjuk délután háromkor: akkor most még gyakoroljál is, mikor tudod, hogy mindjárt kell menni megint melózni? Szóval nagyon ki kellett használni az időt. Én mindig kitaláltam nagyjából a módját, hogy ezt hogy lehet megcsinálni, és ezzel egy csomó dolgot könnyebbé tettem magamnak.

Persze nekem nagyon kellemes emlékeim vannak a Metró zenekarról, ha nem is annyira zeneileg, de a menőség, meg a csajok – fontos ember vagy, mindenki ismer, és így tovább – hát ez, mikor fiatal voltam, nagyon fontos volt. De nekem azzal párhuzamosan volt egy zenei életem is. Nem csak az volt, mint általában, hogy ismerték azt a három vagy négy – mit négy! az már túlzás! – három akkordot, és akkor hadd szóljon. Én azért egy kicsit jobban odafigyeltem, hogy mit lehet használni és hogyan és mit szeretek csinálni, stb.

Utána elvittek katonának – fúvós zenekarba, szidoloztam reggeltől estig, de aztán onnan is kikerültem. Aztán már nem mentem vissza a Metróba, hanem a Fogarasival kezdtem játszani a Sport Szállóban. Közben megint visszajöttek a stúdiómelók, itt (már Magyarországon) tudom, hogy még tartozom egy szájharmonika följátszással (tudod, ilyen váltós szájharmonikán is villogtam). Akkor volt a „Strangers in the Night” nagy szám, Deák Tomi hangszerelte, és arra kellett volna játszanom. Én mindent megígértem: persze, holnap, meg holnapután meg akármi – és ahelyett elmentem Stockholmba. Mondjuk, Esz-dúrban a váltós szájharmonikának nem fekszik jól az a hangnem. Szóval azzal még tartozom a Magyar Népköztársaságnak, de azt hiszem, hogy ez már így is marad.

FB: Itthon kikkel játszottál még?

Itthon, még a Metró előtt, játszottam már egy ilyen pop grouppal, az Atlantis-szal. A Bosch-ban, a Balzac utcában volt valamilyen helyiség, utána kerültem a Metróba. De azelőtt sokat ORI-ztam, Turánnal, - most csak a zongorista-részét mondom, nem sorolom föl az összes slágerénekesnőt, akit megdugtam vagy nem – Idrányi Iván, volt egy ilyen arc, Garay Attila, a legtöbbet a Fogarasival játszottam tulajdonképpen, aki bírt egy bizonyos nívót. De játszottam, emlékszem, volt egy öreg pozanos, Losonczi, azzal egy egész nyarat játszottam a Csajkovszkij-parkban. És ővele csináltam az egyik első ilyen stúdió-dolgomat, voltam vagy tizenhat éves, talán tizenhét, – volt a József körúton egy stúdió: „Saját hangja, vigye haza”, – és emlékszem, mentünk be visszahallgatni, hogy mit játszottunk, és nem tetszett nekem a bőgőhang. Volt egy öreg technikus, és kérdeztem, hogy „nem tetszik tudni nekem olyan hangot csinálni, mint a Ray Brown-nak?”. Az öreg levette a szemüvegét, rám nézett, aszongya: „fiatalember, én csak azt tudom fölvenni, ami van.” Rögtön ilyen kicsi lettem, de ezt nem felejtem el soha. Ezt nem szabad elfelejteni. Csak azt lehet fölvenni, ami van. És hogy ha meghallgatod a Ray Brown-nak a korai felvételét Dizzy-vel '48-ból, az utolsó napig, ameddig élt, azt végig hallod, hogy az a Ray Brown.

Jó volt a Losonczival. Olyan rossz nyár volt, Hollandiában nincs olyan rossz idő. A kutya nem jött a Csajkovszkij-parkba. És az öregnek voltak ezek a régi, ilyen amerikai arrangement-jei, hogyha kihagysz egy hangszert, az nem baj, mert valaki más is játssza. Kilószámra volt neki. És szórakozásból ezeket játszottuk. Megtanultál ilyet olvasni. Mert kellett rázni is, meg volt chorus is, meg a harmónia-szisztéma le volt írva oda, szóval az nekem nagyon jó volt. Nem kellett mindenféle Csinibabákat játszani, mert a kutya nem volt ott. Tomsits Rudi is benne volt a zenekarban, sokszor, amikor nem volt pénzünk, gyalog jöttünk be együtt Kőbányáról, és végig zenéről, harmóniákról, ilyesmikről beszélgettünk, három hónapon át szinte minden nap órákat, ezek meghatározó dolgok voltak.

Aztán kimentem Svédországba, ahol sajnos nagyon előnytelen helyzetben voltam, mint magyar, szolgálati útlevéllel. Miért? Mert hogy ha nem volt bestemplizve a passzportba, hogy dolgozom, akkor rögtön el kellett volna menni onnan. Ami azt jelenti, hogy teljesen az ottani szakszervezetnek a kénye-kedvére volt minden, mert hogy ha azt mondták, hogy most nem kell, akkor nem kaptad meg ezt a stemplit. Ha pedig nem volt meg a stemplid, akkor mars haza! Namármost, nem vállalhattam el olyan melót, ami nekem tetszett, hanem azt kellett, amit a szakszervezet mondott: menjen ide, játsszon azzal. Ezért aztán egy csomó dolog, amibe bekerülhettem volna, különösen az első időkben, az kimaradt emiatt a rabszolgameló miatt. Ez nekem abban az időben nagyon fájt.

Aztán később hazarendelt a rendezőiroda, és akkor beintettem, hogy ez most nem aktuális, és nem jöttem haza, hanem megkértem a menedékjogot. Abban az időben minden további nélkül megadták. Igaz, hogy passzport-ügyben akkor sem lettem nagyon menő, mert kaptam egy ilyen idegen passzportot, amihez mindenhová kellett vízum. Ha egy zenekar elment játszani Svédországból mondjuk Finnországba, vagy Németországba, akkor nekem kellett vízumot és munkaengedélyt kérni, ami általában tartott egy vagy két hónapig. Ezért aztán kifáztam jó pár dologból, ami érdekes lett volna. Közben a Fogarasival játszottunk a Higanybánya után egy helyen, ahol éjjel tizenkettőkor kezdődött el a meló. Úgy hívták, hogy Artist Klub, Művész Klub, ott játszottunk tizenkettőtől ötig. Szóval játszottunk az Ambassadeur Bárban nyolctól tizenkettőig, utána nagy szaladás, hála Istennek, nem volt olyan túl messze, és akkor ott játszottunk. Oda járt föl mindenki, aki számított. Ott állandó jam session-ök voltak, egy kicsit jobban megismerkedtem az ottani arcokkal.

Akkor már hívtak ott is stúdiómelóra is, meg jazzmelóra is. Abban az időben nem is volt olyan óriási különbség a kommersz és az úgynevezett komoly jazz között. Egy kicsit olyan egy szakma volt az még. Így lassan ismertté lettem, és aztán kaptam egy óriási lehetőséget. Abban az időben a Dexter Gordon Koppenhágában lakott, és ott volt egy állandó bőgőse, akit úgy hívtak, hogy (Niels-Henning) Ørsted Pedersen. Namármost, az Ørsted Pedersen-nek is kellett a mindennapi melót csinálnia, ő játszott a koppenhágai rádió jazz-groupban. Volt olyan, hogy eljött a Dexter Svédországba játszani, akkor kellett neki bőgős. Abban az időben én már megismerkedtem és jó haverságba kerültem a Red Mitchell-lel, aki disszidált Amerikából Svédországba, úgyhogy mi, disszidensek megértettük egymást, plusz az ő csaja meg az én csajom együtt járt gimnáziumba, úgyhogy így összejártunk. Volt olyan is, hogy együtt gyakoroltunk vagy játszottunk otthon. Ő ajánlott aztán be a Dexter-nek, és a Dexter engem használt, mikor nem volt jobb. Hát persze.

De azt hiszem, hogy ott is egy magyar segítséget kaptam, mert volt egy Latyak nevű gengszter – elfelejtettem már a rendes nevét –, aki itthon, még '56 előtt vagy súlyemelő volt, vagy birkózó, vagy valami ilyesmi, kint meg ilyen pankrátor volt. Az jól ismerte a Dextert, mert azt hiszem – szerintem – a Dexter-nek udvari szállítója volt, anyagban. Úgyhogy azt hiszem, a Latyak is besegített a Dexter-hez engem. A Dexter-rel így el is haknizgattam, persze akkor ez nekem egy nagy toll volt a kalapomban – voltak ott még bőgősök –, hogy a Dexter engem használ, nem az X-et vagy az Y-t. Szóval egy picit aztán már könnyebben ment.

Az volt még mázli abban az időben, hogy nagyon sok meló volt, ahol kellett kottát olvasni, és még a jobb bőgősök is akkoriban azért nagyon hadilábon álltak ezzel a dologgal. Most azért jobb a helyzet, nem lehet összehasonlítani. Analfabéták voltak, na. Leírtál egy egyszerű ritmust, és nem tudták leolvasni. A klasszikusok, azok meg máshogy olvasták. Ezzel én mindig tudtam akkor is, aztán később még inkább tudtam ezzel operálni, hogy nekem fogalmam volt mind a két oldaláról a dolognak. Ami a későbbi karrieremben, különösen Németországban, Franciaországban nagyon kapóra jött. De már Svédországban is, leginkább a stúdiók miatt. Amikor még volt. Mert ez a stúdió-dolog eléggé megszűnt a hetvenes évek közepén, addig viszont óriási pénzeket lehetett vele keresni. Persze ott – megint a magyarság – én azt hittem, hogy ez ugyanolyan, mint itthon volt, hogy megkapod a pénzt, elköltöd, és annyi. Az nem úgy volt! Megkaptad a pénzt, aztán év végén kellett volna adót fizetni! Ilyesmit, hogy harminc százalékot, mikor már nem volt egy buznyákod, egy vasad se. Akkor elkezdtél dolgozni, mint egy állat, következő évben még többet, szóval nem tudtad letörleszteni. Marha nagy mázlim volt aztán, hogy ez öt év múlva elévült – abban az időben, manapság már nem évül el.

Hogy mit csináltam akkor? Mindenféle officiális melót abbahagytam, elmentem az akadémiára megint tanulni, és csak feketén adtam elő, utána pedig, mikor úgy éreztem már, hogy a klasszikusban mennek a dolgok, akkor elszerződtem Dél-Afrikába. Cape Town-ban voltam kétéves szerződéssel, de egy év múlva meglógtam onnan. Nem bírtam ott. Az egy anakronizmus volt, mintha visszacsavartad volna az órádat százötven évvel. Nem zeneileg, hanem az élet, az úgynevezett társadalom, különösen Svédország után direkt, ami egy nagyon előrehaladott hakni volt abban az időben, ott pedig fasizmus? Még ezt sem lehet mondani. Kolonializmus volt. Persze mi összejártunk azért jam session-ökre a más színűekkel is, de hát tarthatatlan volt ez, meg is lógtam egyszerűen. Ott hagytam bőgőt, mindent, visszamentem Svédországba.

Fotók a (H)őskorból: