Szívesen látott migránsok a Trafóban – Antonio Sanchez & Migration Band
Szinte pontosan fél évvel előre, május 19-én megvettük a jegyeket Antonio Sanchez (dobok), Seamus Blake (tenorszaxofon, EWI), John Escreet (zongora, Fender Rhodes) és Matt Brewer (bőgő, basszusgitár) koncertjére. Érdemes volt várni rájuk.
A koncert elején a Budapestet kedvenc városának nevező zenekarvezető elmondta, hogy a „Meridien Suite” című CD-jüket mutatják be, szünet nélkül. Hozzátette, hogy ő ugyan a klasszikus zenét is nagyon szereti, de a komolyzenei koncertekkel ellentétben itt a tételek közötti tetszésnyilvánítás is megengedett, sőt kívánatos. És a jó kétórás koncert alatt bőven okot is adtak a tapsra. Igen energikus zenét hallhattunk, ami egy dobos által vezetett együttesnél nem meglepő. Bravúros akusztikus és elektromos, gyors és lassú tételek váltogatták egymást, virtuóz előadásban mindegyik muzsikustól. Mind a négyen annyira nagyszerűen játszottak, hogy nehéz lenne bármelyiküket kiemelni. Többnyire úgy volt, hogy a zongora a tenorszaxofonnal és a bőgővel szerepelt, a Fender pedig az EWI-vel és a basszusgitárral, Sanchez életerős, de amikor a zene azt kívánta, finom játékával kísérve. Nem vagyok a „szintetizátorvarázs” híve, de ebben az előadásban még a Fenderhez csatlakoztatott kütyük se zavartak, az EWI-játékot pedig kifejezetten élveztem. Törülközött is Blake jó sokat, forró volt a hangulat, meg eleve a terem, és őket még a lámpák is melegíthették, és ez a zene fizikailag is sporttevékenységgel ért fel. Különösen Sanchez-nél – lehet, hogy fogyott annyit, mint egy jégkorongkapus.
Körülbelül másfél óra igen tömény zenei élmény után, sikerült Antonio-t egy hosszú, és mégis élvezetes dobszólóra visszatapsolni, majd amikor a kishitűek már elindultak kifelé, de a közönség nagy része még mindig tapsolt, visszajött Seamus Blake is, hogy tenorjával csatlakozzon Sanchez-hez, aztán beszivárgott a zenekar másik két tagja is, de percekig nem tudtak beszállni, mert Blake olyan szólót nyomott Sanchez kíséretében, mintha sose fogyna ki a hangokból. A zongorista csak a fejét fogta, hogy mikor jutnak már ők is „szóhoz”. Persze ez is megtörtént, és a jó két órás műsor végén nem maradt el a „standing ovation”.
