A Schreck 3 a 64. tatabányai DzsesSzerdán
Szokatlan módon – Ludányi betegsége miatt – kettő helyett csak egy (Pleier) Tamás tartotta a koncert előtti bevezetőt. Talán a vírusoknak kedvező időjárás, talán a szomszédos Vértes Agorájában ingyenesen vetített Oscar-jelölt „Testről és lélekről” elszívó hatása miatt mintha a szokottnál kicsit kevesebben jöttek volna a Budapest Jazz Orchestra oszlopos tagjai, Schreck Ferenc (harsona), Hárs Viktor (bőgő) és Serei Dániel (dobok) koncertjére. Megjelent viszont a Black Diamond Big Bandre visszakeresztelt Tatabánya Big Band két harsonása (akikkel Feri együtt játszik a Tatabánya Big Bandben), továbbá örömmel láttam visszatérő nézőt is, akivel már a múlt század 80-as éveiben jártunk együtt koncertre. Egy szó, mint száz, a város népességéhez arányítva elfogadható létszámú közönség gyűlt össze a meglehetősen szokatlan összetételű együttes meghallgatására.
A jazzben alapvetőnek számító zongora–bőgő (basszus)–dob, vagy gitár–basszus–dob, és szintén nem rendkívüli tenorszaxofon–bőgő–dob felállásokkal szemben a harsona trió nem éppen szokványos együttes, így aztán kíváncsian vártam, mit is lehet ebből kihozni.
A standardekből álló produkciót egyik kedvencem, Monk „I Mean You” című darabjával indították, amelyet Stevie Wonder slágere, az „I Can’t Help It” követett. Természetesen a trió névadója vitte a prímet, de az első nagyobb taps a második szám dobszólóját követte. Ellington „Mood Indigo”-jában majd később Davis „All Blues” című számában Schreck Feri bevallottan Albert Mangelsdorff-ot utánozta. A kettő között jelentősen élénkítette a műsort a „What Is This Thing Called Love” Cole Porter-től, míg Charlie Haden „Spanish Love Song”-jában természetesen nem maradhatott el a bőgőszóló. Egy másik híres bőgős, Mingus szintén híres darabja a „Goodbye Pork Pie Hat” kicsit visszavett a tempóból, de a „Night And Day” Cole Porter-től rögtön ébresztőt fújt, ha netán valaki kezdett volna elmélázni. Charles Lloyd „Sweet Georgia Bright”-jánál azt mondtam magamban, hogy eddig ez a legjobb, bár ugyanezt gondoltam az előző számnál és az „All Blues”-nál is. És volt még egy eredetileg utolsónak bekonferált Gillespie, de azért csak kitapsoltuk a fiókból ráadásnak Parker-től az „Anthropology”-t. Harsonával is jól szólt, és végül is nem hiányzott a zongora, pedig eleinte voltak fenntartásaim.
A Schreck 3 sikeresen, a közönségnek tetszően oldotta meg nem könnyű feladatát.
