Chick Corea & Herbie Hancock, Paramount Theatre, Seattle, Washington, USA

Chick Corea és Herbie Hancock az évezred első amerikai közös turnéjának nyitókoncertjét tartotta Seattle városban, a Paramount Színházban, március 14-én.

Corea és Hancock is elmúlt már 70 éves (Herbie április 12-én lesz 75, Chick pedig június 12-én 74!), de meglepő módon az utóbbi években számos korábbi legendás formációjukat újraszervezték. Corea fellépett és lemezt is megjelentetett az Elektric Band-del, a Return To Forever különféle formációival (kezdve a klasszikus “Light as a Feather” lemezzel, Airto Moirea-val, Stanley Clarke-kal és az azóta elhunyt Joe Farrell-t helyettesítő Hubert Laws-zal, aztán a “Where Have I Known You Before” verhetetlen négyesével (Corea/Al Di Meola/Stanley Clarke/Lenny White), és egy korábban sosem látott RTF formációval is, Frank Gambale és Jean-Luc Ponty társaságában. De voltak Corea/Gary Burton duókoncertek és lemezek is. A régi "klasszikus" jazztriókat egy Paul Motian/Eddie Gomez/Chick Corea koncertsorozattal és lemezzel elevenítették fel. Közben Herbie Hancock is újra összerakott és beüzemelt egy fúziós zenekart (Wallace Roney-val és Terry Line Carrington-nal); újra “meglátogatta” a régi Miles Davis-i időket (egy Marcus Miller-re és Roy Hargrove-ra épülő formációval), és be-beugrott az amúgy nélküle is fellépő Headhunters zenekarba (Bennie Maupin, Paul Jackson, Mike Clark). Tehát most már tényleg csak a klasszikus Corea/Hancock kétzongorás koncertek hiányoztak a sorból (habár, ha lehet javaslatokat leadni, én még azért Hancock-tól nagyon megnéznék egy “Rockit” időszaki nosztalgiát is - szigorúan a korabeli szintikkel!, és Corea-tól egy “Secret Agent/My Spanish Heart” periódus-felelevenítést Bunny Brunel-lel, Ponty-val és Stanley Clarke-kal, és énekesekkel). Hancock-nak hosszú idő óta ez a mostani lesz az első instrumentális duóprojektje (talán a Wayne Shorter/Hancock lemez és koncertek óta); Corea viszont több duógyakorlatban van; a már említett Burton/Corea projektek mellett készített Stefano Bollani/Corea duólemezt is, illetve Hiromi-val is koncertezett és jelentetett meg kétzongorás lemezt.

Nosztalgia, vagy előremutató zene várható? Mennyi maradt meg a legendás telepátiából és hangszeres virtuozitásból, amelyeket az immár majd' 40 éves Corea/Hancock lemezeken máig csodálunk? Esetleg a fiatalabbak fejében (mert a közönség életkora 20 és 90 között változott), megfordulhatott, hogy hogyan is fogják bírni ezt a terhelést ezek a szimpatikus, de mégiscsak hetven és nyolcvan közötti bácsik? Talán ezen (is) tanakodhatott a teltházas közönség, de nem sokáig, mert hirtelen elsötétült a terem, megvilágításba került a színpadon egymással szemben elhelyezett két hatalmas csillogó fekete grand piano (Herbie Fazioli-ja és, Chick Yamaha-ja), és mellettük derékszögben egy-egy elektronikus keyboard is (!!) és a közönség lelkes ovációja mellett két hihetetlenül fiatalos, energikus, és láthatólag magukat a bőrükben nagyon jól érző hetvenegynéhányéves pördült ki a Paramount Színház színpadára - Herbie fehér ingben, nyakkendőben és sportzakóban, Chick tornacipőben, farmernadrágban, pólóingben és egy katonai stílusú vászondzsekiben - és belekezdtek a műsorba.

Egyébként a Paramount Színháznak nagyon szép barokkos belső ornamentumai és süppedős piros bársonyszékei vannak, de sajnos az akusztikája nem tökéletes. Habár maguk a zongorák nagyon szépen szóltak, a hangosítás a koncert halkabb részeinél nem volt elegendő, amit súlyosbított, hogy a közönség elég sokat fészkelődött, susmorgott, sokat köhögött, prüszkölt, tüsszögött, krákogott. Néha arra gondoltam, lehet, hogy nem adták el az összes jegyet, és a maradékot kiosztották a helyi tüdőszanatóriumoknak?? Vagy inkább a kora-tavaszi Seattle-i allergia miatt? Tehát ezen körülményektől, a közönség ki-be járkálásától (inkább ki, mint be, erről majd később), és időnként a hangosításból szivárgó fura “fehér zaj”-tól el kellett tekinteni, és megpróbálni a zenére koncentrálni.

Na szóval a zene. Vagyis inkább Zene. Elöljáróban szeretnék mindenkit megnyugtatni, a Zene nagyon rendben volt. A jelek szerint Corea és Hancock "bácsi" köszönik szépen, jól megvannak, egészségileg is, zeneileg is, egymással is, és telepátiailag is.

A program egy 40 perces szabad improvizációval kezdődött két zongorán, de elég gyorsan használatba került Herbie Korg Workstation-je és Chick Yamaha Motif XF8-a is. Talán ez volt az első meglepetés. Elektro-akusztikus koncert lesz? A szintetizátorok néha perkussziós hangszerekként szolgáltak, néha szitárokként, néha Chick keze alatt olyan Vangelis-t (magyar fülnek: Presser “Electromantic”-ot) felidéző hangulatban. Az improvizáció végén Chick némi öniróniával megköszönte a közönségnek, hogy eljött az "első próbájukra". (Később megtudtam, hogy már három napja Seattle-ben vannak, tehát azért voltak "közönségmentes" próbák is.) Aztán Herbie és Chick kedélyesen megvitatták, hogy volt-e a szabad improvizációban bármi előre megírt rész (Herbie szerint nem, Chick szerint azért valahogy egy kis 'Easy to Love' belekeveredett a dologba. Herbie továbbra is lapozgatta és mutogatta a kottákat, mondva, hogy de ő sehol nem látja ezekben azokat a hangokat, amiket játszottak. - Pedig szerintem a hangjegyek tényleg ott voltak, csak más sorrendben...) Ezután megmutattak a közönségnek egy-egy köteg kottát ("tanító bácsi, én készültem!"), de a koncert alatt talán, ha két számot valóban kottából (is) játszottak; a legkötöttebben Chick "Implications" című darabját. Innentől kezdve a koncert végéig már csak a grand piano-kon játszottak, miközben a Workstation és a Motif szomorúan csóválták az áramköreiket.

Kezdetben, - ahogy várható volt - Corea injektálta a zenébe a latinos díszítményeket. Hancock játéka komolyabb, sötétebb, titokzatosabb, talán komplexebb volt, de ahogy a koncert előrehaladt, mintha összemosódtak volna ezek az egyedi stílusjegyek, és egy sokszínű, kaleidoszkópszerűen változó közös alkotás jelent meg a színpadon. Volt még a közepén egy darab, ami időnként a “Solar”-ra (Miles Davis) emlékeztetett, és volt a végén egy teljes, húsz perces "elszállás" a “Maiden Voyage” ürügyén. És ennyi, másfél óra, és vége. Vagyis mégsem, mert visszatapsoltuk őket; és, nekem úgy tűnt, nagyon szívesen jönnek vissza és játszanak tovább. Jöttek a közönségkedvencek, a “Spain” és a “Cantaloupe Island”. A ráadások alatt mintha még a tüdőbeteg különítmény is jobban érezte volna magát. És még egy visszatapsolás, de több zene már nem volt. Két óra, és vége.

Habár akkor is legendák lennének, ha semmi mást nem csináltak volna, mint (mind a ketten, más-más időszakban) Miles Davis együtteseiben lettek volna tagok (és azért csináltak mást is; ketten összesen 36 Grammy-díjat nyertek), valahogy az összmegítélésük nem ugyanolyan. Corea-n időnként a “szakemberek” fanyalogni szoktak, hogy felületes, túl populáris, túl sokat “publikál”, "kiárusítja magát" és nem lesz maradandó a zenei hagyatéka. Hancock szaksajtója általában jobb: őt mint innovátort és vizionáriust szokták dícsérni (és ilyenkor többnyire nagyvonalúan "elfelejtik" a “Sunlight”, “Lite Me Up”, “Magic Windows” és hasonló diszkólemezeit). A mostani koncerten két teljesen egyenrangú, azonos kategóriájú zenészt hallhattunk, a zene öröme, az együttmuzsikálás varázsa ragadta magával őket, éppen úgy, mint régen. Dialógusok, egymás kiegészítése, rengeteg zenei humor, időnként önirónia, mindenféle odaillő és oda nem illő zenei referenciák “beidézése” ("és erre emlékszel?" "hát persze; és te erre mit lépsz?"), és zene, zene, zene, néha az úgynevezett “kortárs zenébe” hajlóan, sok virtuozitással, ki-kikacsintva a közönségre, és őszinte tisztelettel és megbecsüléssel a másik zongoránál ülő legendás zenésztárs iránt. Egyetlen oda nem illő hang, egyetlen erőltetett, vagy fölösleges futam nem hangzott el a két óra alatt.

Valljuk be azért őszintén: a közönség egy kis része a koncert lassabb, halkabb, finomabb részei alatt "kiszivárgott". De aki “vette a lapot”, az ott maradt, és felejthetetlen élményben volt része. A koncert eleji kérdést pedig, hogy ez most nosztalgia, vagy inkább előremutató zene, mostanra mindenki elfelejtette. Zene volt, jó zene. Egyszeri élmény volt, sokáig velünk fog maradni: mindez kategóriák és forradalmi újítások nélkül is bőven elég egy estére. Nem írták újra a zenetörténelmet, és talán nem a Paramount Színházban, hanem talán inkább a helyi szimfonikusok otthonában, a Benaroya Hall-ban kellett volna a koncertet rendezni, de azért így is nagyon jó, hogy újra összeálltak.

Tavasszal és nyáron járni fogják a világot: Budapest egyelőre nincs a tervekben, de Bécsben fellépnek június 15-én és Brünnben június 17-én.