GYÖNGYSZEM A ZSÁK(BAMACSKÁ)BAN, AVAGY A RON CARTER QUARTET FELLÉPÉSE A MARGITSZIGETI SZABADTÉRI SZÍNPADON A DROGELLENES VILÁGNAPON 2015. JÚNIUS 26-ÁN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: CSÉCSI ATTILA
Nem hiába viszolygok a manapság oly’ divatos monstre rendezvényektől, amelyeken a legváltozatosabb időtöltést és attrakciókat kínálják az ártatlan nézőseregnek. Távol álljon tőlem a Drogellenes Világnap rendezvényének degradálása, a nemes szándék kétségbevonása, de hogy Ron Carter és a magyar popsztárok egy műsorban szerepeljenek, ez azért kicsit bizarrnak tűnt számomra. Mondanom sem kell, hogy én ez utóbbi „jazz giant” miatt mentem el a koncertre és bevallom, hogy mivel szerencsémre Carter az első fellépő volt, így műsora után sürgősen távoztam is a helyszínről.
Ron Carter – tudomásom szerint – korábban még nem járt Budapesten, pedig egyszer, mégpedig 1992 novemberében majdnem eljutott hozzánk. A Miles Davis emlékzenekar felállása ugyanis Davis híres „klasszikus” kvintettjét imitálta, azaz az elhunyt jazzguru helyén Wallace Roney fújt, Wayne Shorter játszott tenor- és szopránszaxofonon, Herbie Hancock zongorázott, Tony Williams dobolt és itt kellett volna Ron Carter-nek következnie, mert benne is volt a formációban, de betegsége miatt Dave Holland játszott helyette. Magam is ott voltam ezen az emlékezetes eseményen, honlapunk „Világsztárok Magyarországon” rovatában pedig Somogyvári Péter beszámolója (idén február 7-e óta) olvasható a Miles Davis Tribute Band Budapest Sportcsarnok-béli koncertjéről. Apró érdekesség, hogy a jegyár (akkori mértékkel) a borsos 500 Ft-ot érte el, tegnap este ugyanennyiért válthattunk jegyet, igaz ezt alighanem igencsak megtámogatták. (Nekem ez az egy óra 5000-et is megért volna, de mit tegyek, ha csak egytizede volt.) Erről jut eszembe, hogy nem ártott volna az illetékeseknek sokkal nagyobb propagandát kifejteni, mert jó, ha fél ház volt a Margitszigeten.
Érdekes, hogy a műfaj egyik legnagyobb basszistája a fáma szerint eredetileg nem is akart jazz zenész lenni. Családjában mind a nyolc gyerek klasszikus zenei képzést kapott. Az 1937-ben született Ronald 10 éves korától csellózott, majd négy évvel később a bőgőt választotta. A legjobb zeneiskolákban képezték, a legmagasabb képesítéseket szerezte meg. Évekig játszott élvonalbeli szimfonikus zenekarokban, többek között a Rochesteri Filharmonikusoknál, olyan neves karmesterek irányításával, mint Pierre Monteux, vagy Leopold Stokowski. (Egyébként Miles Davis is ebben a városban ismerte meg Carter-t. S hogy milyen nagyra tartotta maga Miles is a „klasszikus” kvintettjét, önéletírásában imígyen jellemezte a sidemaneket: „Tony volt a tűz, a kreatív szikra, Wayne volt az ötletgazda, Ron és Herbie voltak a fix pontok.”) Carter-nek azonban keserűen kellett tapasztalnia, hogy az 50-es évek első felében a faji diszkrimináció még az északi államokban sem tűrte meg fekete zenészek jelenlétét a rangosabb szimfonikus zenekarokban. Így kapott a jazzvilág egy hihetetlenül felkészült, briliáns tehetséget. 1959-ben telepedett le New Yorkban és jazzkarrierjét Chico Hamilton együttesében kezdte. Leltározás helyett csak annyit róla, hogy a fényes pálya koncertek százait vagy ezreit (?) és bármilyen hihetetlen kb. kétezer (!) lemezfelvételt hozott. (Saját nevén is készült vagy félszáz albuma.) Hogy mit jelentett számára a Davis Quintet-ben való szereplés, azt jól mutatja, hogy egyik legutóbbi lemeze is a „Dear Miles” címet viseli, amelyen a Davis-szel játszott legismertebb számokat vette elő. Nos, ennek az anyagából is játszott a Foursight névre hallgató négyes, amelyben Donald Vega zongorázott, Payton Crossley dobolt és Rolando Morales-Matos játszott különféle ütőhangszereken.
Egy-két szót a külsőségekről. Nem véletlenül becézik a 78 éves művészt Mr. Bow-Tie-nak, mert ilyen elegáns, csokornyakkendős urakat utoljára 1995-ben láttam a Modern Jazz Quartet koncertjén a Kongresszusi Központban. Biztosan ókonzervatív vagyok, jól tudom, hogy remek zenét lehet előadni baseball sapkában is, mégis imponáló az ilyen „körítés”. Valahogy ahhoz a cizellált produkciókhoz, amit előadtak, ez illett igazán. A hatalmas színpadon szinte elveszett a négy művész, de a hely dicséretére legyen mondva, hogy az óriási kivetítő jóvoltából gyönyörködhettünk a Mester csodás játékában, briliáns technikai tudásában – vizuálisan is. (Egyébként nem sok mindent láthattunk volna, pedig mi a 12. sor közepén ültünk.) A hangszerek erősítése is mintaszerű volt, gyönyörűen szólt a bőgő – és a többi hangszer is. Mint a nevekből is kiderült, de a fizimiskájukról is megállapíthatóan a zongorista és az ütős latin származású lehet, a másik két úr pedig afro-amerikai. (Nyilván nem túl fontos ez a tény, de az ütős autentikus játéka jól illusztrálta azt, hogy nem hátrány, ha latin ember bűvöli a ritmusketyeréket.)
Természetesen a játékidő szigorúan limitált volt, hiszen őket követően még vagy öt hazai pop előadó következett. Pontosan egy órát játszottak, amiben egyvelegszerűen hallhattunk Antonio Carlos Jobim bossa novákat, klasszikus zenei részleteket (különös tekintettel néhány közismert Bach motivumra), Luis Bonfa híres Fekete Orfeuszából nem a mindenki által „lerágott” dalt, hanem a „Morning of the Carnival” című jazz szambát, az „A Quick Sketch” c. saját kompozícióját, az örökszép „My Funny Valentine”-t és a „You, and the Night, and the Music” c. standardet. Fantasztikus volt az, hogy az egyvelegek tételeit egy igazán deja vu érzést keltő Davis motívum választotta el egymástól. Carter szólójátéka olyan természetes volt, mintha csak egy zongoratrió bőgőse lett volna, pedig nyilvánvalóan ő volt a főszereplő. Nem tudom szavakkal kifejezni, mekkora élmény volt végre élőben is látni, és ami pláne bámulatos, hogy csaknem 80 évesen is olyan csodásan játszott, mint bármelyik évtizedekkel ezelőtti koncertjének DVD-n, vagy videón közzétett felvételén. Bravo Maestro…
Ismeretes vele kapcsolatban az is, hogy olyannyira szerelmese a húroknak, hogy életművében szóló bőgő lemezek is előfordultak (barátom, a néhai Vajda Sándor mutatott nekem ilyeneket), sőt az sem volt idegen tőle, hogy az ő szólójátéka mellett egy kísérő bőgős is szerepeljen. (Ilyen volt első kvartettje is, amelyben Kenny Barron zongorázott, Buster Williams (!) volt a második bőgős és Ben Riley dobolt. Persze a csellót sem száműzte örökre, például a „Where?” című lemezén azokban a számokban, ahol ő csellózik, George Duvivier vette át a basszus szólamot. A legendás (sok kritikus szerint páratlan) Davis ritmusszekció önálló lemeze az 1978-as „Third Plane” (Ron, Herbie, Tony) olyan jelzőket kapott, mint „a superlative session” – nem véletlenül. Vagy a 84-es Carter-Jim Hall duó! És mindebben az a bámulatos, hogy egyáltalán nem nyomasztó a bőgő főszereplése Ron Carter kezeiben!!!
Végezetül csak annyit: lehet otthon bármennyi CD és minden más konzerv-zene, de az élő produkciót semmi sem pótolja!
De indulok is Bánkra, a Kőszegi AllStar Group és a Csik Guszti Trio (Joan Faulkner, Berki Tamás ének)+Scott Hamilton projekt meghallgatására. Erről majd holnap…
