A MAO és Mr. Q

Március közeledtével a világsajtó tekintélyes orgánumaiban, a kulturális rovat vezetőhírei között egyre többször bukkan fel a nagy „Q” betű.

A monogram szerinti említés csak a legnagyobb, legjobban ismert embereknek jár, akikről már nevük kezdőbetűiből is mindenki számára kiderül, kiről van szó. Például a JFK használata John Fitzgerald Kennedy esetében a világ minden szegletében elterjedt, de az egyszerűen csak egy „Q” betűként emlegetett személyről régebben csak amerikai művészkörökben tudták, kit takar. Ha azt mondom, Q, mint Quincy, akkor már olvasóink is vágják a helyes választ, a 85. születésnapja felé tartó, 1933. március 14-én született, Quincy Delight Jones Jr. néven anyakönyvezett amerikai zenészről van szó. Ehhez a tiszteletet és szeretetet kifejező „Q” betűs emlegetéshez hozzájárult a sok évtizeden átívelő és szerteágazó, hihetetlenül sikeres karrierje. Az eddig több mint hatvanévnyi munkássága alatt a rekord számú, 79 Grammy jelölésből 28-at nyert el, beleértve az 1991-ben odaítélt, Grammy's Legend Award, a Grammy Legenda-díját, amelyet mindössze 15 ember kapott valaha. A hatvanas évek elején indult filmes karrierje, első felkérése rögtön egy világhírű alkotótól érkezett, a Sidney Lumet rendezte „The Pawnbroker” filmdrámához írt zenét. A későbbiekben 33 játékfilmben olvashattuk nevét a stáblistán, ezek közül 1968-ban a „Banning” című film zenéjéért Quincy Jones és szerzőtársa, Bob Russell lettek az első afro-amerikaiak, akiket zeneszerzőként az Oscar-díjra jelöltek a legjobb eredeti dalért, de „Q” ugyanebben az évben még a " Hidegvérrel" című film zeneszerzőjeként is jelölt volt a díjra. Így ő lett az első egy gálán két Oscar jelölést kapó afroamerikai. 1971-ben már Q – hadd használjam én is ezt az ebben az esetben nem bizalmaskodónak szánt megszólítást- volt az Oscar-díjátadó ünnepségének zenei vezetője, és 1995-ben megkapta az akadémia Jean Hersholt humanitárius díját, talán már le se kéne írnom, természetesen első afro-amerikaiként. Denzel Washington kilenc jelölése után, Willie D. Burton hangmérnökkel hét jelöléssel a második helyezett az Oscar-nominált afro-amerikaik között. A filmvilágban elért sikereinél a bőrszínre utaló jelzőket nem burkolt rasszizmusként hangsúlyoztam, ebben a művészeti ágban többek között az ő sikerei nyitottak kaput, és segítettek felszínre kerülni sok olyan tehetségnek, akiknek elődei legfeljebb a szobalány, vagy inas epizódszerepben tűnhettek fel addig. Zeneszerzőként, hangszerelőként, és lemezkiadó vezetőként tevékenykedett, könyveket írt, producerként filmeket készített és segített létrehozni televíziós sorozatokat. Az új évezred első évtizedében az Egyesült Államok "nem hivatalos" kulturális nagykövete volt, akit a Time magazin a 20. század egyik legbefolyásosabb jazzmuzsikusának nevezett. Quincy Jones az amerikai zene reneszánsz emberévé vált.

A Chicago-ban született, de a család költözése után Seattle-be felnövő Q gyermekkorában trombitált, és énekelt egy helyi evangéliumi csoporttal, de tizenévesen már kezdett érdeklődni a hangszerelés iránt. Alighogy 1950-ben elvégezte a középiskolát, 1951-ben ösztöndíjat nyert a Seattle-i egyetemre, ahol szintén zeneszerző tanonc iskolatársa, egy bizonyos Clint Eastwood is figyelte őt a főiskolai együttesben. Egyetlen félév után azonban a bostoni Schillinger House zeneiskolában folytatta tanulmányait, amely később a Berklee School of Music néven vált ismerté. Itt sem maradt soká, Q, aki még akkor simán csak Quincy Jones volt, átköltözött New Yorkba, ahol először Lionel Hampton zenekarának rézfúvós részlegéhez csatlakozott, olyan jazz legendák, mint Art Farmer és Clifford Brown mellé. Részt vett Hampton európai turnéján, majd szabadúszóként kezdett dolgozni, többek között Count Basie, Cannonball Adderley, Tommy Dorsey és Dinah Washington számára készített hangszereléseket. Pár évvel később Dizzy Gillespie hívta zenekarába, majd a sok világklasszis zenésze közül a szólistaként nem a legjobbak közé tartozó, de hangszerelőként zseniális Quincy Jones-t bízta meg a big band vezetésével. Első, saját néven jegyzett lemezei az ötvenes években jelentek meg, közülük az 1957-ben megjelent, világsikert hozó „This Is How I Feel About Jazz” hűen kifejezi mit gondolt a mindössze 24 éves fiatalember a jazzről. Még abban az évben Párizsba költözött, tartózkodása alatt a Mercury francia „leányvállalataként” létrehozott Barclay lemezkiadónál Charles Aznavour, valamint amerikai művészek, köztük Billy Eckstine és Sarah Vaughan felvételeit hangszerelte. Munkái annyira lenyűgözték a Mercury Records amerikai menedzsmentjét, hogy 1961-ben a cég alelnökévé nevezték ki. Ez is történelmi dátum, mert Jones előtt amerikai világcégnek soha nem volt afro-amerikai felsővezetője. Közben természetesen hangszerelőként, zenei rendezőként fáradhatatlanul tovább dolgozott, Count Basie zenekarával készítette például Frank Sinatra "It Might as Swing " című albumát, de kliensei közé tartozott többek között Ella Fitzgerald, és Ray Charles is. Jones a hatvanas évek közepéig tartó swing korszakát lényegében jól foglalta össze a nálunk az egykori NDK kultúrában megvásárolhatott Amiga lemez, a „Quincy Jones 1959-65”, amely a mérföldkőnek számított, 1962-ben az Impulse! kiadónál megjelent „The Quintessense” utáni időszakba is egy kis betekintést adott. Ezután az új idők zenei, és üzleti kihívásainak engedve Jones is a soul és a R&B zene felé fordult. Az 1969-ben megjelent „Walking in Space” című albumon már az elektronikus hangszereket is alkalmazta, és ez a lemez az üzleti siker mellett a kritikusok elismerését is kiváltotta. Ennek eredményeképpen átformálta nagyszabású koncertjeit, a fúziós mozgalom, a kortárs rock, pop és R&B hatásai egyre markánsabbá váltak zenéiben. Ebből a korszakából is eljutott hozzánk egy lemeze a Kádár-korszakban, az 1974-ben megjelent „Body Heat” indiai kiadását hamar elkapkodták. Egyre szorosabban kezdett együttműködni a kortárs pop művészekkel, Aretha Franklin és Paul Simon lemezeit is egyengette. A pop világában a legnagyobb elismerést kétségkívül Michael Jackson világsikert hozó, 110 millió példányban elkelt „Thriller” (no és az „Off the Wall” és a „Bad”) című albumának producereként, valamint a „We Are the World” producereként és karmestereként kapta. Miközben Jones továbbra is együtt dolgozott jazzművészekkel, sokan vádolták, hogy hátat fordított a műfajnak, bár Jones mindig azt állította, hogy elsősorban az afro-amerikai zenei kultúrához kötődik. Bírálóinak csattanós választ adott 1991-ben, amikor rábeszélte Miles Davis-t, hogy a Montreux-i Jazzfesztiválon újra a klasszikus Gil Evans hangszerelte „Miles Ahead”, „Sketches of Spain” és „Porgy és Bess” albumokból válogatva adja évi koncertjét, amelyen Jones hangolta össze, és vezette a zenekart. Ez egy rövid időre újra erőt adott, az akkor már igen gyengélkedő Davis számára, aki néhány hónappal később örökre eltávozott.

Talán ez a kissé hosszúra nyúlt, igyekezetem szerint a csodálatos pályafutás legfőbb állomásait vázlataiban ismertető bevezető, több forrás kutatására inspirálja az eddig leginkább a hazánkban is egykor nagy népszerűségnek örvendett „Gyökerek” című tévésorozat zeneszerzőjeként, és Michael Jackson lemezeinek hangszerelőjeként ismert Q egyéb munkássága felé olvasóinkat. Egyben azt is próbáltam érzékeltetni, milyen nehéz, és komoly feladatot jelenthetett egy ilyen életművet egy koncert keretei között valahogy bemutatni a Modern Art Orchestra zenészeinek.

A zenekarvezető Fekete-Kovács Kornél éppen jól megérdemelt szabadságát tölti valahol az Indiai-óceán partjainál, tudtuk meg a konferálást és a zenekarvezetést ideiglenesen átvevő Bacsó Kristóftól. A továbbiakban a koncepció ismertetetése közben rögtön választ adott koncert előtt felvetődött kérdéseimre. Q hatalmas születésnapi tortáját egy koncert alatt képtelenség felfalni, így ők egy szeletet vágtak ki. Bár a tortából lehetett volna több oldalból csipegetni is, de az az egy szelet, amit választottak, az egyik legjobb összetevőkből volt komponálva, és így íz kavalkád helyett ezen az estén a torta swing ízeiből kapunk kóstolót. Megnyugtatott mindenkit, hogy nem fogják elénekelni a „We Are the World” slágert, és Michael Jackson dalaiból sem játszanak egyveleget. Viszont a hatvanas években Count Basie Big Band számára írt hangszerelések kottáit felhasználva, Q pályafutásának egyik kétségkívül meghatározó szakaszának alaposabb bemutatásában részesülhetünk. Jöttek is az időszak nagy slágerei sorjában, az egész zenekar megkapó élvezettel játszotta a Q által írt „arranzsokat”. A születésnapi tortán a tejszínhabot persze a zenekar sztárvendégeként színre lépő Pocsai Kriszta jelentette, énekével mindkét részben sikerült felidéznie New York jazzklubjainak hangulatát. Ahogy az átlagban kifejezetten fiatal közönség teljes odaadását figyelhettem meg a két óra alatt, el is feledkeztem Q későbbi korszakainak felidézése utáni vágyaimról. Beláttam, ez így volt jó, így szólt igazán, így érintette meg a közönséget, ahogy Kristófék ezen az estén játszották. A vastaps követelte a ráadást, búcsúként az 1962-ben megjelent "Soul Bossa Nova" lemez, a Jones alapította Qwest cég által 2010-ben „Q: Soul Bossa Nostra” címmel újra kiadott és áthangszerelt változatáról is elhangzott egy szám.

A MAO csütörtöki OPUS koncertje Q gazdag zenei tevékenységének egy részét jól összefoglalva mutatta be. Hálás köszönet ezért a csodálatos estéért Pocsai Krisztának, és a Bacsó Kristóf vezette Modern Art Orchestra kitűnő zenészeinek!