MARGITZA ÉS A TÖLTÖTT KÁPOSZTA SIKERE

Hatnapos turnéját Győr, Dunaújváros, Balatonfüred, Debrecen és Nagyvárad után, hétfőn a fővárosban fejezte be Rick Margitza. A kiváló szaxofonost, ahogy három éve, most is a „Világsztárok a Budapest Jazz Clubban” sorozat fellépőjeként köszönthettük a Hollán Ernő utcában. Második BJC koncertjén Franck Amsallem zongoristával, Barcza Horváth József bőgőssel, és az egész turnét összehozó dobossal, Balázs Elemérrel láthattuk.

A hazánkban különböző formációkkal többször járt Rick Margitza Michigen államban, Dearborn városában született 1961-ben. Rick a zenészcsalád hagyományainak megfelelően már négy évesen hegedülni kezdett, a hangszert Budapesten született apai nagyapja adta először kezébe, aki egy ideig tanítgatta a fogásokat a később zongorára és oboára váltó fiúnak. A prímás nagypapa felmenői a Trianon óta Szlovákiához (anno Csehszlovákiához) csatolt felvidékről származó roma zenészek voltak. Rick édesapja már az Egyesült Államokban született, és a Detroiti Szimfonikus Zenekar hegedűse volt. Boldogan támogatta fia zenei ambícióit, nem bánta, hogy a többek között a bostoni Berklee főiskolán, és a New Orleans-i Loyola Egyetemen tanuló Rick a család hegedűs vérvonalát megszakítva, végül a tenorszaxofont választotta. A tehetséges fiatal szaxofonosra sokan felfigyeltek, már a nyolcvanas években Maynard Ferguson és Flora Purim zenekaraiban játszott. 1988-ban New York-ba költözött, ahol Miles Davis látókörébe került. A Mester alkotópályájának utolsó szakaszában is töretlen lelkesedéssel kutatta fel és hívta zenekarába a fiatal tehetségeket. A Corea, McLaughlin, Cobham - és még hosszan sorolhatnám a legendákká vált neveket - generáció után, a mai jazz derékhada, az ötvenes éveikben járó akkori fiatalok is az ő „istállójából” indultak, szereztek hírnevet, és váltak később a műfajt meghatározó muzsikussá. Margitza Miles még életében kiadott egyik utolsó lemezére kapott meghívást. Az 1989-ben megjelent „Amandla” albumon a „Jo-Jo” című számban játszott, Kenny Garrett és Marcus Miller társaságában. Tagja lett Davis turnézenekarának is, Miles halála után (hivatalosan) kiadott koncertfelvételek közül a „Live Around the World” és a „Highlights from Complete Miles Davis at Montreux” című lemezeken találkozhatunk vele, az interneten keringő kalózfelvételek nyilván még több fellépés emlékét őrzik. A Davis zenekarban töltött időszak ajánlólevélnek bizonyult az ő esetében is, mert az amerikai szaksajtóban fiatal oroszlánként emlegetett Margitza első lemezei rögtön a patinás Blue Note kiadónál jelentek meg. Ezeken a felvételeken olyan társai voltak, mint Joey Calderazzo, Adam Nussbaum, Airto Moreira, Peter Erskine, de a későbbi zenekaraiban is találhatunk nagyon nagy neveket, mint például George Mraz, Al Foster és Michel Legrand személyében. 2003-ban átköltözött Európába, legtöbb idejét Párizsban tölti. Innen kiindulva könnyen kapcsolódott az európai jazzéletbe, figyelme is egyre fokozódott az öreg kontinens fiatal zenészei felé. Hazánkban is többször járt azóta különböző formációkkal, három éve a szlovák dobos, Marián Ševcík kvartettjével itt a BJC-ben is fellépett. Szoros barátságba került Tony Lakatossal és Bolla Gáborral, a velük, valamint Vincent Bourgeyx zongoristával, Darryl Hall bőgőssel és Bernd Reiter dobossal készített pár hete megjelent „Gypsy Tenors” című lemez is ennek a közös alkotói munkának egyik gyümölcse.

A lemez anyagát egyébként a tavaly júniusban tartott Fon-Trade szaxofon napon mutatták be Budapesten, ekkor a három tenorost magyar ritmusszekció, Szakcsi Lakatos Róbert, valamint a mostani koncerten is fellépő Barcza Horváth József és Balázs Elemér kísérte.

Margitza a mostani, Balázs Elemér szervezte turnéra a még Amerikában megismert, Algériában, Oran városában szintén 1961-ben született Franck Amsallem zongoristát hozta Párizsból. Amsallem Nizzában nőtt fel, hét évesen kezdett zongorázni, de a szaxofonozásba is belekóstolt egy kicsit. 14 évesen már a Cote d’Azur kedvelt zenészeként játszott, és végül Berklee ösztöndíjjal a zsebében Amerikába költözött. Boston után 1986-tól New York-ban folytatta tanulmányait, közben nagyon nagy nevek, köztük Charles Lloyd, Joshua Redman, Bob Brookmeyer zenekaraiban játszott, és hogy magyar szálat is említsek, Tim Ries, és Rick Margitza is ekkor ismerte meg. 2002-ben tért vissza Franciaországba, és most akárcsak Margitza, Párizsban él. Elemér egy belga fesztiválon találkozott vele, azóta többször is játszottak együtt, de ha jól hallottam Barcza Horváth Józsinak sem volt idegen a zongorista. Amsallem egyébként előszeretettel énekel is, a beálláson most is behangolt, a zongorához készített mikrofont azonban a koncert kezdéskor eltolta, és intett a hangosítást kezelő Susszer Balázsnak, hogy vegye is ki végleg. Énekhangját így nem ismerhettük meg, fantasztikus zongorajátékát, és kiváló zeneszerzői képességeit viszont annál inkább.

Elemér bevezetőjében pár szóban röviden összefoglalta a turné eseményeit, megemlítette Margitza és Amsallem pályafutásának kiemelkedő pontjait, majd a kvartett Margitza „Witches” című számával kezdett, és rögtön elvarázsolta a közönséget. Hozzáteszem, hogy ez a varázslat a koncert végéig kitartott. Két standard, először a jazz hőskorszakából Fats Waller híres száma, a „Jitterbug Waltz”, majd Arthur Hamilton eredetileg Ella Fitzgerald-nak írt dala, a „Cry Me a River” következett, mindkettőt alaposan átdolgozva játszották. Végül Margitza a zenekar bemutatása után Amsallem a „Night and Day” ihletette „One A Day” címet kapott feldolgozását konferálta be.

A szünetben gyorsan elintéztem az „Amandla” és a gyűjteményemben szereplő egyetlen saját néven jegyzett Margaritza lemez, a „Hands of Time” borítóinak dedikálását, Rick kedvesen még a nevemet is megkérdezte.

A második részben is a zongorista szerzeményével folytatódott a program. Az „Odd to Mr. Blue” után az első rész koreográfiáját követve két standard következett, Harry Warren „You’re Everything”, és a latin Grammy-díjas brazil Ivan Guimarães Lins „Love Dance” című örökzöldje. Ezután Rick ismét a mikrofonhoz lépett, lelkesen beszélt magyar gyökereiről, és újra bemutatta a zenekar tagjait. Elmesélte, hogy délután Balázs Elemérnél ebédeltek Amsallem-mel, és töltött káposzta volt a menü. Nagyon ízlett nekik Elemér feleségének, Kingának főztje, így a nézőtéren ülő Kinga is nagy tapsot kapott. Utolsóként saját számát konferálta fel, Elvin Jones, a Coltrane Quartet dobosa tiszteletére írott „E-Jones” címmel. A mesterien szerkesztett és felépített koncert csúcspontjához érkeztünk. Margitza itt mutatta meg leginkább, hogy méltó folytatója John Coltrane örökségének. A végig fantasztikusan doboló és ebben a számban hihetetlen magasságokba eljutó Balázs Elemérrel duózva csodát tett, de Barcza Horváth Józsi és Franck Amsallem is Garrison és Tyner utolérhetetlen játékát idézte fel. Lehunyt szemmel hallgatva, mintha az „arany quartet” szólalt volna meg, megmutatva milyen zenét játszanának ma. Gondolom, Rick sem hitt abban, hogy ezután a teljesen belelkesült közönség leengedi őket a színpadról. A vastaps után visszatérve, a ráadásban a repülő menetrendjére is célozgatva, a „Turnaround” tényleg az utolsó szám lett Ornette Coleman „Tomorrow Is the Question!” című albumáról. Kilépve a friss levegőre, még egy cigaretta elszívása közben elmeséltem Rick-nek, hogy az első BJC koncertjén is ott voltam. Ő udvariasan mondta, hogy emlékszik rám, erre én ingatva fejem elmosolyodtam, és kezet fogtunk. Megígértem neki, hogy a fotókat elküldöm, ennek tényleg megörült, nem udvariasságból. Megadta az e-mail címét, és miután elszívtuk cigarettáinkat, azzal váltunk el, hamarosan újra találkozunk itt Budapesten.

Remélem, Kinga töltött káposztája is mielőbbi visszatérésre ösztönzi…