VISSZAPILLANTÓ, TERENCE BLANCHARD és az E-Collective

Szerencsére szinte egymásnak adják a kilincset a világsztárok a Budapest Jazz Clubban. A Yellowjackets okozta sokkot alig kipihenve, máris egy újabb nagyágyút figyelhettünk testközelből. November 10-én a kortárs trombitás elit egyik legsokoldalúbb tagja, Terence Blanchard látogatott el a Hollán Ernő utcába.

Blanchard középiskolás korában már a Lionel Hamtpon Orchestra-ban, játszott, de nevét Art Blakey legendás Jazzmessengers zenekarában kezdtük megtanulni. Ebből a zenekarból legalább annyian indultak el a világhírnév felé, mint Miles Davis későbbi formációiból. A Messengers lemezein keresztül is be lehetne mutatni a jazz történetét az ötvenes évektől 1990-ig, Blakey haláláig. Ebbe a zenekarba bekerülni óriási rangot jelentett, elég, ha csak az itt megfordult trombitások közül említek néhányat, Clifford Brown, Lee Morgan, Freddie Hubbard, mindegyikük meghatározója, mérföldköve volt a jazz történetének. A nyolcvanas évek kezdetén egy alig húszéves ifjú, Terence Blanchard került az éppen akkor ismét megújult, és kicserélődött együttesbe. Kezdetben Wynton Marsalis mellé, amolyan másod trombitásnak, de hamarosan a saját útjára indult Wynton árnyékából kilépve, már az ő nevével kezdődött a Messengers névsora. Valószínű, hogy ebben a formációban indult barátsága Donald Harrison altszaxofonossal, akivel aztán több közös lemezt is készített, egészen a nyolcvanas évek végéig. A „New York Second Life” (1983) és a „Black Pearl” (1988) foglalja keretbe ezt az időszakot. A nagy nevek közül, akikkel játszottak, csak kettőt említek kedvcsinálóként ehhez az időszakához, Mulgrew Miller és Cyrus Chestnut. A kilencvenes évek elején már saját néven jelennek meg lemezei, melyek között több filmzene is található, mint például a nálunk is bemutatott Branford Marsalis-szal készített „Mo Better Blues” és a „Malcolm X”. Elismerésben sincs hiány, Grammy-díjak, és jelölések sorát kapja. 2000-ben a Down Beat olvasói listáján a „Wandering Moon” lett az év jazzlemeze, amelyen többek között Branford Marsalis, Dave Holland és Eric Harland játszik. Albumain a legnagyobb nevek működtek közre, a Márton Attila által említett 2005-ös, két Grammy-díjra jelölt „Flow” című lemezén Herbie Hancock zongorázik pár számban, és ő volt az album producere is egyben. Ebben az évben azonban Blanchard mégsem maradt Grammy nélkül, nem csak a jelölésekkel kellett beérnie, mert elnyerte a legjobb instrumentális albumnak járó díjat, Tyner „Illuminations” című lemezével, McCoy Tyner, Gary Bartz, Christian McBride és Lewis Nash társaságában. Sokféle stílus található zenéjében. Sikerekben gazdag pályafutása során több irányzatot érintett, őrá is többféle zene tett hatást. “Growing up I was listening to the Head Hunters and Weather Report, which had a strong effect on me. I always listened to groove-based music—Jimi Hendrix, Parliament Funkadelic and then later listening to Prince and D’Angelo and later what [jazz trumpeter] Russell Gunn was doing. But up to this point, I had never explored it.”- olvasható a honlapján található önvallomásában. Ahogy a mai jazz zenének nincs egy olyan uralkodó irányzata, amely meghatározója lenne ezeknek az éveknek, úgy Blanchard lemezein is több irányzat, stílus jegyei fedezhetők fel. Post-Bop, Crossover, Jazz-Funk, Fusion, Straight Ahead, - néhány címke, melyet zenéire aggattak. Ezek a stílusirányzatok persze felismerhetőek lemezeit hallgatva. A fusion és tradíciókat tovább vivő post-bop békésen megfér albumain, ahogy a nagy korszakváltások idején sem tűntek el a régebbi irányzatok az új bejövetelekor, legfeljebb egy időre háttérbe szorultak.

Legutóbbi, a Blue Note-nál megjelent „Breathless” című albumát az E-Collective elnevezésű formációjával rögzítette, a trombitás mellett Charles Altura gitáron, Fabian Almazan billentyűs hangszereken, David Ginyard, Jr. basszusgitáron játszik, és Oscar Seaton dobol. Csütörtökön ezt az „ötöst” láthattuk a Budapest Jazz Clubban is. Azt gondoltuk többen is, hogy erre a 2015-ös anyagra fog épülni a koncert. Ehhez képest Blanchard vadonatúj szerzeményeivel lepett meg minket. Az elhangzottak még nem jelentek meg sehol, nyilván a következő, még formálódó lemezre kerülnek majd. Úgy tűnik, ez majd „koncept” korong lesz, nem különböző számok halmaza. Egy ízléses effektekkel tarkított bevezető közben lépett utolsóként a színpadra Blanchard, akit rögtön nagy ovációval fogadott a közönség. Lényegében csaknem egyben játszották a bevezetőből kibontakozó szám után a további kettőt, hosszabb szünetet csak ezután tartottak, mikor Blanchard magához ragadta a mikrofont, bemutatta zenekarát, és mesélt valamit az elhangzottakról. Az utolsónak szánt darabot is felkonferálta, ez a „Breathless” lemezről ismert „Soldiers” című szám volt. Az ütemes vastapsnak engedve végül jött a ráadás, egy igazi groove-os funky, amely persze újabb vastapsot váltott ki, de végül a lelkesen ünneplő közönség is belátta, hogy a következő koncertnek is el kéne kezdődnie, így a zenészek kaptak egy szusszanásnyi pihenőt.

Teltház, igaz széksorokat kivéve nem kellett állóhelyet kialakítani a terem hátsó részében, mint Kenny Garrett látogatásakor. Blanchard játéka mindenkit lenyűgözött. A koncert elején kissé gyanakodva figyeltük a színpad közepére állított laptoppal kiegészített szintetizátort, de szerencsére ezt Blanchard jószerivel csak néhány effekt megszólaltatására használta a megfelelő időben, csak a vége felé engedett meg magának egy rövidebb szólót. A színpadot bejárva végig fújta a másfél órát, zömök alakja néha Miles Davis jellegzetes testtartására emlékeztetve görbült be. A billentyűs hangszereket meghagyta a fiatal Fabian Almazan-nak, aki ezekből külön kis várat épített fel a sarokban álló zongora köré. Lényegében ezen a koncerten az ő általa is említett Weather Report, HeadHunters féle vonalat vitte tovább, amely fiatalkorában nagy hatást tett rá. Ebben a fúziós zenében többek között Mike Stern, Randy Brecker, Marcus Miller és Bill Evans (a szaxofonos) vette át a stafétát a nagy generáció, Corea, Hancock, Zawinul, Cobham után, de a nagy öregek közül John McLaughlin például soha nem szakított ezzel az irányvonallal. A fusion, ahogy a többi irányzat is, a helyére került. Mára nem kötelező idomulni hozzá a siker érdekében. Nálunk Babos, Gotthárd Misi, a Syrius Legacy, és a nemrég alakult Egri Drive Stuff tölti meg új tartalommal ezt a zenét. Én a jazz sokszínűségét szeretem. Úgy vagyok ezzel, mint a rántott hússal. Borzasztó lenne, ha csak ezt kéne ennem, de borzasztóan hiányozna, ha nem lenne. Persze van olyan étel, amit egyáltalán nem bírok megemészteni, de ha vegetáriánus lennék, eszembe sem jutna mangalica fesztiválra menni. A kis gasztronómiai kitérő után nagyon várom a decemberre ígért újabb világsztárt, a két éve itt járt, az avantgárdba hajló kortárs zenét játszó Mark Turnert!