Tea kettesben (Tea for Two) – helyett, Thea Soti többszemközt, avagy az Opus Jazz Club műsorán Sóti Thea és a Viktor Bürkland Trio koncertje a Nemzetközi Jazznapon, 2014. április 30-án Szöveg: Márton Attila Fotók: Deseő Csaba

Az UNESCO 2011-ben Herbie Hancock javaslatára nyilvánította április 30-át nemzetközi jazznappá. A központi gálaműsort az idén Osakában tartották olyan világsztárok részvételével, mint maga Herbie Hancock, aztán Kenny Garrett, Wayne Shorter, Lew Tabackin és Marcus Miller, hogy csak néhány nevet említsünk meg a sok jazzikon közül. Minálunk számos fővárosi, vidéki és határon túli jazz színhely fogadta tegnap – többségében ingyenesen – a műfaj rajongóit. Ezért, meg a négynapos „hosszú hétvége” miatt is (amikor sokan elutaznak), még dicséretesebb volt, hogy a bőséges kínálat ellenére az OJC-ben is szép számban gyűltek össze a jazzbarátok. Voltak „pendlizők” is, akik több színhelyt is felkerestek. Ezek közé tartozott Deseő Csaba barátom is, aki fotóapparátját sem hagyta otthon. És mivel ő sokkal jobban műveli ezt a műfajt (is), az én gépem a táskámban maradt és ő volt az, aki megörökítette ezt az emlékezetes eseményt olvasóink számára…

Nem volt könnyű a sok budapesti koncertlehetőség között választani, bár én már az OJC programfüzetének megjelenése után április elején eldöntöttem, hogy a vajdasági Királyhalom községből származó, most éppen Svájcban tanuló és Németországban (Hannover, egyébként ott játszik Huszti Szabolcs is! – A szerk.) letelepedett magyar énekesnőt hallgatom meg végre. Már 2010 óta próbálkoztam ezzel, pár éve a Kobuci kertben hirdették meg fellépését, de ott – a rendezők sem tudták megindokolni a műsorváltozást – nem ő lépett fel azon a nyári estén.

Sóti Thea a 90-es években került Magyarországra, hiszen a jugoszláv polgárháború idején számos vajdasági magyar menekült hozzánk. Otthon klasszikus zenét tanult Szabadkán, de a zene mindig is jelen volt családjában, lévén édesanyja zongoratanárnő. Az érettségit követően a filmrendezői szak meghiúsulása után elkezdte a bölcsészkart némi filmes specializációval. A „Villanás” című kisfilmjének zenéjét már saját maga szerezte. Barátai tanácsára a Kőbányai Zenei Stúdió hallgatója lett – és az éneklés mellett döntött. Sok helyen fellépett a Take Five-tól a Budapest Jazz Club-ig. (No meg közbenjárásomra a 40. Debreceni Jazz Napokon 2011-ben! – A szerk.) Ezért is röstellem, hogy valahogy elkerültük egymást, szerényebben szólva én kerültem el Thea koncertjeit. Mentségemre szolgáljon, hogy akkoriban joggal hihettem azt, hogy lévén egyike a tengersok hazai énekesnőnek, valamelyik koncertjébe előbb-utóbb majd csak „belebotlok”. De Thea hamar kinőtte Kőbányát és miután ösztöndíjat kapott a berlini jazztanszakra, egy ideig ingázott, majd Németországban telepedett le. Hát csoda, hogy azóta is azt lestem, hogy mikor lép fel végre Budapesten?  Nos, most elérkezett az idő…  A jazznap nemzetközi voltát bizonyítva a vajdasági magyar énekesnőt kísérő együttesben az észt Viktor Bürkland zongorázott, a ritmustandemet pedig két német fiatalember képezte: Sebastian Bauer bőgőzött és Tobias Decker dobolt.

A két részes produkció tizenkét saját kompozíciót tartalmazott, fele-fele arányban az énekesnő és a zongorista szerzeményeiből. A kezdő és a záró számot csak a kiváló trió adta elő, a többiben Thea énekelt. De nem ám a megszokott énekesnői rutin szerint, hanem a modern művészet szellemiségében gyökerező stílusban. Természetes, földközeli interpretáció, varázslatos sámán-énekre hajazó részletek, észak-európai és vajdasági kulturális hagyaték: szinte egy új zenei nyelv születésének lehettünk tanúi. Különösen Thea saját dalai voltak különlegesek, hiszen az elhagyott szülőföldet idézték (Szélfogócska, Olyan jó volna, vagy az Apple Song /gyermekkorának almáskertjéről/). De az egy nem létező nyelv szövegtöredékeit használó „Sancsendra Sanchucu”, vagy a Földhöz szóló ima (Earth Prayers) is olyan élményt adott, amit nem kap meg a hallgató a gyakran semmitmondóan rutinos világzenei produkcióktól, sem pedig a „dívák” egysíkú szereplésétől.

Az ugyancsak ösztöndíjjal Németországba került észt zongoraművész remek kompozíciói is megérdemlik, hogy felsoroljuk őket. Az indító (csak instrumentális) szám a „The Man and the Steamer” volt, továbbá a „Somewhere Between Happy” és a „Hymne” az első szettben, a „Simply Walk Next to Me”, a „False Fairies” és a „Still” a második félidőben. Bürkland szerzeményeiben természetesen saját hazájának a skandináv tradíciókkal rokon északi dallamvilága keveredik a jazzes elemekkel. (Tudni kell, hogy az észt és a finn nyelv rokonsága annyira közeli, mint pl. a szerb és a horvát.) Nem véletlen, hogy Helsinkiben a Sibelius Zeneakadémia hallgatója volt, mielőtt Hannoverbe került. Theával egy évvel ezelőtt egy TV szereplésen találkoztak, majd elhatározták, hogy megtartják ezt a sikeres formációt. Egyébként a hazánk területének felét kitevő Észtország lakossága még 2 millió sincs, Viktor barátunk pedig az országnak Tallin után harmadik városából, az orosz határ melletti Narva-ból származik. A trió játéka a legnagyobbakat idézte, vérbeli jazz hangzott el, mindhárom zenész a hangszeres tudás magasiskoláját képviselte és – szerencsére – nem volt híján a feelingnek sem. Reméljük, hogy viszontlátjuk mind az énekesnőt, mind pedig a kísérőit a hazai jazz színtéren a jövőben is.

Összefoglalva különleges zenei csemegét kaptunk tegnap este is az Opusban. Nagyon dicséretes a BMC koncepciója, nevezetesen az, hogy az európai jazz és világzene hazai fóruma kíván lenni. Ez nemcsak azért fontos, mert Európában vagyunk, hanem azért is, mert még mindig hajlamosak vagyunk az amerikai zene bűvöletében létezni. Ez persze nem jelenthet semmiféle elfogultságot, hiszen a művészet annyira sokszínű, hogy mindenki megtalálhatja benne a saját világát. Csak ki kell mozdulni otthonról, mert – tudják – az „élő” produkció varázsát semmilyen technikai bravúr nem tudja pótolni.