JazzMa

Friss Hírek

Kis hírek – friss hírek2024. március 29.
Saját hangon2024. március 29.
New Fossils: II2024. március 26.
Iyer, Vijay: Compassion2024. március 24.
Rottmayer, Chris: Being2024. március 23.

Hírek

Deseő Csaba - Emlékeim a 60-as évekből

A Dália-legendát – ahogy én megéltem - már közreadtam, most következzenek más emlékeim abból a korból.

pernye-andras.jpg

Pernye András zenetudós nevét a Magyar Nemzet című napilapban ismertem meg 1960 körül. Minden héten írt egy kritikát az aktuális komolyzenei koncertekről, amelyeket rendre meghallgatott, kerekesszékével elgurult a Zeneakadémiára, az Erkel Színházba. Ezek az írások annyira jók voltak, hogy az ember akkor is elolvasta, ha ott sem volt az eseményen, vagy az előadás nem is érdekelte különösebben. Pernye kemény kritikus volt, nem kímélt sem külföldi, sem belföldi előadóművészt, bármekkora sztár volt az illető, ha a koncert nem tetszett, csípős szavakkal megírta róla a magáét. Persze dicsérni is tudott, de ez volt a ritkább eset. Volt is ellensége komolyzenész berkekben szép számmal, de ez őt legkevésbé sem zavarta.

Pernye 1961-ben nagy meglepetésemre a Valóság című folyóiratban a jazzről írt egy hosszabb tanulmányt, maximálisan védelmébe véve a műfajt az akkor még gyakori támadásokkal szemben. Nem voltam rest, kikerestem a címét a telefonkönyvből és levelet írtam neki, hogy szeretnék megismerkedni vele. Postafordultával válaszolt, szeretettel vár, látogassam meg a lakásán. Kicsit elfogódottan léptem be a nagyhírű, írásai alapján kissé gorombának elképzelt tudós belvárosi lakásába, ám percek alatt kiderült, hogy a világ egyik legbarátságosabb, legszínesebb emberével van dolgom. Mozgása gyermekbénulás következtében korlátozott volt ugyan, ám ő egy macska ügyességével mozgott a bútorok között két keze, karja segítségével. No és mellette volt felesége, támasza Andrea, aki olyan biztonságos hátteret jelentett számára „mint egy kőszikla” (Ezek Pernye felejthetetlen szavai.)

Hamar tisztáztuk, hogy komolyzenei kötődésünk mellett mindketten gyerekkorunk óta vonzódunk a jazzhez, s úgy tűnik, most jött el az idő, hogy a gyakorlatban is tegyünk valamit a műfaj hazai elismertetése érdekében. Akkor már folytak a háttér-tárgyalások mindenfelé, amelyekbe Pernye is bekapcsolódott. Az 1962 októberében megnyílt Dália jazz klub működését elsősorban az Ifjúsági Jazz Klub Híradója című lapban publikált írásaival támogatta.

A Dália fényes korszakával egy időben a Magyar Rádió is zöld lámpára váltott, először a Könnyűzenei Híradó című heti műsor keretében indult jazztörténeti sorozat, amelyet Pernye András szerkesztett. Emlékszem, sem a Rádió, sem Pernye nem rendelkezett komolyabb lemez gyűjteménnyel, így a hangzó anyagot többnyire „külső beszállítók” vitték a stúdió felvételekre csekély honorárium ellenében. Magam is közéjük tartoztam.

1963-ban Pernye nagyszabású vállalkozásba kezdett, könyvet írt a jazz-ről. Tekintve, hogy Molnár Antal 1928-as kiadású „Jazz-band” című műve óta Magyarországon e témában alig jelent meg igazán értékes alkotás, a feladat óriási volt. Pernye hangyaszorgalommal gyűjtötte a hiteles forrásműveket, az angol és német nyelvű szakkönyveket, amelyeket nagyrészt külföldről kellett beszereznie. Ráadásul nem beszélt idegen nyelveket – ezt soha nem is titkolta – ennek ellenére saját maga fordított mindent, páratlan intelligenciája és néhány szótár segítségével. A JAZZ címmel a könyv 1964 őszén jelent meg, az első kiadást hetek alatt szétkapkodták. Ma is féltve őrzöm könyvtáramban a dedikált tiszteletpéldányt, amelynek előszavában többek között ez olvasható: „Köszönetet kell mondanom mindenekelőtt Sebők Imrének, aki több száz, muzeális értékű felvételével mind a rádió közönsége, mind a magam számára lehetővé tette, hogy megismerjük a jazzmuzsika klasszikus korszakát. A modern korok feltárásáért pedig elsősorban Gonda Jánosnak, Deseő Csabának, Granasztói Györgynek és Tóth Gusztávnak tartozom köszönettel…”

Pernye András ezután még vagy hat évig szerkesztett jazzműsorokat a Magyar Rádióban, kritikákat írt koncertekről különböző lapokba. A hazai jazz képviselőivel mindig kesztyűs kézzel bánt, mondván, még annyira újak, hogy nem szabad megbántani őket. A Magyar Nemzetnél a hetvenes évek közepéig folytatta zenekritikusi tevékenységét, a Zeneakadémián pedig zenetörténetet tanított. 1970 táján a Magyar Televízió „Ki mit tud?” vetélkedőiben zsűri tagságot vállalt, szerepléseivel országos népszerűségre tett szert.

Pernye András1980-ban halt meg tragikus körülmények között. Emlékére a Magyar Jazz Szövetség 2009-ben díjat alapított, amelyet elsőnek Maloschik Róbert vehetett át abban az esztendőben.


jazz-archiv-60-as-evek-010-large.jpg


Gonda János, a kiváló zongoraművész, zeneszerző, jazzmuzsikus – 1965-ben a legendás jazz tanszak megalapítója és vezetője - a Dália-klub éveiben a Hanglemezgyártó Vállalat zenei rendezőjeként is tevékenykedett. Elhatározta, hogy rábeszéli a lemezgyár vezetőit, támogassák a kibontakozó hazai jazz-életet és adjanak ki évente legalább egy jazzlemezt. Mivel a válasz pozitív volt, természetesnek tűnt, hogy az első LP-t a Gonda János vezette QUALITON JAZZ EGYÜTTES készítette el mindjárt 1962-ben.


jazz-archiv-60-as-evek-003.jpg


Egy évvel később Kertész Kornél ASTORIA JAZZ QUARTET-je játszott a következő nagylemezen, 1964-ben pedig egy dupla lemezt tartalmazó díszes kiadvány készült, amelyen a Dália klubestek reprezentánsai adtak elő 2-2 számot.


jazz-archiv-60-as-evek-001.jpg


Az album címe „ANTHOLOGY 64”, a közreműködők a Bergendy Jazz Group, a Hardi Tamás-Gregorits János Group, a Pege Aladár Quintet, a Garay Attila Trio, a Concert Jazz 5 (Radics Gábor vezetésével), a Csiky-Kovács-Pege Trio, a Kertész Kornél Quartet, a Nebulo Band, a Dobsa Quartet, a Fogarasi Trio and Quartet, a Deseő Csaba Quartet, a Qualiton Chamber Orchestra és a Szabados György Trió voltak. (A felvételek 1963 decembere és 1964 márciusa között készültek.)

Ez volt életem első professzionális felvétele. Végre teljesült a régi álom, bevonultunk a Rottenbiller utcai stúdióba és szalagra vettük repertoárunk két kedvenc darabját, Gershwin „Summertime”-ját és Monk „Straight No Chaser”-jét. A szabadság illatát éreztük a levegőben, azt játszhattunk, amit akartunk és úgy, ahogy nekünk tetszett. Réti Jancsi zongorázott, Berkes Balázs bőgőzött, Palkó Barna dobolt, én pedig brácsán játszottam.


jazz-archiv-60-as-evek-004.jpg


Ebben az időben a szaxofonozást már abbahagytam, elégedetlen voltam az egy év alatt elért eredménnyel, elhatároztam, hogy a jövőben inkább a hegedűre és a brácsára koncentrálok.  Monk számának előadására a Miles Davis Sextet egyik lemeze inspirált, nagyon szerettem a rafinált témát és az F dur blues hangulatát. Egyébként éveken keresztül számtalan koncerten eljátszottuk anélkül, hogy a szám címét le tudtam volna fordítani magyarra, hiába kerestem szótárban, hiába kérdeztem angolul kitűnően beszélő ismerősöket, a cím rejtély maradt. Tíz évvel később tudtam meg egy Amerikából hazatelepült hazánk fiától, hogy a „Straight No Chaser” jelentése magyarul: „tisztán, kísérő nélkül” , vagyis egy pohár tömény alkoholos ital. Gershwin szerzeménye nem szorult magyarázatra, népszerű darab volt már akkor is, viszont brácsán nem játszotta korábban még senki sem.


1964-tv-007.jpg


Ezt követően 1973-ig majdnem minden évben megjelent egy-egy hazai Jazz Antológia, amelyeken rendszeres közreműködő voltam. Saját felvételeim közül a mai napig kedvencem az 1967-es lemezen hallható „A csitári hegyek alatt” című népdal jazzfeldolgozása. Kvintett formában játszottuk, Réti Jancsi zongorázott, Berkes Balázs bőgőzött, Kovács Gyula dobolt, öcsém, Deseő Attila basszusklarinéton játszott, magam pedig mélyhegedűn. Azt hiszem, ezzel a hangszereléssel messze megelőztük a mai kor etno-jazz irányzatát.


jazz-archiv-60-as-evek-015-large.jpg


Kovács Gyula, a dobosok koronázatlan királya tíz évvel idősebb volt nálam. Az ötvenes években a korszak legjobb zenekarában, a Martiny-kvintettben játszott, amelynek fő működési területe a Gellért Szálló volt, ahol bizonyos fokú szabadságot élveztek, nem érte őket bántódás, ha tánczene címén valódi jazzt is játszottak. Martinyék rendszeresen koncerteztek különböző „esztrád” és tánczenei rendezvényeken országszerte, felvételeiket a rádió is játszotta és néhány lemezük kapható volt a Keravillnál. A zenekar legnépszerűbb alakja Kovács Gyula volt, aki nemcsak nagyszerű muzsikus, de rendkívüli színészi  adottságokkal rendelkező színpadi figura is volt, aki pillanatok alatt magával ragadta a közönséget. (Később tudtam meg tőle, hogy közeli rokona volt Somlay Artúr, a harmincas-negyvenes évek egyik legnagyobb magyar színésze.) A Martiny zenekar tízévi fennállás után a hatvanas évek elején feloszlott. A Dália klub megalakulásának idején Kovács Gyula népszerűsége csúcsán volt, egyszerre legalább öt együttes hívta meg tagjai sorába. Kezdeti lépéseim, első lemezfelvételem után első dobosommal nem voltam igazán elégedett, ezért barátaimmal megbeszéltem, hogy felkérem Kovács Gyulát, lépjen be a helyére hozzánk. Látásból már ismertük egymást, de azért nagyon izgultam, amikor sor került a komoly tárgyalásra. Legnagyobb meglepetésemre azonnal igent mondott. Jól emlékszem a válaszra: „drága testvérem, a legnagyobb örömmel”, így a következő években vele játszottunk számtalan koncerten, klubban, fesztiválon és a legkülönbözőbb stúdió felvételeken.


Klasszikus és jazz


Miközben múlt az idő, s az egész időszakot felejthetetlenül színessé tette számomra a kibontakozó hazai jazz-élet, ezek mégiscsak alkalmi, ünnepi események voltak. Illúzió lett volna arra gondolni, hogy belátható időn belül a jazz stabil hátteret fog biztosítani a megélhetéshez. A hétköznapok így változatlanul zeneiskolai tanítással teltek, ám reménykedtem, hogy előbb-utóbb sikerül majd bejutni valamelyik komoly szimfonikus zenekarba. 1964-ben nyílt meg a lehetőség, újságban olvastam, hogy az Állami Hangverseny Zenekar mélyhegedűst keres, a próbajáték egy hónap múlva aktuális. Nagyon megörültem, lázas gyakorlásba kezdtem, és írásban jelentkeztem. Az adott időpontban elmentem a Zeneakadémiára, ahol a nagyterem előterében ismerős arcok tűntek fel, korosztályom brácsásai, akikkel vagy együtt jártam a Bartók Szakiskolába, vagy valamelyik ifjúsági zenekarban együtt muzsikáltunk. Heten jelentkeztünk egy helyre. Egy ilyen próbajáték a legkegyetlenebb dolgok közé tartozik a zenei életben, olyan, mint az érettségi, de itt csak kétféle osztályzat létezik: egy valaki számára siker, a többinek bukás. Déli egy óra tájban befejeződött a zenekari főpróba. A tagok nagy része elcsomagolta a hangszerét és hazament, csak azok maradtak ott, akiket a próbajáték valamilyen okból érdekelt, elsősorban a brácsások, no és akiknek kötelező volt, vagyis a szólamvezetők, koncertmesterek, zenekari vezetőség és a főzeneigazgató Ferencsik János. A nagyhírű karmester tekintélyt parancsoló megjelenése ünnepélyes hangulatot kölcsönzött az eseménynek, én magam akkor láttam őt életemben először közelről. Ábécé sorrendben szólítottak a színpadra, második voltam. A következő műsort játszottam: Bach: G moll szólószonáta - Adagio, Stamitz: Brácsaverseny első tétele zongora kísérettel, végül blattolás, vagyis lapról olvasás első látásra, zenekari darabok nehéz részletei. Ma már előre közlik ezeket is, fel lehet rá készülni, akkor még zsákbamacska volt, amin nagyot lehetett bukni. Beethoven, Brahms szimfóniák részletei, Bartók Concerto-jából néhány kényes részlet, nagyjából ez volt a feladat.

Elég jól vettem az akadályokat, bár belül szörnyű idegesség gyötört. Miután mind a heten eljátszottuk a műsort, azaz levizsgáztunk, kiszivárgott a nem hivatalos eredmény: Banyák Béla, hajdani zenei gimnáziumi osztálytársam lett a győztes. Persze csalódás volt ezt hallani, hiszen minden versenyző a saját győzelmében bízik, de nem éreztem igazságtalannak a döntést, mivel Béla – talán roma származásának köszönhetően – rendkívüli virtuozitással rendelkezett, s ezzel a zsűri minden tagját levette a lábáról. Hazamentem, ám egy nappal később telefon üzenetet kaptam, hívjam fel Konrád Györgynét, a zenekar brácsa szólamának illusztris tagját. (Férje, a híres brácsaművész szintén a zenekar tagja volt, emellett a Tátrai vonósnégyesben is játszott.) Jelentkeztem, s egy rokonszenves női hang így szólt: „Maga lett a második a nem hivatalos rangsorban, gratulálok! Szeretnénk alkalmanként kisegítőnek hívni, tudná vállalni?” Majd kiugrottam a bőrömből, a jelek szerint tehát felfigyeltek rám, ez legalább félsiker! Persze, hogy igent mondtam, s alig vártam, hogy meghívást kapjak egy koncertre. Ez néhány hét múlva be is következett, izgatottan mentem reggel 10-re a Semmelweis utca 1. sz. alatti próbaterembe, az Országos Filharmónia akkori székházába. Némi szimfonikus zenekari tapasztalat, rutin volt már a hátam mögött, de azért az ember elfogódott, amikor belép egy ilyen nagyhírű társulathoz a sok ismeretlen ember közé, s helyet foglal a nyolctagú brácsa szólam utolsó pultjánál. Bemutatkozás a kollégáknak, kölcsönös kíváncsiság, ki kicsoda? Pontosan tíz órakor belép a karmester, a moraj elcsendesedik, rövid üdvözlő szavak, a pálca felemelkedik, a hangszerek készenléti állapotba kerülnek, majd intésre megszólal a zene. Így kezdődik egy zenekari próba, így kezdődött pályafutásom az Állami Hangverseny Zenekarnál.

Eleinte ritkán hívtak, később mind gyakrabban, így a zeneiskolai tanításnál néha variálni kellett a beosztással, engedélyt kellett kérnem, hogy az óráimat más időpontban tarthassam meg, no és ezt a növendékekkel is egyeztetni kellett. Másfél évig tartott ez az állapot, már egész jól belejöttem, amikor egy napon váratlan hír fogadott a zenekarban: az egyik idősebb brácsás kolléga váratlanul meghalt. Samu bácsi kedves ember volt, gyakran ültem mellette, híres volt a kezdő fiatalok iránti segítőkészségéről, ami nem mindenkire volt jellemző. Egy zenekari próba után ott maradt a teremben és brácsáján eljátszotta Schubert „Ave Maria”-ját.

Kicsit furcsállották a kollégák a jelenetet, de senki sem sejtette, hogy ez volt a végső búcsúja, aznap délután ugyanis kiment a pilisi erdőbe és felakasztotta magát.

E szomorú esemény fordulatot hozott zenekari pályámon. A megüresedett helyre, ha nem is vettek fel mindjárt, de szerződést kaptam, amit félévente meghosszabbítottak, ez már némi biztonságot jelentett a jövőre nézve. A zeneiskolai állást nem mondtam fel, inkább vállaltam a kettős elfoglaltsággal járó meglehetősen sok munkát. Mindezek mellett időnként egy-egy jazz-fellépés is előfordult az Egyetemi Színpadon, rádióban, televízióban, sőt ebben az időben már nemzetközi jazzfesztivált is rendeztek Budapesten, amelyen szintén szerepeltem. 1966. április 23-án és 24-én, szombaton és vasárnap három koncert keretében a következők léptek fel a Zeneakadémián: Albert Mangelsdorff Quintet (Nyugat-Németország), Kurilewicz Quintet (Lengyelország), Jan Hammer Trio (Csehszlovákia), magyar színekben a Qualiton-együttes Gonda János vezetésével, a Garay Attila Trió, a Kovács Andor Trió, a Stúdió 11, Szabados György Kvintettje és a Deseő Csaba Quartet.

Nagy meglepetés volt számomra, hogy a koncert után megkeresett Lubomir Doruzka, az ismert cseh jazz-szakember (aki pár napja, vagyis 2013. december 17-én hunyt el 89 évesen), gratulált és meghívott egy fellépésre az őszi prágai jazz-fesztiválra. Szinte magamon kívül voltam az örömtől, előtte még soha nem léptem fel külföldön, ráadásul Prága abban az időben tekintélyes jazz-központ volt, fesztiváljukon játszani igazi megtiszteltetésnek számított. Megállapodtunk, hogy majd küldik a hivatalos meghívót, és októberben találkozunk Prágában.

A zeneakadémiai fesztivált követően újabb meglepetés ért, néhány nappal később Gonda János telefonált, hogy van egy meghívása a jugoszláviai Bled-ben rendezendő jazz fesztiválra június harmadikára, ám a Qualiton együttes állandó tagjai nem érnek rá, így arra gondolt, hogy egy válogatott csapatot állít össze erre az alkalomra. Érdekes ötlet volt: Tomsits Rudolf – trombita, Deseő Csaba – mélyhegedű, Gonda János – zongora, Berkes Balázs – nagybőgő és Kovács Gyula – dob. Jóval a fesztivál időpontja előtt megkezdtük a felkészülést, komoly próbákat tartottunk és alig vártuk, hogy utazhassunk. Abban az időben Csehszlovákiába, Lengyelországba és a többi „testvéri szocialista országba” utazni már hétköznapi dolog volt, elég volt egy piros útlevél, amit bárki könnyen megkaphatott. Nyugati országokba nehezebb volt a kiutazás, ahhoz minden egyes alkalommal külön engedély, pecsét kellett egy másik, kékszínű útlevélbe. A kettő között létezett a piros útlevélbe kérhető, a fél-baráti Jugoszláviába egyszeri kiutazásra jogosító engedély az akkori bürokrácia nagyobb dicsőségére. Gonda János vezetésével megkezdtük a próbákat. A bledi fesztiválnak még nagyobb híre volt, mint a prágainak, tudtuk, hogy ott a jazzvilág legkiemelkedőbb képviselőivel találkozhatunk, s ilyen társaságban bemutatkozni magunkfajta kezdő fiatalnak nem akármilyen lehetőség. Közeledett az indulás napja, a vonatjegyeket is megvettük, s jártunk az Interkoncert nevű hivatalba, ahol a formaságokat, az útleveleket is intézték számunkra. Már csak három nap volt hátra, amikor szóltak: „fiúk, baj van, Kovács Gyula nem kap útlevelet a Belügytől”. Azt hittük, megnyílik alattunk a föld, Gyulát nem engedik utazni, ez lehetetlen! Ilyesmi akkor történt, ha valakinek szabálysértési ügye volt, vagy feltételezték, hogy az illető kint akar maradni. Igaz, néha egy rosszindulatú névtelen feljelentés is elég volt… Gyula, az ország egyik legnépszerűbb muzsikusa soha nem akart disszidálni, a közönség kedvence volt, koncertjein úgy ünnepelték, mint egy filmsztárt. Pesten minden taxisofőr ismerte és művész úrnak szólította, s ha néhanapján villamosra szállt, perceken belül az egész kocsi őt bámulta.

Gonda kétségbeesve telefonált az indulásra kész csapatnak: most mit tegyünk? Adva van egy kész produkció, ki vagyunk nyomtatva a fesztivál plakátjain, műsorfüzetében, mondjuk le a fellépést? Megbeszéltünk egy találkozót, ahol mindenki elmondta a véleményét. Magam úgy érveltem, hogy bár felháborítónak tartom a Kovács Gyula elleni hivatali eljárást, az adott helyzetben nem segítünk senkinek sem, ha itthon maradunk. Próbáljunk szerencsét, egy ilyen fesztiválon rengeteg zenész van a világ minden tájáról, biztos találunk egy dobost, aki egy kiadós próba után hajlandó lesz fellépni velünk. A többiek is hasonlóan vélekedtek, így abban maradtunk, hogy másodikán délben találkozunk a Déli-pályaudvaron.

Döcögve indult a nemzetközi gyors Zágráb felé. Akkoriban még csak egyetlen villamosított vonal létezett Magyarországon Budapest és Hegyeshalom között, egyébként mindenütt gőz, vagy dieselmozdony húzta a szerelvényeket, nem valami expressz tempóban. A kora nyári napsütés a délutáni órákban lassan jobb hangulatra derítette a négytagú társaságot, így a dunántúli tájakon haladva már egy-egy igazi zenész vicc is elhangzott a kupéban. Soha nem felejtem el Tomsits Rudi fanyar humorát, amikor a sínek mentén legelésző háziállatokra a következő megjegyzést tette: „szeretem a teheneket, mert olyan szeriőz pofájuk van”. A határon egy órát álltunk, idő kellett az útlevelek ellenőrzésére, meg az akkoriban még rettegett vámvizsgálatra. Baj nélkül átestünk ezen is, gurult a vonat tovább, sötét este érkeztünk Zágrábba. Soha nem jártam azelőtt arrafelé, így szinte egy gyerek kíváncsiságával bámultam a pályaudvart, az embereket, a vasutasok egyenruháját. Ljubljanába már késő éjszaka értünk, át kellett szállni egy másik vonatra, amely a közeli Bledbe vitt minket tovább. Megkerestük a szállodát, ahol a portán azzal fogadtak: „Önök csak négyen jöttek? Öt személyre szól a szobafoglalás”. Kezdhettük a magyarázkodást. A reggelinél megjelent a fesztivál főszervezője, Mladen Mazur, aki szintén feltette kérdést: „No és hol van a dobos, Kovács Gyula?” Előadtuk a történetet, ami elég nagy megdöbbenést váltott ki, de Mazur megígérte, hogy megpróbál segíteni egy alkalmi ütőhangszeres felkutatásában.

Erre azonban nem került sor. Reggeli után sétálni indultunk a csodálatos fekvésű alpesi kisváros főutcáján, s alig tettünk pár lépést, amikor észrevettem, hogy a túlsó oldalon egy színesbőrű fiatalember lépeget magányosan. Felkiáltottam: „Srácok, odanézzetek, ez csak egy dobos lehet! Várjatok, odamegyek hozzá és megbeszélem vele a mai koncertet!”

Megszólítottam (persze angolul): „Ne haragudj, én egy magyar zenész vagyok Budapestről, ugye te dobos vagy?” A fiú kicsit meglepődött, de válaszolt: „Igen, Fred Braceful a nevem”. Akkor már éreztem, hogy az égiek velünk vannak. Előadtam a problémánkat, s kapásból megkértem, hogy lépjen fel velünk az esti koncerten. Mintha csak régi ismerősök lennénk, úgy felelte: „Oké, csak próbáljunk előtte”. Ezt természetesen mi is így gondoltuk. Az egész jelenet néhány másodperc alatt zajlott le, s én örömömben majd’ kiugrottam a bőrömből. Gonda, Tomsits Rudi, Berkes Balázs a másik oldalon lesték a fejleményeket, s amikor visszamentem hozzájuk a jó hírrel, meg sem tudtak szólalni.

Délután tartottunk egy főpróbát a helyi fesztivál központ nagytermében, ahol láttuk, hogy mikrofonok tömege és jó néhány tévékamera van előkészítve az esti műsor közvetítésére, ez további inspirációt adott a fellépéshez. Fred, megmentőnk és új barátunk tökéletes partnernek bizonyult, másfél óra alatt elpróbáltuk vele a teljes programot, amely együttesünk tagjainak szerzeményeiből és néhány örökzöldből állt. Pege Aladártól is játszottunk egy számot, ő ugyanis három évvel korábban nagy sikerrel szerepelt Bledben (a sors furcsa fintoraként a Kovács Gyula Trióval…), megalapozva ezzel a magyar jazz-zenészek jó hírét az akkori Jugoszláviában.

Az esti koncertet mi nyitottuk. Mladen Mazur konferált, természetesen elmondta a közönségnek, hogyan került az amerikai vendég a magyar együttesbe. Akárcsak a délutáni próbán, este is jó hangulatban muzsikáltunk, persze kellő izgalommal, hiszen ez volt életünk első külföldi szereplése, neves nyugati sztárok között egy ismeretlen együttes Kelet-Európából.


masolat-1966-bled-.jpg


Telt ház volt, a közönség nagy része a közeli Ljubljanából jött személykocsival, ami abban az időben ott már természetes volt, motorizáció terén messze Magyarország előtt jártak.

Az első ember, aki a műsor után gratulálni jött Willis Conover volt, a Voice Of America, vagyis az Amerika Hangja legendás szerkesztő-műsorvezetője, akinek varázslatos baritonját az egész jazzvilág ismerte az 1955 óta minden este sugárzott „Music USA” című rövidhullámú rádióadásokból. Közvetlen, igen barátságos modorban fogott kezet az együttes valamennyi tagjával, majd egy papírlapra gondosan feljegyezte mindegyikünk nevét és mellé a pontos kiejtést, ugyanis elmondta, hogy ő megkapja a hangfelvételeket magnószalagon s azokat néhány hét múlva műsorra is tűzi Washingtonban. No, ettől aztán teljesen elolvadtunk. Mégiscsak érdemes volt eljönni Bledbe, lehet, hogy ez számunkra a nemzetközi jazz-karrier kezdete!

Másodiknak egy vidám, mosolygós fiatalember gratulált, hibátlan magyarsággal. Ezen nagyon meglepődtünk, mert rajtunk kívül aznap nem volt más magyar közreműködő, s nem tartottuk valószínűnek, hogy a közönség soraiban magyar vendég is helyet foglaljon. Nos kiderült, hogy az illető Ladislav Fidri, a fesztiválon fellépő Zágrábi Rádió Big Bandjének magyar származású trombitása. Fidri Laci Eszéken született, magyar iskolába járt, csak középiskolás évei óta élt Zágrábban, ott végezte zenei tanulmányait. Barátságot kötöttünk, ami a mai napig tart…

Utánunk Albert Mangelsdorff, a híres nyugat-német trombonos lépett fel kvartettjével. Már a koncert kezdete előtt összebarátkoztunk, mivel a szomszédos öltöző volt az övé. Feltűnt, hogy mindig két hangszertokkal közlekedik, amit furcsának tartottunk, ám ennek okára hamarosan fény derült. Albert barátságosan a szobájába invitált minket, s kinyitotta a rejtélyes második tokot, amelyben két üveg márkás whisky lapult. „Melyikből kértek?” - kérdezte. Persze nem utasítottuk vissza a megtisztelő ajánlatot. Hozzáteszem, Mangelsdorff nem volt alkoholista, csak szeretett fellépés előtt magához venni egy kis szíverősítőt.

A fellépést követő napon Gonda Jánosék még Bledben maradtak és meghallgatták az esti koncertet, én azonban előbb hazautaztam, sietnem kellett Budapestre a Hangverseny Zenekar próbáira, Ferencsik János vezetésével június 9-én és 10-én Bécsben léptünk fel a Wiener Festwochen (Bécsi Ünnepi Hetek) keretében a patinás Musikvereinsaal-ban. Ezt a termet az egész világ jól ismeri a televízió jóvoltából, innen közvetítik minden évben a híres újévi koncerteket. Előttem van egy díszes, képekkel gazdagon illusztrált kiadvány: „Hundert Jahre Goldener Saal” (Az Arany Terem 100 éve), amelyet ajándékba kapott a Hangversenyzenekar minden tagja. Valamennyi koncert műsora megtalálható benne, amelyet 1870 óta rendeztek a híres terem falai között, ebből idézem a Hangversenyzenekar programját 1966 júniusából.


9-én   Haydn:   Szimfónia  Nr. 94.

Bartók:   Hegedűverseny,     szólista: Kovács Dénes

Kodály:   Háry János Szvit


10-én: Brahms:   Akadémiai nyitány

Brahms:   II. Zongoraverseny,  szólista: Shura Cherkassky

Bartók:    Concerto zenekarra


A történelmi hűség kedvéért idézek még az 1966-os Bécsi Ünnepi Hetek műsorából.


Május 22.    Wiener Philharmoniker   - vez. Karl Böhm

Május 24.    Wiener Symphoniker  - vez. David Oistrach, szólista: Igor Oistrach

Május 25.    Dietrich Fischer-Dieskau dalestje

Május 29.    Wiener Symphoniker  - vez. Wolfgang Sawallisch

Június 1.     Münchner Bach Orchester – vez. Karl Richter

Június 5.    Wiener Philharmoniker – vez. George Széll

Június 12.     Wiener Philharmoniker – vez. Zubin Mehta

Június 13.    Wiener Symphoniker – vez. Claudio Abbado

Június 14.    Wilhelm Backhaus zongoraestje

Június 18.     Wiener Symphoniker – vez. Seiji Ozawa


Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár. A zenei világ élvonala lépett fel a sorozatban, s jó érzés volt tudni, látni, hogy a Magyar Állami Hangversenyzenekar és Ferencsik János is ide tartozik. Manapság egyesek igyekeznek ezeket az emlékeket besározni, mind Ferencsik, mind a Zenekar nívóját, érdemeit kétségbe vonni. Korabeli hangfelvételek hosszú sora az élő bizonyíték, s például a fentebb idézett dokumentum, hogy a Bécsi Ünnepi Hetekre udvariasságból, protokolláris formaságból soha nem volt szokás meghívni zenekart, karmestert, ezt bizony ki kellett érdemelni a nemzetközi színtéren.

1966 júniusa alighanem életem egyik legboldogabb időszaka volt. Egy héten belül két rangos külföldi fesztiválon léptem fel két különböző zenei műfajban, tele voltam tervekkel, lelkesedéssel.

Vissza a hírekhez