ÚJABB NAGY HAL AKADT HOROGRA, AVAGY VINCENT HERRING ÉS A LUKAS ORAVEC QUARTET KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2015. ÁPRILIS 2-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: SOMOGYVÁRI PÉTER

Nem áprilisi tréfa, valóban az amerikai jazz kiemelkedő figurája lépett fel tegnap este nálunk. Bizonyára kevésbé ismert, mint a hasonlóan szaxofonon játszó, ugyancsak nálunk járt kollégái, Kenny Garrett, Miguel Zenon, vagy Joshua Redman, de ő is a legjobbak közül való. Jómagam is csak a már 15 éve elhunyt Nat Adderley Quintet-jéből ismertem, de örömöm határtalan volt, amikor megláttam a BJC kéthavi műsorfüzetében, vagy hat héttel ezelőtt. Az őt kísérő négy muzsikus pedig legalább akkora meglepetés volt…

De ki is ez a már nem tinédzserkorú (50 éves) fekete zenész? Ahogyan annakidején Cannonball Adderley-t Charlie Parker zenei reinkarnációjaként aposztrofálták a korabeli szakértők, ugyanúgy nincs olyan jazzirodalom (a birtokomban lévő összes jazzlexikont is beleértve), amelyik ne azt emelné ki, hogy Herring hangzásvilága és bebop-os, blues-os artikulációja révén a fiatalon elhunyt Cannonball Adderley művészetének továbbfolytatója. (Nyilván nem véletlenül volt a szaxofonos posztján Nat Adderley együttesében.) Azt is minden lexikon megírja, hogy 1982-ben Kaliforniából New Yorkba érkezvén egy ideig utcazenészként kereste kenyerét. Azért a tehetsége utat tört számára, mert partnereinek puszta felsorolása eléggé meggyőző: Lionel Hampton, Nat Adderley, Art Blakey, Horace Silver, Cedar Walton, Abdullah Ibrahim (az egykori Dollar Brand), Frank Morgan, Phil Woods, Freddie Hubbard, Jackie McLean, Larry Coryell, Jack DeJohnette, valamint a Charles Mingus és David Murray big bandek.  Parker és Adderley mellett Coltrane-t és Ornette Coleman-t tekinti példaképeinek, tehát széles a „merítés” ebben a vonatkozásban is.

A kísérő négyes igazán jól reprezentálta a sokat emlegetett közép-európai etnikai sokféleséget, mivel névadója, a trombitás Lukas Oravec szlovák és a bőgős Tomas Baros cseh, (ráadásul – mint mondták – mindketten Csehországban élnek), zongoristája a hazai (és nemzetközi) jazzvilág kiemelkedő képviselője, Oláh Kálmán, a dobos pedig a révkomáromi magyar „gyerek”, Hodek Dávid, aki persze szlovák állampolgárnak született. Azt hiszem, hogy Kálmánról, de Dávidról sem kell sokat beszélnem, nincs olyan jazzbarát, aki ne találkozott volna művészetükkel. A cseh és a szlovák jazzéletben már kevésbé vagyok járatos. Mindenesetre arra emlékszem, hogy már Lukas Oravec és Tomás Baros is járt nálunk, de nekem még nem volt szerencsém hozzájuk. A szünetben hosszasan elbeszélgettem a trombitás-zenekarvezetővel, aki elmondta, hogy hármójuk plusz a magukkal nem hozott zongorista az ő kvartettje, utóbbi most azért maradt otthon, mert Oravec olyan nagyra tartja a mi Kálcsinkat, hogy kifejezetten ő akarta ezt a felállást. Egyébként a trombitás volt a formáció vezetője és úgy mutatta be a zenekart, mint saját együttesét két vendégművésszel, Kálmánnal és Herring-gel. Ezt igazolta két tény is: az egyik, hogy csaknem teljesen saját szerzeményeit (máris hozzáteszem, hogy kiváló kompozícióit) adták elő, a másik pedig az, amit mi nézők állapítottunk meg, hogy az európai négyes teljesen egyenértékű nívót mutatott a nagynevű fekete amerikai vendégművésszel. Így aztán nyugodtan lehetett volna a műsorfüzetben a következő felirat: Lukas Oravec Quintet feat. Vincent Herring. Tényleg mindenkinek ez volt a véleménye, ugyanis a hosszú szünetben volt időnk beszélgetni, hiszen a Jazzma.hu-tól hárman voltunk (Csécsi, Somogyvári, Márton), két tatabányai barátunk, plusz több hazai jazz zenész: Bágyi Balázs, Hajdú Klára, Balázs Elemér.

Nos, ami a kompozíciókat illeti, a remek hard-bop témák Oravectől, bármelyik mai vezető amerikai zenész-komponista becsületére válnának. Mindkét félidőben 4-4 szám hangzott el, plusz egy ráadás. Tehát a kilencből volt két jó öreg, de szívesen és rendkívül ritkán hallott standard, nevezetesen a „The Gypsy” (még Armstrong is énekelte az 50-es években és emlékezetem szerint magyar szövege is volt) és az „I Hear a Rhapsody”. Kálmán iránti tiszteletből a ráadás szám (a Rhapsody) előtti záró darab az ő híres „Polymodal Blues”-a volt. A maradék hatból ötöt Oravec, egyet Baros jegyzett. A koncert egy lendületes „Boca” című számmal indult, majd a középgyors tempójú blues, a „Kaunis” következett, ezt egy remek ballada követte „Red in Brown” címmel, ez volt a bőgős szerzeménye. Végül Oravecnek a Piotr nevű lengyel trombita tanárához dedikált „Piotrology” című száma zárta az első szettet. Az említett hosszú szünet után a „Moonday” indított (ez kicsit west coast-os ízeket hozott), majd Oravec kedvenc amerikai trombitásának – a tragikus sorsú Woody Shaw-nak – tiszteletére írott „Mood for Wood” című szerzeménye hangzott el. Ezután ő ki is ment a színpadról, mivel az amerikai vendég adta elő a „The Gypsy” című standardet a ritmusszekcióval. Végül a „Polymodal Blues” és a ráadás („I Hear a Rhapsody”) zárta a nagysikerű koncertet úgy 11 óra körül. Ebből is ki lehet számítani, hogy – még a hosszú szünet ellenére is – milyen terjedelmes számok hangzottak el, mindannyiunk örömére. (Biztosan voltak átlagban 20 percesek, leszámítva a Herring szólót és a ráadást.) Természetesen nem ez volt a lényeg, hanem egy valóban világszínvonalú produkciót kaptunk. Oravec egyébként felváltva játszott trombitán és szárnykürtön, mindkét hangszeren elsőrangúan, pedig mindössze 26 éves. A bőgős is óriási, remekül felépített szólókkal kápráztatta el a nagyérdeműt, szinte minden számban szólózott.(Egyébként ő volt a bőgős Hodek Dávid stílszerűen „The First” című első CD-jén, vagy 6 évvel ezelőtt.) Dávid óriási meglepetés volt, mert „csodagyerekként” is elképesztően játszott, de mostanára igazi érett művész lett, minden vonatkozásban. Levetkőzte az összes – fiatal korának tulajdonítható – felesleges vehemenciát és komoly jazzman lett belőle. Jellemzően csak egy terjedelmes szólója volt (a Piotr-ban) egyébként úgy kísért, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Szenzitív, nem tolakodó játéka végig lenyűgöző volt, ezúton is gratulálok neki, mint tettem ezt a szünetben is. Oláh Kálmánról mit is írhatnék, számtalanszor elmondtam jómagam és mások is, hogy ő a magyar zene és nem csupán a jazz nagyformátumú alakja. Saját projektjeiben is óriási, de különleges élmény, amikor „csak” a ritmusszekció tagja. Az elmúlt évtizedek során már számos szaxofonos „mögött” láttam-hallottam kvartett, vagy kvintett formációban Tony Lakatostól Lee Konitz-ig, minden alkalommal kiemelkedő élményt nyújtva. Tegnap este is remekelt, különösen a „Piotr”-ban és a saját „Polymodal Blues”-ában. Végül, de természetesen nem utolsósorban az amerikai vendég azt hozta, amire számíthattunk. Egy abszolút profi, vérbeli afro-amerikai jazzművész. Erőteljes „cannonball”-i sound, virtuozitás, csodásan felépített szólók, biztos felkészültség, pedig nem volt könnyű dolga, hiszen nem standardek mentek. Fel is vette a szemüvegét és nézte is a kottákat keményen és a nádjaival is el volt foglalva minden számban, de mindezeket csak az érdekesség kedvéért írom le, mert a játéka óriási volt. Utána ástam az interneten is: saját lemezalbuma is van vagy 15-20, sideman-ként pedig rengeteg lemezen működött közre, hiszen 30 éve vendégeskedik a stúdiókban. Sajnos, a törökbálinti szálláson hagyta a CD-it, így nem kellett engednem a csábításnak, mert nem volt. (Kiderült, hogy azért ott laknak, mert lemez készül Hunka Robi törökbálintistúdiójában.)

Összefoglalva: köszönet a BJC-nek a remek estéért. (El is mondtam Mr. Herring-nek, hogy a BJC évek óta szerepel a Down Beat-nek a világ legjobb jazz színhelyeit felsoroló listáján.) Nekem ezt tojta a húsvéti nyuszi! Soha rosszabbat, mert az „élőzenét persze semmi sem pótolja”, még a pirostojás sem, de be is fejezem, mert nemsokára indulhatok locsolkodni!