JazzMa

Friss Hírek

Alexander, Joey: Eclipse2018. május 23.
JANIS IN JAZZ2018. május 16.
Egy amerikai az Opus-ban2018. május 13.
Ágoston Béla: Summaya2018. május 10.
XI. BODAJKI JAZZ TÁBOR2018. április 15.

Hírek

Mégegyszer (idén utoljára) Hiromi MüPa-beli koncertjéről

Bemutatkozik legújabb gyakornokunk, Gyöngyösi Gergő! – A szerk.

A fusion-jazz egyik legegyedibb alakja, Hiromi Uehara 2016. október 21-én lépett színpadra a Művészetek Palotájában, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A koncerten a legfrissebb formációval, a The Trio Projecttel hallhattuk zenélni, amelynek további tagjai Jimmy Johnson (basszusgitár) és Simon Philips (dob).


hiromi-spark.jpg


Az első szám a legújabb, 2016-os lemezének címadó száma volt. Egy rövid zongora- és szintetizátorbevezető után rögtön belépett a teljes zenekar, a Hiromi számokból már jól ismert hatásos arrange-okkal rögtön lehengerelték a közönséget.

A Trio Project basszusgitárosa eddig Anthony Jackson volt, most viszont Jimmy Johnson lépett színpadra. Nagyon szép volt a basszusgitár hangzása, a saját Alembic basszusgitárján játszott, viszont a hangosítás, vagy esetleg más probléma miatt eléggé elveszett a zongora és a dobok mellett, így nem igazán volt érthető a játéka. A kézmozdulataiból látszott néhány helyen, hogy egy ostinato részt játszik a dobbal, vagy épp az ütem egyekre tesz egy-egy hangot, de ezen kívül nagyon nehéz volt kivenni mi is történik a basszusgitárnál. Ez nagyon zavaró volt, és szerintem a koncert is sokkal hangulatosabb lehetett volna, ha a hangzás kerekebb lett volna. Csak azoknál a halkabb lírikusabb részeknél szólt át a zenekaron, amikor a trió másik két tagja nagyon visszafogottan játszott. Például a Take Me Away című számnál, ahol a témát is játszotta a zongora mellett, ott csodálatos volt a hangzás.

Simon Philip dobolása nagyon hatásos volt ugyanúgy, mint a dobszett, amin játszott. Két lábdob, rengeteg tam, effekt tányérok és kiegészítők. Meglepő volt, hogy minden dobtestet kihasznált a koncert folyamán, és mindnek megvolt a szerepe egy bizonyos koncepció szerint. Simon Philip dobolása tökéletesen illeszkedett Hiromi zenéjéhez. Precízen, a dobtestekre nagyon jól kiosztva szólaltatta meg az arrange-okat, és a különböző izgalmas ritmikai modulációkat. Különösen tetszett, hogy a dobszettnek sokkal nagyobb volt a hangterjedelme az átlagos szetteknél, valamint ezeket a különösen mély és magas dobhangokat is mintha belekomponálták volna a számokba, mindnek megvolt a helye.

A további kellemes meglepetések közé tartozott, amikor egy swing részt is hallhattunk a koncert elején, egy bluest, amit szintén nagyon jól és hitelesen játszott. Ezen a ponton Hiromi is meglepett, hiszen gyakran hallottam már tőle ragtimeszerű részeket a koncertfelvételekről, és most igazi swinget is hallhattunk tőle, amit a zenekar nagyon jól kísért. A basszusgitár is jól érvényesült ennél a résznél.

Hiromi játéka, mint mindig, most is rendkívül virtuóz volt, fáradhatatlanul játszotta végig a teljes másfél órás koncertet úgy, hogy mindig fenn tudta tartani a közönség figyelmét. Tartottam tőle, hogy egy idő után unalmassá válik a játéka, mivel sokszor használ nagyon hasonló elemeket a szólóiban, de mindig sikerült ezeket az elemeket más kontextusba helyeznie, sokszor ritmikai variálásokkal, modulációkkal, így végig izgalmas maradt a játéka. Az egyik legemlékezetesebb momentum az volt, amikor jobb kézzel ostinato alapot szólaltatott meg, amely motívum ráadásul ritmikailag is nehéz, mellette pedig balkézzel szólisztikusan játszott. Ellenben ugyanilyen izgalmas, amikor az egyszerű blues motívumokat forgatja ritmikailag, vagy ököllel csak ritmizál, vagy egy bonyolultabb dallamot szekvenciaszerűen végigjátszik a zongorán, minden hangot kihasználva, sokszor kromatikusan. Számomra úgy tűnik, hogy nincsenek technikai korlátai, és ki is játszik mindent, amit csak tud, a maximumot hozza.

A koncert felépítése is jó volt, erős volt a kezdés az első két számmal, a másodikban hallhattunk swinget, dupla tempóban és egy basszusgitár-szólót is. Ezt követte a lírikusabb Take Me Away, majd ismét egy gyorsabb, zaklatottabb szám, a Dilemma következett. Nagyjából a koncert felénél volt egy hosszabb zongoraszóló darab is, a Place to Be, ahol egy kicsit megpihenhettek a fülek. Ezt követően folytatódott, épült a koncert íve, egy dobszóló is helyet kapott, amely fantasztikusan a nulláról lett felépítve. Szinte vége lett a számnak, minden hangszer kiállt, pár másodperc szünet után elkezdődött a dobszóló, ami hatalmas dinamikai ívet tett meg a végéig, ahol a zenekar is beszállt egy latinos ritmussal, majd végül együtt zárták le a koncertet.

A zenére különösen jellemzőek a széles dinamikai határok, ritmikai modulációk, éles váltások a részek között és szinte szájbarágós kiállások. Ezek összességében nagyon hatásos hangszerelést eredményeznek. Keveredtek a jazz, a rock és a klasszikus zene elemei, jazzes szólók, harmonizációk, rockos betétek és hangszerelések, klasszikus zongora technika és frazír. Azt kaptam, amit vártam a felvételek alapján. Egyedül a basszusgitár igazi megszólalását hiányoltam, ami lehet a hangosítás hibája is. Aki szeretne egy izgalmas, történésekkel telesűrített koncertet hallani, annak nagyon ajánlom Hiromi Uehara The Trio Projectjét. Aki esetleg kifinomultabb zenére vágyik, finomabb zenei megoldásokra, vagy kevesebb rockos elemre, annak nem lesz annyira élvezetes a koncert. Mindenesetre a közönség tetszését elnyerte, állva tapsoltuk a zenekar kivonulását a teremből.

Vissza a hírekhez