BENDE–BÖGÖTHY–CSÍZI koncert az iF kávézóban
A magyar jazzélet fiatalabb generációjának jeles képviselői adtak koncertet péntek este az iF kávézóban. Az eredetileg Bende–Gáspár kvartettként meghirdetett koncert Gáspár Károly zongorista sajnálatos betegsége miatt nem jöhetett létre, így aztán gitár-bőgő-dob triót hallhatott a közönség. A Ráday utcában – mint ahogy az péntek esténként lenni szokott – sorra szállingóztak a gasztronómiai és zenei élményre vágyók, és az az egy-két tucat vendég, aki erre a koncertre váltotta meg a belépőjegyet, biztosan nem csalódott a három fiatal muzsikus zenéjében.
Ifjú zenészek – illetve bármilyen fiatal művész – esetében gyakran merülhet fel kérdésként, hogy mennyire meghatározó az ember játékában a tudás, és mennyit tesznek hozzá az évek, a tapasztalatok, vagyis mennyire kristályosodik ki az ember egyéni ízlésvilága, stílusa. Mert hogy nem csak az a fontos, hány akkordot ismer az ember, vagy milyen gyorsan mozognak az ujjai szóló közben, hanem hogy mennyire tudja hitelesen átadni a nagyérdemű számára azt, amit Ő szeret csinálni. Az erdélyi származású Bende Zsolt (1967) esetében ez aligha lehet kérdés, hiszen fiatal kora ellenére (?) is fantasztikus zenei út áll mögötte. Elég, ha csak annyit mondunk, hogy a világ egyik legrangosabb zenei intézménye, a bostoni Berklee College of Music falai között tanulhatott, valamint az Egyesült Királyságban töltött évei alatt is rengeteg tapasztalatot szerzett. Gitárjátéka változatos, összetett, egyúttal pontos és precíz, amíg én személy szerint néhány gitárosnál hivalkodónak érzem a nagy és gyors szólókat, addig itt minden hangnak megvan a maga helye, és csak akkor szólal meg, amikor kell. A ritmusszekció mellette szintén remek volt, Csízi László (1989) és Bögöthy Ádám (1987), ahol kellett, hozták a kötelezőt, amikor pedig rájuk került a reflektorfény, mindketten megcsillogtathatták tudásukat saját hangszereiken.
A koncert (számomra) kifejezetten abba a kategóriába tartozott, amit vagy akkor lehet élvezni, ha nagyon odafigyel rá az ember, vagy akkor, ha csak háttérzeneként hallgatja az esti sörözéshez. A közönség sorai közt mindkettőre akadt példa. Míg a zene stílusa több irányból táplálkozott, alapvetően mégis koherens volt, valahol a jazz-blues-swing hármas határán mozgott (ezzel természetesen nagyon tág keretek között értelmezve a zenét). Innentől viszont már, ha nem figyelte az ember az apróságokat, – amelyek véleményem szerint oly széppé teszik ezt a műfajt – akkor úgy tűnhetett, hogy a számok egy kaptafára épülnek, a szólókkal és a kiállásokkal együtt. Az a bizonyos ördög azonban a részletekben rejlik, és ennek a zenének a szépsége is a részletekben található. Az, ahogyan Bende Zsolt hozzányúl ahhoz a hat húrhoz, egészen különleges élményt ad a hallgatónak, amire valóban érdemes teljes figyelmünket áldozni.
Az este meglepetése volt, hogy a közönség sorai közt helyet foglaló jazz énekesnő, Kovács Linda (1981) is beszállt néhány szám erejéig, így aztán a kvartett csak összejött – ha nem is az eredetileg tervezett felállásban. Néhány közös daluk inkább a swing felé húzott, a végén egy bluest is elénekelt, a hangja remekül illeszkedett a trió zenei világához.
Érdekes volt látni, hogy bár a három zenész szokott együtt játszani, most mégis olyan hangulat volt, mintha egy improvizációs jam session esten ülnénk. Egymás között a szünetben, vagy épp a számok előtt beszélték át, hogy melyik dalban mi az akkordmenet, milyen váltások vannak, Lindával pedig mindig egyeztettek, hogy mit tud és akar énekelni, mit nem, illetve milyen hangnemben fogják játszani. A számok is érdekesen alakultak néha, sokszor kellett szavak nélkül kommunikálnia a zenekarnak, hogy tudják, mi következik éppen, de ez cseppet sem rontott az élvezeti értéken. Inkább jó volt látni, hogy jól érzik magukat a színpadon, ebből a vidám hangulatból a közönségre is ragadt.
A koncert mindenképpen jó élmény volt, így is, hogy kvartett helyett „csak” három fiatalember kalauzolt el minket zenei világukba. Gáspár Károly kiváló zongorajátéka nyilván más irányba vitte volna az estét, érdekes lett volna látni két szólistát, ahogyan egymással együttműködve csillogtatják meg tehetségüket. Remélhetőleg minél hamarabb lesz rá lehetőség, hogy együtt halljuk őket játszani, egy egész biztosan remekbeszabott koncert keretein belül.
